A hírnök

A hírnök
(Kitalált történet, fiktív szereplők és helyszín. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Határmenti váramban elszigetelve éltem, király urunk mostanában nem szólított hadba, mint hűbéresét. Abban reménykedtem, hogy mire ismét erre kerülne sor, addigra már túl leszek azon a koron, hogy a harctéren hasznomat látná.

Épp ezért lepett meg, amikor hírnök érkezett, és átadta király urunk levelét. Feltörtem a pecsétet, és és írnokomnak nyújtottam a pergament, mert ő bírt az írás és olvasás tudományával. A férfi lassan vezette ujját a gondosan kalligrafált betűkön.

„Urunk 1428. esztendejének Medárd napján udvari bált tartottam, ahol az egyik számomra kedves hölgyvendég panasszal élt ön ellen illetlen viselkedés miatt. Panaszát jogosnak találván úgy határoztam, hogy régi, jól bevált büntetést szabok ki. Parancsom értelmében fedje fel hátsó felét, húzassa magát deresre, és csapassa meg magát. Egyelőre huszonöt botütést ítélek, mert jól emlékszem, mennyire berzenkedik a bottól. Ha ismét ilyen hibába esik, akkor megduplázom büntetését azzal, hogy két részletben is leszámoltathatja csupasz alfelére.”

Elsápadtam. Királyunk jól emlékezett rá, hogy mindig is ódzkodtam attól, hogy megcsapassam a fenekemet. Míg más katonák ellenvetés nélkül hasaltak deresre, ha úgy hozta balsorsuk, én mindig lamentáltam, és nehezen adtam át magam a botnak. Nehezen sikerült ráhangolódni, és a pribék gyakorta meg is fingatott, amit az egyoldalú étkezésnek, a bab-káposzta-karalábé hatásának tudtam be, és nem ismertem volna be, hogy önuralmam hagyott cserben.

Aki még nem hasalt deresen, nem tudhatja, hogy milyen érzés feneket csapatni. Jómagam katonaidőm alatt többször is részeltettem benne, és minden alkalommal megviselt a büntetés. Míg másnak szinte meg se kottyant egy jókor kapott huszonöt, engem mindig annyira meggyötört, hogy alig tudtam utána felkelni a deresről.

Persze ez sohasem akadályozta meg királyunkat, hogy a következő alkalommal is megcsapasson, a katonáskodás évei alatt legalább két tucatszor kóstoltam botot a jóvoltából. Mégsem tudtam megbarátkozni vele.

Miután szolgálataimért megkaptam ezt a végvárat és körülötte négy falut, elhatároztam, hogy többé nem adok alkalmat arra, hogy deresről kelljen körülnéznem. Annak a hölgynek az állítólagos panasza egyébként sem vonatkozhatott rám, királyunk ezt a levelet másnak akarta küldeni, hiszen ifjúkorom óta férfiak ölelését vágytam.

A hírnök ragaszkodott hozzá, hogy jó helyre hozta a levelet, hiszen ott van a nevem rajta, és ezért igazat kellett adnom neki. Sóhajtva adtam ki a parancsot, hogy fél óra múlva álljon készen a deresszoba, mert király urunk parancsára meglátogatom.

A köztes időben igyekeztem ráhangolódni a botra, hiszen mindig is ez okozta a legnagyobb kihívást. Meglátogattam az árnyékszéket is, kellemetlen balesetek elkerülése végett. Megnéztem a fenekemet a szobámban lévő nagy tükörben, és be kellett vallanom, hogy a régi nyomok már elhalványultak. Ideje újra a bot alá hasalnom, noha az elmúlt holdtöltekor az ötvenedik évembe léptem. Tíz év is elmúlt, mióta bottal kínáltak. Vajon most hogy fogom viselni?

A szolga jelentette, hogy várnak a deresszobában, és el kellett indulnom. A folyosó végén lévő, dísztelen ajtó mögött várt a deres. A kis ablakú, fáklyákkal megvilágított helyiséget inkább azért látogattam, hogy a várkatonákra kirótt büntetéseket végignézzem, ám most rajtam volt a sor.

