A kedvenc játékszer, 3.

Az Úrnő kényelmesen baktatott a lován, mellette Gregor szedte lépteit szorgalmasan egy lámpást tartva. A sötét már legalább negyed órája leereszkedett. Egy kanyarhoz érkeztek, balra fordultak, a fenyves mellett haladó földútra. Az Úrnő Gregorra nézett, élvezettel legeltette szemét a fáradtságát hősiesen leplezni próbáló férfi arcán. Jó pár mérföldet megtettek idáig, és az Úrnő nem lovagolt végig ilyen lassan. Gregor próbált halkan lélegezni, nem lihegni, egyenesen járni, és persze ügyesen vigyázott, ki ne aludjon a lámpás mindeközben. Az Úrnő pillantása Gregor arcáról a lámpásra tévedt, szúnyogokat látott a fény körül imbolyogni. A fiúra gondolt, elmosolyodott, érezte, hogy szíve gyorsabban ver. Már közel járnak.
Először a fiú fenekét látták meg a lámpás fényénél. Az Úrnő ismét elmosolyodott, halkan kuncogott is, Gregor vizsgálódva vette szemügyre lehetséges új sorstársa fizmiskáját.
- Leszállok - súgta az Úrnő Gregor felé. Gregor tudta, mi a dolga. A földre tette a lámpást, négykézlábra ereszkedett. Az Úrnő ezúttal óvatosabban lépett Gregor hátára. Vajon a fáradtságát veszi figyelembe, vagy az új fiúnak tartogatja kegyetlenségét ma este, töprengett Gregor. Amint Úrnője a földön állt, felpattant, felvette a lámpást, jobb kezével a lovat vezette tovább, bal kezével a lámpást tartotta fel. Az Úrnő kényelmesen és mosolyogva sétált, a fiú már hallhatja a lépteit, gondolta.
A fiú először a ló lépteit hallotta meg. Iszonyúan szenvedett. Fázott, éhes és szomjas volt, teste szinte egész felülete viszketett a szúnyogcsípésektől, és a rovarok még mindig lakomáztak véréből. Szíve erősen megdobbant a hangra. Remélte, hogy az Úrnő az, félt, hogy jön erre valaki más, és már várta, hogy az Úrnő végre engedélyt adjon kimozdulni önként vállalt, pokoli tehetetlenségéből. De most még nem mozdulhatott, hátra sem nézhetett, szemét sem emelhette fel. Tűrt tovább. Most nem ronthatja el, most, hogy idáig kibírta, bár már önkéntelenül is remegett a teste a hidegtől. Pár órája könnyezett is kicsit, de azóta átlendült a holtponton, és átadta magát a szenvedésnek. Sokszor okoztak már neki fájdalmat, ütötték-verték, sokszor alázták is meg, éheztették - de ez most más. Az Úrnő különleges. Az Úrnőnek szabad. Az Úrnőben pár perces ismeretségük alapján is vakon bízik. Talán ostobaság... Az Úrnőnek látszik a tekintetén a szenvedély és a felsőbbrendűség tudata, ugyanakkor a felelősségtudat is. Nem ostobaság. Bízhat benne. Átadhatja magát a fájdalomnak, a kényelmetlenségnek, a hidegnek, az éhségnek, mert ez már egy másfajta szenvedés, mint amiben eddig része volt, ez az a szenvedés, amit az Úrnő mér rá.
- Tudtad, hogy csak a nőstény szúnyogok csípnek? - kérdezte az Úrnő játékos, kegyetlenül könnyed hanghordozással, amikor megállt a fiú mellett.
A fiú mozdulatlan maradt. Nem ismerte a kifejezést, de érezte, hogy ez csak retorikai kérdés, az Úrnő nem várja, hogy feleljen.
- Felkelhetsz, fiú - búgta kedvesen az Úrnő, és csizmája orrával bökött egyet a fiú bordái közé. Az gyorsan felpattant, hirtelen megtántorodott, de összeszedte magát és állva maradt. Vakarózni kezdett.
- Hé, azt nem mondtam, hogy vakarózhatsz!
- Bocsánat, Úrnőm - mondta a fiú, akinek csak most tűnt fel Gregor jelenléte.
- Azt sem mondtam, hogy beszélhetsz. Térdelj le.
A fiú engedelmesen letérdelt. Az Úrnő a pocsolyába lépett, jól összesározta a csizmáját, majd megállt a fiúval szemben.
- Ne is térdelj, inkább feküdj hasra! Simulj a földhöz, mint egy hernyó!
A fiú engedelmeskedett.
- Gregor, gyere ide, a székem leszel. Tedd le mellém a lámpást.
