Kínok verse

Dicsőség, boldogság rabszolgáddá lennem,
Ostorod olykor már simogat.
Most mire vágyom e szálfa kereszten?
Isteni kéjjel alázd rabodat!
Nőjön a kín, mibe' porlad a lélek!

Áldani kérem rám kezedet:
Mert vagy az álmom s mert vagy az Élet.

Láncaim immár messzire dobva,
Elheveredvén lábad előtt,
Ennyire várhatok arccal a porba':
Adsz buja szóval a kínhoz erőt?

Nem remegek hát irgalomért már,
Nézve könyörgőn tűz szemedet;
Ajkamon ujjaid angyala sétál.

Itt kuporogván lábad imádva,
Sarkad alatt majd arcom elég,
Testemen izzó vágyai járma,
Emberi létem még menedék:
Némul a kín már pőre seben.

Néha ha fázol, féltve ölellek:
Őriz erősen e tűrt szerelem.