Nehéz sóhajjal álltam meg az ajtóban, szemügyre vettem a derest, majd átléptem a küszöböt. Az ajtó becsukódott mögöttem. Kelletlenül lépkedtem a fekpad felé, ahol már várt két pribék. Az egyik feladata, hogy deresre húzzon, a másik fogja kiporolni a fenekemet a kezében tartott bottal. Megnéztem az eszközt, és alkalmasnak találtam arra, hogy magamfajta férfi baját ellássák vele.

Ezután már nem húzhattam az időt, hasmánt elhelyezkedtem a deresen, ingemet felhajtották a hátamra, nadrágomat térdig lehúzták, ahogy szokás ilyenkor. Felsóhajtottam, és megállapítottam, hogy még mindig nem kívánom a botot. Márpedig móresre fognak tanítani vele, ebben biztos voltam.

Szabályosan hasaltam meg a derest, ahogy tanultam, és amíg deresre húzattam magam, megjegyeztem, hogy reggel még nem számítottam arra, hogy ma még botot kapok. A hírnök, aki a falnál ült egy padon, megcsóválta a fejét, és azt felelte, hogy amennyiben nem hanyagoltam volna el a fenekem csapatását, akkor most meg se kottyanna ez a kis botozás.

Lehajtott fejjel vallottam be, hogy valóban elhanyagoltam, tíz éve, vagy több is van már annak, hogy deresre húztak. Azt felelte, hogy ez esetben már nagyon kijárt nekem a botbüntetés, és kifejezte abbéli reményét, hogy alaposan kiporolnak.

Körülnéztem a deresről, és megállapítottam, hogy a deresszoba nem változott, mióta utoljára jártam itt. Akkor néztem, hogy csapnak meg két katonát a várból, és meg kell hagyni, elég jól bírták a botot, pedig az egyiket még meg is repetáztattam, mert úgy találtam, hogy kevés volt neki a huszonöt. Kellett is neki, mert a repetától végre hangosabban nyögdécselt, ami azt jelentette, hogy a büntetés elérte a célját.

- Uram, szíveskedjék kitolni a fenekét! – hallottam a hírnök hangját újra. – Urunk úgy óhajtotta, hogy ezzel is jelezze, hogy elfogadja a botot, és kérje, hogy alaposan vágjanak alá.

Felsóhajtottam. Bevett szokás volt, hogy a büntetés előtt kérni kellett, hogy alaposan hagyják helybe, akit deresre húztak, ez esetben én voltam, aki ezt kéri a pribéktől.

- Vágjon a fenekemre olyan huszonötöt, hogy megemlegessem! – parancsoltam a pribéknek, és kitoltam csupasz hátsómat.

- Mindent megteszek, hogy uraságod elégedett legyen – felelte a pribék, és a tenyerébe köpött.

Akit kínáltak már bottal, tudja milyen megalázó kitolt fenékkel várni az ütést. Kevesen rendelkeznek annyi önuralommal, hogy nemcsak az első ütésre, de a továbbiakra is kitolják és ellazítják a fart, pedig így illene. Láttam már olyan katonát, aki legalább tucatnyi ütésre kitolta, és ezzel is segített abban, hogy alaposan meg legyen csapva, de a legtöbben összeszorították a feneküket.

Mindenesetre meglepett, hogy az első ütés milyen jól eltalálta kitolt fenekemet, nem is mulasztottam el megjegyezni, amikor ámuló szemekkel felnéztem.

- Auhh, ez aztán a kezdet!

- Jólesett? – kérdezte a hírnök mosolyogva.

- Régen kóstoltam botot – töprengtem, miközben néhányszor összeszorítottam, majd újra kitoltam -, de akkoriban eléggé berzenkedtem tőle.

- Sokan így vannak ezzel. Pedig egy erős férfinak meg se kottyan huszonöt jó bot – felelte a hírnok.

Kivárta, míg a pribék ismét lecsap, amitől megrándult a fenekem, és szabadkozva felnyögtem.

- Saját tapasztalatai is vannak, uram? – kérdeztem a hírnök felé fordítva a fejem.

- Meghiszem azt! – felelte, szinte vidáman. – Alig tudtam lóra ülni, urunk királyunk egy hete úgy megcsapatott, hogy az eget is bőgőnek néztem!

- Valóban? – kivártam az ütést, és panaszosan felnyögtem. – Alaposan alámvágott! – panaszoltam, mert fenekem alsó részén csattant a bot.

