Az apartman 9. - Vadállatok

Már felkelt a nap és Gio még mindig ébren volt. Távolodott. Önmagától, Libertától - ő nevezte így magában, az igazi neve nem volt lényeges, csak egy lány volt már, akivel jól érezte magát egyszer-kétszer. Szeretett hódítani. Mindig hagyta, hogy a nők közelítsék meg. Szerette érezni, hogy kell a másiknak, hogy kíváncsi rá, hogy érdekli. Kedves volt velük, érdeklődő, ezért a nők a karjaiba omlottak, vágytak rá, ő pedig használta őket. Nem látott ebben semmi rosszat, hiszen nem kényszerített senkit, és az ígért őszinteséget mindig betartotta.
Persze, jó lett volna egy tartalmasabb, hosszabb kapcsolat, de egy nyaralóhelyen, ahol sok turista jár, sajnálta volna az elszalasztott alkalmakat. Szerette a női testet. Mindegy milyet, mindegyiket szépnek látta. És élvezte, ahogy a nők elhiszik neki, hogy szépek, csodálatosak, kívánatosak. A gátlásos nőket szerette a legjobban, ők voltak a leghálásabbak. Főleg, akik kívülről bombanőnek tűntek, belül mégis tele voltak bizonytalansággal. Őket is életre keltette.

Libertával más volt. Eleinte nem tudta, mi zavarja benne, de aztán rájött. A magabiztossága. Nem álca volt. Valódi erő volt benne. És ez még férfitól is szokatlan volt, nemhogy nőtől. Ő nem akart harcolni egy erős nővel, ő birtokolni akart. Elragadni, magáévá tenni és eldobni, ha már megunta. Utána néha jött egy kis dráma, egy kis hiszti a csajoktól, vagy jobb esetben hosszú ideig tartó rajongás, persze, mindig válasz nélkül hagyta ezeket. Most sem fogja többé keresni a lányt. Elmúlt az izgalom, mert amit Libertával kapcsolatban megérzett, azt nem hagyhatta elhatalmasodni magán. Hiszen, ha érdekli valaki, akkor valóban kinyílik, akkor sebezhető lesz, akkor a másik fájdalmat okozhat neki - ezt érezte meg, amikor Liberta elmesélte, hogy majdnem találkozott az exével. Ő nem fog újra megsebződni, mert nem akar. Győzött az az énje, akire szüksége volt a mindennapokban ahhoz, hogy kezében tartsa az életét. Hiszen férfi volt, irányított mindent. "Nem lépünk mocsárba, ha nem akarunk elsüllyedni." Ez az apja mondása volt és régóta ő is ehhez tartotta magát. Ha mégis valami gond érte, akkor a másik etalont vette elő: "Ami nem öl meg, az megerősít." Ezekben hitt, így élte az életét, és eddig bevált. Most sem lesz gond.

Még aznap üzent a lánynak, hogy nem megy többet hozzá, ne haragudjon, de egyszerűen nem érez semmit iránta. Kérte, hogy a nyaralás végén, majd szóljon, és elég lesz, ha otthagyja a kulcsot az apartman ajtajában.

*

Elolvastam Gio üzenetét, és nem értettem. Hova tűnt a kedves, segítőkész fiú, akivel megismerkedtem? Ennyire megbántottam volna? Pedig azt, ami az éjjel történt, még nem is tudhatta, hacsak valami megérzés formájában nem jutott el hozzá. Nem esett jól, hogy azt írta, nem érez semmit. Igazából, eléggé felkavart az, hogy egyik pillanatról a másikra, már beszélni sem akar semmiről.

Egyre nagyobb káoszt éreztem magam körül, legszívesebben elmenekültem volna messzire. De ide is azért jöttem, hogy messzebb legyek. Tényleg nem lehet elbújni a sorsunk elől?
Mennyire egyszerű lett volna, az ex eltűnik és soha többet nem látom, Gioval meg boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Miért nem élhetek legalább egy pár évet valami romantikus lányregényben?

Na de, térjünk vissza valódi életbe, ma este lesz egy kis koncert az egyik étteremben, már kinéztem délelőtt, és foglaltam is magamnak asztalt. Jó lesz egyedül kikapcsolódni, egy pohár bor mellett, kellemes gitárzenét hallgatni. Elhatároztam, hogy Kutyut visszaadom, mert nem akarok Giohoz köthető emlékeket, és amúgy is, mit csináljak egy kutyával? Már nem tűnt annyira jó ötletnek, mint amikor Gio odaadta. Szerencsére az apartmanhoz volt egy másik telefonszám is, ami nem Gioé volt, és megbeszéltem, hogy az unokaöccse eljön Kutyuért.

