Az apartman 4. – Éjsötét

A nappal fülledt kisváros barátságos utcáin estefelé felbolydult az élet. Színes lámpák, ritmusos zene szólt mindenhol, annyi inger ért egyszerre, hogy képtelenség lett volna a saját bajommal törődni. Idősebbek és fiatalok is kiültek a házak elé, a parton a kávézókba, mindenki beszélgetett. Vidám forgatag vett körbe, amikor sétálni mentünk a kiskutyával. Mivel nem tudtam, hogy mi a neve, ezért csak Kutyunak becéztem, láthatóan teljesen mindegy volt neki, miként szólítom. A múltkor kinézett ruhabolt ajtajánál megállt, és befelé húzott. Megadtam magam. Oké, nézegessünk ruhákat, mondtam mosolyogva.

Találtam két ruhát, ami tetszett, valamiért rózsaszín napom volt (lehet, hogy Giora emlékeztetett), felpróbáltam mindkettőt, de nem tudtam választani (ha szeretnél segíteni, légyszi nézz be a képeim közé, és jelezd, hogy melyik tetszik jobban). Aztán fagyiztam egyet a sétányon, és elindultunk hazafelé. Azon a részen, ahol az apartman volt, már csendesebb volt az utca, kedvem támadt lesétálni a partra. Leültem a homokba, és csak néztem a vizet. Persze, nem kellett volna. Előjöttek az emlékek, a közös nyaralások, a hajózás. Amikor csak ketten voltunk az egész öbölben és a hajó elején kikötözött és elkorbácsolt. A sóhajaim, halk nyöszörgésem szétszóródott a teliholdas éjszakában, mintha a világ kincse lenne. A csipeszek a melleimen..., hiányoznak. Hiányzik a kéjes fájdalom, amit akkor éreztem, amikor éles köveket fogott a tenyerébe és azzal szorította meg a melleimet. Hiányzik, amikor már annyi fájdalom ért, hogy nem bírtam tartani magam állva, kezeimet a kötelek tartották és én térdre esve zokogtam. Hiányzik minden, amit tett velem. Hiányzik, amikor eloldotta a köteleket, óvatosan lefektetett és magáévá tett. Testem az ő ritmusára hullámzott, az ő ütemére mozdult. Nem volt akaratom, nem voltam én. Csak ő, és én benne, körülötte, eggyéválva. Hiányzik, mikor átölelt és rámmosolygott. Tudom, hogy szeretett.

Arra eszméltem, hogy csorognak a könnyeim és a kutya nincs mellettem. Ez rögtön visszarántott a jelenbe. Teljesen kétségbeestem, amikor körbenézve sem láttam még mozgást sem a parton. Mit mondok majd Gionak? Hogy lehettem ilyen béna? Másfél óráig jártam körbe a parton és nem találtam Kutyut. Végül tehetetlenségemben visszamentem a zsúfolt utcákra, de ott sem leltem rá. Késő éjjel szomorúan és magamra dühösen sétáltam vissza az apartmanba, titokban abban bíztam, hogy talán visszatalált, és ott vár rám a kutya, de nem így történt. A lelkifurdalás miatt teljesen összetörve, és kifáradva dőltem az ágyra, csak másnap reggel ébredtem fel.

folyt.köv.