- Az a tapasztalatom, hogy ha lejjebb kezdem, jobban rá lehet hangolódni – felelte a pribék, és megtapogatta az ütés nyomát.

- Ha ezt tudom, legalább évente megcsapatom magam – lihegtem, miután kinyögdeltem a következő ütést.

- Egészen jól bírja a botot, uram – biztatott a hírnök. – Jártam más végvárakban, mert urunk királyunk gyakran küld engem levéllel, és ha meg kell csapatni a vár urát, végig is kell néznem.

- Jól? Van, aki rosszabbul fogadja az ütéseket? – lepődtem meg, és felnéztem a hírnökre.

- Tolja ki, megvárom! Ó, milyen szépen kidomborította, pedig tudja, hogy megint alá fognak vágni – felelte a hírnök.

- Rászolgáltam – lihegtem, a következő pillanatban keservesen nyögtem a bottól. – Ezt jól megkaptam!

- Vigasztalja azt, hogy szép lesz a nyoma, még akkor is, ha egy hétig nem tud ráülni – felelte a hírnök.

- Az én koromban már nehézkes az ember – feleltem, és vártam az újabb ütést, nagy önuralommal ellazítva és kitolva a fenekemet.

- Önnél idősebbek is nyögik a botot, higgye el, uram – nevetett a hírnök. – Akkorákat nyögnek, hogy én szégyellem, hiszen férfiasan kellene állniuk a botütéseket.

- Mindig így nyögtem a bottól – szabadkoztam, miközben a pribék újra fenékbe kínált a bottal.

- Idősebb korukra általában lehiggadnak, de amíg hevesek, addig gyakorta kijár a bot – felelte a hírnök. – Mire elérik a hatvan évet, már nem tiltakoznak, ha urunk botbüntetést rendel nekik. A legtöbbjük a deresen is csak sóhajtással nyugtázza a kemény ütéseket. Olyan is akad, aki saját magának számolja, és keveset nyögdécsel.

- Soha nem számoltam saját magamnak – felelem csodálkozva. – Tudok számolni valameddig, talán ötvenig is, de elég kinyögdelni az ütéseket.

- A legtöbben így vannak vele – bólintott a hírnök, arcáról nem tűnt el a mosoly. – Megkapják az ütést, és egy nyögéssel felelnek rá.

- Uraságod hogyan viseli a botot? – kérdeztem.

- Hogyan? Nem volt még két egyforma alkalom, pedig már szinte minden pribék kiporolta hátsómat a királyi udvarban. Kettőnek se nyögtem egyformán.

- Mitől függ? – kérdeztem, majd nagyot, keserveset nyögtem, ahogy a pribék újra fenékbe kínált a bottal.

- Elsősorban attól, hogy kívánom-e a botot. Másodsorban, hogy rá tudok-e hangolódni. Ha váratlanul kapnak le a húsz körmömről, ez szinte sohasem sikerül, akkor kiadósan jajveszékelek botozás közben. De ha az első két dolog sikerül, utána már csak nyögdécseltet a pribék.

- Auhhh – jajdultam újra egy gondosan bevitt ütéstől. – Mennyi van még hátra?

- Már csak néhány, de vigasztalja az, hogy hamarosan egy alaposan elvert fenék tulajdonosának mondhatja magát – felelte a pribék.

- A jövőben gyakrabban csapatom meg magam – fogadkoztam, majd újra feljajdultam és összerándultam az ütéstől.

- Igen, jobban fogja bírni a botot, ha nem hanyagolja el – helyeselt a hírnök. – Ekkora feneket akár kéthavonta is meg lehet csapatni.

- Kéthavonta? Auuhhh – jajdultam panaszosan. – Négyhavonta is elég lenne felhasalnom.

- Akkor állapodjunk meg abban, hogy a jövőben háromhavonta hasal egy jót – nevetett a hírnök. – Hiszen urunk királyunk bármikor újra küldhet botbüntetést.

- Háromhavonta? – szörnyülködtem, majd meglepetten nyögtem fel az újabb ütéstől.

- Jólesett? – kérdezte a pribék, meghallva, hogy máshogy nyögök.

- Ha ilyet kapnék végig, akkor gyakrabban felhasalnék – pironkodtam. – De olyan ritkán találnak el így.