Közben ebédeltem, lementem egy kicsit a partra délután - a férfiak mintha be lettek volna zsongva, több bókot is kaptam, különböző korosztályú férfiaktól. Mintha lenne a levegőben valami, amitől észrevesznek most. Vagy bennem. Talán megváltozott a kisugárzásom - bár fogalmam sincs miért vonzó, vagy kihívó, ha éppen azt sem tudom, mit akarok és kitől. Az érdeklődés jól esett, de semmi kedvem nem volt senkihez, úgyhogy egy gyors megmártózás után hazamentem.

Estefelé amikor készülődtem, valahogy macskaszerűnek éreztem magam. Felvettem egy párducmintás ruhát, kihúztam a szemem fekete tussal, és elindultam az étterembe. Amikor megérkeztem, odavezettek egy asztalhoz, kértem egy pohár bort, és kaptam némi harapnivalót is hozzá. Kellemes este volt, a tenger mellett, naplementével, lágyan fújdogáló szellővel. Behunytam a szemem, lassan ízlelgettem a számban a bor ízét, és harmóniában voltam a világgal. Ekkor megszólalt a gitár a színpadon, és egy borzongatóan mély hang. Kinyitottam a szemem, és megláttam Giot énekelni. Vonzó volt. Energikus, mégis mélységet ígérő. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha maradok, vagy ha elmegyek, hogy ne lássam. Aztán ő is észrevett, hiszen nem voltunk sokan az étteremben és nem ültem messze a színpadtól. Hidegen nézett rám, mintha nem is ismerne. Idegennek éreztem. Vonzó idegennek. Úgy döntöttem a tinis rajongás simán belefér, úgyhogy elengedtem magam és élveztem a zenét, Gio hangját. Amikor vége lett a koncertnek, menni készültem. A bárpultnál fizettem, azt gondoltam, így gyorsabban tudok távozni. Gio hátulról odalépett hozzám, végignézett a szűk leopárdmintás ruhán és a magassarkú cipőn. Mosolygott és meglepő természetességgel átkarolta a derekamat. Semmit nem értettem, de a testem azonnal reagált rá. Is. Mint előző nap az exre. Komolyan nem tudom, mit kellene magammal csinálnom. Bezárom magam valahova, ahova senki nem ér el. Hogyan próbáljam így védeni a lelkem, ha testem dönt helyettem?

Gio közölte, hogy nem tudja mi volt vele, ne haragudjak, borzasztóan kíván, az egész műsor alatt csak arra tudott gondolni, hogy szeretkezünk. Igazából ezeket már akkor mondta, amikor a parton voltunk, és meztelenül feküdtünk a homokon. A bárban csak derékon ragadott és elhúzott, én meg mentem vele, mint egy akarat nélküli báb. Nagyszerű vagyok, tényleg. A farka a számban volt, pedig még ki sem értünk a házak közül. Egy sötét kapualjban guggolva, kiéhezve vettem a számba, ő a hajamnál fogva húzta rá a fejem a farkára, és akartam őt. Mindenestül. Felhúzott magához, pofozott, én pedig vágytam minden érintését. Minél durvább volt, annál jobban akartam átadni neki a lényem. Aztán szembefordított a fallal, leszorította a fejemet, a csípőmet hátra rántotta, a ruhámat fel a derekamra, a bugyimat - na, az nem volt rajtam. (Nem tudom megmagyarázni, biztos elfelejtettem felvenni.)
Hátulról rakta belém a farkát, keményen, határozottan, én pedig éreztem, ahogy az arcomat karcolja a fal minden egyes lökésnél. Aztán megfogta a csuklóimat, megfordított fölrántotta a ruhámat egészen a melleim fölé, és nekilökött a falnak. Az egyik kezével a puncimba nyúlt keményen, a másikkal a melleimet kezdte markolni, tépni. Egy vadállat áldozatának éreztem magam. Tudtam, hogy azt tesz, amit akar.

Amikor kicsit lecsillapodott, segített megigazítani a ruhámat, és kimentünk a partra. De ekkor még nem beszélgettünk. Letérdeltem és megint a számba tolta a farkát, aztán a hátam mögé ment, én letettem a kezeimet, aztán a mellkasomat is, ő pedig behatolt a fenekembe. Megfogta a csípőmet és erősen rántott magához, mélyen elmerülve bennem. Átadtam magam már a bárban, amikor megfogta a derekam, most már csak élveztem, hogy nem kell gondolkodnom, nem kell tennem semmit. Akartam, hogy szedjen szét. Tépjen cafatokra. Azt akartam, hogy tudja, az övé a testem, azt tesz velem, amit akar. Ütni kezdte a fenekemet, marcangolta, megragadta és újra ütötte. Éreztem a fájdalmat, könnyes volt a szemem, de vágytam mindenre, amit tett velem. Tomboljon, én befogadom.

folyt.köv.