Gregor is némán tette a dolgát. Letette a lámpát az Úrnő mellé a földre, majd négykézlábra ereszkedett, hogy az Úrnő ráülhessen a hátára. Ma nagyon sokat van négykézláb, gondolta élvezettel. Hirtelen ismét átsuhant az agyán, hogy sajnálja kicsit, hogy a megalázás javát most ez az ismeretlen új fiú kapja, de rögtön el is hessegette magától ezt a szolgához méltatlan gondolatot, és lelkiismeretes önkorholásba kezdett.
- Nyald tisztára mindkét csizmám, fiú - mondta az Úrnő Gregor hátán ülve. _ ez a büntetésed, amiért megszólaltál az engedélyem nélkül. De hogy lásd, milyen jó vagyok hozzád, megengedem, hogy kiválaszd, melyikkel kezded. Ne szólalj meg, csak nyalj.
A fiú teste a hideg földnek simult. Fázott, remegett, viszketett. Közelebb kúszott, és nyalni kezdte az úrnő csizmáját. A sár ízétől megundorodott egy pillanatra, de nem engedte, hogy ez kiüljön arcára.
- Szerencséd van, fiú, mert ez friss, nedves sár - mondta csúfondárosan az Úrnő, miközben a fiú szájába nyomta csizmája orrát. - Fogok én még veled cifrább dolgokat is lenyalatni, ne félj!
A fiú száját egyre jobban megtöltötte a sár, le kellett nyelnie, alig tudta visszatartani a köhögést. Igen kellemetlen volt. Nyalt tovább, most a csizma talpát. Itt volt egy szárazabb sárréteg is a friss alatt, még délutánról, állapította meg néhány alapos nyelvmozdulat után a lámpás fényében.
- Itt maradunk, amíg nem ragyognak - jelentette ki az Úrnő. - Aztán a hajaddal törlöd szárazra őket.
A fiú szorgalmasan dolgozott a csizma talpának tisztításán. Nem kis idő, mire végez, gondolta. Hallotta, ahogy az Úrnő a saját kézfejére csap.
- Á, egy szúnyog. Lecsaptam. Így könnyű, ugye, fiú?
A fiú csak nyalta tovább a csizmát. Alapos akar lenni, de hamar végezni is akart.
- Ne siess annyira, ráérünk - adta parancsba szerencsétlenségére az Úrnő.
A fiú lassabban nyalt tovább, nyelvét erősen a csizma felületére nyomva, felszívva a sarat. Szorgosan nyalt és nyelte a koszt. A csizmák már ragyogtak, amikor az Úrnő azt mondta, megállhat. Az időérzéke elhagyta, de érezte, hogy sokáig tartott. Arca, ajkai, szája belülről tiszta sár.
- Térdelj fel - utasította az Úrnő a fiút, mire az szó nélkül engedelmeskedett. - Töröld meg őket a hajaddal. Gondosan, alaposan, ugyanolyan lelkiismeretesen, ahogy fényesre nyaltad őket.
A fiú engedelmeskedett.
- Állj fel! - csattant rá az Úrnő, amikor úgy látta, szárazak a csizmái. A fiú felállt. Viszketett mindenütt, de ezúttal nem követte el azt a hibát, hogy engedély nélkül vakarózni kezd. Fegyelmezetten állt. Hímtagja félig merev volt, kicsit szégyellte magát, de az Úrnőt szemlátomást szórakoztatta a látvány.
Felkelt az Úrnő is.
- Gregor, te is pattanj! Fogd a lámpást is!
Gregor engedelmeskedett.
- Add ide! - az Úrnő átvette Gregortól a lámpást és elindult. - Fiú, te lóra szállsz velem. Elém ülsz, hogy ne érezzem a farkadat. Gregor, te pedig loholsz hazáig kinyújtott nyelvvel, mint egy kutya! Értettétek?
- Igen, Úrnőm - felelte kórusban Gregor és a fiú. Önkéntelenül összenéztek.
- Pattanj lóra, fiú! Gregor, te egyelőre maradj, ahol vagy! Amint mi elindulunk, te is lódulj meg! Kinyújtott nyelvvel, lihegve!
A fiú nehezen felült a nyeregbe. A nyereg máris törte kicsit a heréit, de érezte, hogy lesz ez még rosszabb is. Az Úrnő felszállt mögé, megfogta a gyeplőt, elindította a lovat. Beleharapott egy szúnyogcsípésbe a fiú koszos vállán.
- Most már nyugodtan vakarózhatsz - súgta, majd a fiú fülét is megharapta. - Csak ne túl széles mozdulatokkal, az zavarna. - Felnevetett, a fiúnak gombóc ült a torkába a kacaj hallatán.
Gregor ott szaladt valahol mögöttük, a sötétben, kinyújtott nyelvvel, lihegve, akár egy kutya. Tiszta volt az ég, a hold eléggé megvilágította az utat ahhoz, hogy ne essen el és ne harapja el a nyelvét, de megalázottságát nem csillapította a holdfény. Szerencsére, gondolta.