Az apartman 7. - Lélek

Csak ültem a homokban, amikor Gio elment. Nem éreztem semmit. A homlokcsókban, fájdalom és szeretet volt. Meg távolság. Mikor kerültünk annyira közel, hogy érezzem, ahogy távolodik? És most miért nem fáj, hogy elment? Talán visszajön. Talán azért ülök itt üresen, mozdulatlanul, mert nem hiszem el, hogy nem látom többé.

Kuszán, összevissza jártak a gondolataim. A szeretkezéseink... Ahogy megragadott. Ahogy a puncimba markolt. Többre vágytam vele, de azt hittem, még lesz időnk. Óvatosan közeledve ismerkedtünk egymás testével, egymás vágyaival. Pont a kedves és a visszafogottan vad lénye nyitott meg engem. Rég éreztem ilyet. Hogy valaki érdekel és biztonságot ad. Az ex már régóta nem. Még tudott ugyan irányítani, hiszen hosszú ideig így éltünk, de már nem éreztem semmit iránta. Gioval pedig pont az bizonyosodott be számomra, hogy van más út, és el lehet felejteni azt, aki már nem számít.

Valóban nem számított már az ex? Akkor miért akartam odamenni hozzá a hajóra? A testem vágyai elragadtak. A sok emlék, ami hozzá kötött. A szeánszok, amiket egyre nagyobb fantáziával valósított meg. Tudtam, hogy élvezi már a tervezést is, a találkozások előtt. Hihetetlen, regénybe illő jelenetek, izgalmasan megkomponált részletek. Eszembe jut, amikor pluggal a fenekemben a padlón térdeltem, két kezemen hátul támaszkodva emeltem a csípőmet kéjesen, és ő addig ütötte a puncimat, a csiklómat, amíg el nem spricceltem. Vagy amikor az erdőben fenyőágakból csinált nekem fekhelyet, hogy minden mozdulatnál fájdalmat érezzek. Egyszer egy Andráskereszthez bilincselt, a szememet bekötötte, és egy éles pengéjű késsel izgatta a melleimet. Beleszúrta a hegyét a mellbimbómba, épp annyira, hogy fájjon, de ne sértse meg a bőrt. Aztán a puncimba markolt és a csiklómhoz tette a pengét. Remegtem az izgalomtól és a félelemtől, levegőt venni is alig mertem, de bíztam benne. Megtanulta a testemet, úgy játszott velem, hogy mindkettőnknek jó volt. Miért lett vége mégis? Mert egy idő után, átlépte a határaimat. Azt éreztem, hogy meg akar alázni. Nem játékból, a konszenzus hiányzott, és ő nem törődött velem. Én nem vágytam szégyenre, megalázottságra. Nem vágytam másokra. Túl sok, túlságosan más volt, amit ő akart, és nem érdekelte, hogy én akarom-e.

A tengert néztem, és újra Gio jutott eszembe. Nem tudok máshogy gondolni rá, mint egy kedves lényre, aki most megijedt. Nem akartam bántani, és nem tettem semmit. Csak majdnem történt valami, végül a sors közbeszólt. Miért ment el, miért nincs itt, miért nem ölel át? Nem bízik bennem? Magában? Ezek a kérdések jártak a fejemben, miközben elindultam hazafelé az apartmanba. Nem tudtam, mit kellene tennem, csak azt, hogy időt kell adnom Gionak. És ha menni akar, hagynom kell elmenni.

Amikor hazaértem Kutyu vidáman, bár kissé álmos szemekkel jött elém. Az ölembe vettem, és kimentem a teraszra. Gyönyörű csillagfényes éjjel volt. Láttam hullócsillagot, boldogságot kívántam. Magamnak. Mindegy kivel. De képzeletben ott volt velem Gio az asztalnál és kávét ivott. Átölelt. A számba dugta ujjait, le a torkomig, később a farkát is. Láttam az arcát, éreztem a kezét a testemen. Éreztem, ahogy a kezével a puncimat feszíti szét, amikor a farka hátulról hatol belém. Éreztem a csókját, miközben a nyakamat markolja. Nem kapok levegőt. Szinte szólnék, de végül nem teszem, inkább még jobban elengedem magam. Bízom benne. Átadom magam neki. Érzem a szája ízét. A kávéillatú leheletét. Érzem, ahogy megragadja a csípőm, és keményen, tövig nyomja a farkát belém. Újra és újra.

Jó volt vele, de nem éreztem szerelmet. Elzárta tőlem magát, áthatolhatatlan volt a burok, amit épített maga köré. Amikor magához húzott és átölelt, nem éreztem a szíve dobbanásait, de valami mást igen. A sajátomat. Azt, hogy adni akarok. Mindent. Neki. Csak el kell fogadnia, meg kell nyílnia rá.

Kutyu lekászálódott a combomról, és bement a szobába. Én még maradtam, élveztem a csendet. Nem volt bennem fájdalom Gio miatt. Rá gondoltam, de nem érzem, hogy elvesztettem. Azt sem, hogy visszajön majd, mégis béke volt bennem. Átadtam magam a nyugalomnak. És egyszerre a szívem táján egy kemény, forró, bizsergő golyót éreztem. Szinte fájt, ahogy nyomta a gyomorszájamat. Egyre nőtt bennem, irányíthatatlanul. Giora gondoltam, és mélységes szeretetet éreztem. Azt kívántam, hogy találja meg ő is önmagában a békét, érezze ő is, hogy a szív erősebb, mint hinné. Lehet, hogy nem látom soha többé, de küldök neki bátorságot önmagához. Hitet abban, hogy van szerelem.

És van lélek. Érzem. Magamban. A szívemben. És szétárad bennem a szeretet.

Most összezárva él önmagával, de ha kész lesz rá, hogy megnyíljon, és bízzon a lelkében, akkor visszatalál. Az életbe. A szeretetbe. A szabadságba.

folyt.köv.