Vörös, kobaltkék és napsárga

Egész nap repültem, nem volt megállás. A napsütésben a fekete tollak úgy csillogtak, mint a gyémánt. Ezüstös-kék sötétség fedte testemet már napok óta. Annyi mindenhova el kellett jutnom, oly sok helyen vártak … túl sokan, belőlem pedig oly kevés van! Én pedig egész végig csak néhány csepp nektárra vágytam. Sóvárogtam minden szava, kedves mozdulatai után. Röptömben néha szélsebesen suhantam, amilyen gyorsan csak tudtam és aztán a szabadesés édes ízébe zuhantam.
Mikor teljes kimerülésben megérkeztem, óvó kezeibe vett. Tenyere melegében éreztem biztonságban magam. Megpihentem. Ahogy ebben a puha érzésben megnyugodtam, a szárnyak megint visszahúzódtak. Újra ujjak értek ujjakhoz. Bőr a bőrhöz. Ajkai az enyémhez szóltak…
Éreztem ahogy ismét élettel telnek meg végtagjaim – ismét emberi alakban. A villanykörte koszosfehér fényében, a padlásszoba álmos szürkeségében csak e valóság létezett. Ide szökött a kint elől. Itt bent mindketten biztonságban voltunk. A saját valóságunkban. Ilyenkor szerette, ha minden egy rendszer szerint történik. Irányítani akart a saját rendszerében, melyet szépen felépített. Mindennek meg volt a maga helye. A karoknak a combokon. A szemeknek a padló felé, lesütve. Tenyereknek megadón, felfelé fordítva. Térdeknek rendben összezárva.
A háttérben csak a csörgés hallatszott – láncoké, bilincseké, mandzsettáké. A kedvenc eszköze mégis a legegyszerűbb: a pálca. Bőr véggel. Fekete. Szolid, de praktikus. Mint ő. Ezúttal végig húzta a nyakszirten. Le a vállakon – a hát közepéig. Majd újra irányt váltott egészen a popsi vonaláig. Ott megállt, elidőzött. Simított vele, majd a semmiből egy csattanás. A feszes bőr most halvány pírt kapott. Bőr a bőrrel – összecsókolóztak. A másik oldalon, szimmetrikusan követte hevületben az előzőt. A karok előre csúsztak a térdek felé. Szorítás. Izgalom. Most a kerekded bőrfelületen folytatódott az izgatottság érzés. Egyik a másik után. A puha fájdalom kezdett szétáradni a teljes felületen. Egészen a lélekig hatolt.
A mandzsetták felkerültek a csuklókra és bokákra. A teljes test kifeszítve terült el, a látvány éteri. A lélek közben kifeszítve, mint a festővászon. Így a hófehér vászon vérvörös festékkel lett összefröcskölve. A festő most szertelen használta a színeket. Sárgákat és kékeket kent mindenhova. A test vászna csak az övé volt. Minden szín, amit felmázolt az ő uralmát hirdette. Megtelt hát a vászon érzésekkel, vágyakkal. Közben valahogy mégis tiszta maradt. Az ő saját tisztaságában. Mert átengedte másnak az ecsethasználatot. Felszabadult a henger alatt. A festék csorgott végig hajlatain, hófehér tisztaságán.
A mandzsetták megtartották, leszögezték, megálljt parancsoltak, ha szökne a valóság elől, ami olykor nehéz tud lenni. Olykor törékeny lelke úgy érzi, nem bírja ezt a sok érzést amit a férfi színes kavalkádja jelent. De aztán végül mégis mindig átlépik a határokat, együtt – bőr a bőrhöz. Néha szédelegve tér magához, de sosem eredménytelenül. Színek borítják a testét, a vágy színei. Minden szín egy-egy lépés saját maga felé. Kint felejtve a gondokat. Szemlesütve várni ura minden mozdulatát, az alkalmakat amikor kedvére tehet, felszabadító – egyszerre engedő és fogva tartó.
A madár alak mindig visszatér, a csigaházként felhúzható álruha mindig ott marad. A távozáskor felöltött tollazat csak annyit enged betekinteni a külvilágnak amennyit a madárka enged. Tollai alatt pedig még jó ideig ott maradnak a nyomok, amiket attól kapott, aki nem összetörni akarja őt – csak újra építeni.

Mindennek alapja a határtalan őszinteség.