- Talán mert nagy a feneke – vélte a hírnök. – Tolja ki szépen, az utolsó ütés következik. Vágjon alá alaposan! – figyelmeztette a pribéket.

Ekkor nyílt az ajtó, egy katona jelentkezett, és közölte, hogy vadakat láttak az erdő felé, engedélyt kért vadászatra. Mivel a vár ellátásához szükség volt a vadászatra, így engedélyt adtam, majd távozott. Ennyi idő elég volt, hogy ismét összeszedjem magam, és kitoljam a fenekemet.

- Kérem az utolsót – lihegtem, és szorosan markoltam a deres lábait.

Nem is késlekedett sokáig, és mire visszahúztam volna a fenekemet, már újra megkóstolhattam a botot.

- Kész, uram! – jelentette a pribék.

- Milyenek a nyomok? – kérdeztem, mert mindig kényes voltam a fenekemre, hogy szépen látsszanak rajta az ütések nyomai.

- Meglehetősen jól néz ki, uram! – felelte a hírnök, aki közben odajött, hogy pontos beszámolót adjon a királynak.

- Akkor jó – nyugtáztam egy sóhajjal. – Magamfajta férfi csak ebből ért.

- Uram – kérdezte ekkor a hírnök, arcáról eltűnt a mosoly, komoly tekintetet vetett rám. – Ha vendégeskedhetnék még hét napig az ön várában, akkor nem haboznék magam is hasalni egyet.

- Úgy érti, kívánja a botot? – lepődtem meg.

- Meglehetősen kedvemre való volna – vallotta be. – Ha ilyen üzenettel érkezem a végvárakba, gyakorta magam is megcsapatom a fenekemet.

- Nagyszerű ötlet – feleltem, miután első csodálkozásom elmúlt. – Legyen a vendégem! – mutattam a deresre, melyet éppen letörölt utánam a pribék.

- Legalább megtapasztalhatom a különbséget, mert sok pribék elvert már, de kettő sem egyformán – gondolkodott hangosan, miközben letolta nadrágját és végighasalt a deresen.

- Egy hete csapták meg, és máris újra kívánja?

- Tíz napja, uram – emelte fel a fejét, miközben a pribék gyakorlottan deresre húzta. – Három napig jöttem a levéllel.

- Váljék egészségére, uram – feleltem, és kiadtam a parancsot. – Vágj rá olyan huszonötöt, hogy megemlegesse, hogy erre járt!

- Alázatosan köszönöm, uram! – szólt halkan a hírnök, és felemelte a fejét.

Az ő botozása alatt nem beszélgettünk, túlságosan lefoglalta, hogy koncentráljon a helyes viselkedésre. Egyszer-egyszer kitolta a fenekét, miközben a pribék lendületesen botozta. A harmincas férfi halkan nyögdelt, elégedetten csettintett, ha egy ütés jobban a kedvére való volt. Néha kérte, hogy „lejjebb”, vagy „feljebb”, és a pribék teljesítette kívánságát, oda mérte neki a következőt. Izmos feneke meg-megvonaglott, de a férfi egyetlen szóval sem panaszkodott.

- Kész! – jelentette ki a pribék, amikor kimérte a huszonötödiket is.

- Ez jólesett! – sóhajtotta a hasaló férfi, és rám pillantott. – Uram, lenne szíves utasítani a pribéket, hogy repetáztasson meg?

- Ki kell használni, ha ízlik a bot – helyeseltem. – Vágjon még rá tízet! – parancsoltam a pribéknek.

Ez plusz ütések jobban megviselték a hírnököt, mint a huszonöt, amit szinte könnyedén fogadott. Meg-megrázta a fenekét, kínosan nyögdelt, szabadkozott, ha hosszabban nyögte ki az ütést. Feneke már forró és bíborszínű volt, amikor a pribék újra kijelentette, hogy kész, az uraság meg van botozva.

- Ez aztán botozás! – sóhajtotta a hírnök, amikor feloldozták a szíjait, és két kézzel a fenekét tapogatta.

Nem sürgettem, hogy keljen fel a deresről, ilyenkor jobb, ha kap egy kis időt, hogy összeszedje magát.

- Elégedett, uram? – kérdeztem. – Ha erre jár, bármikor rendelkezésére áll a deres és a bot, még kérnie sem kell.

- Köszönöm, uram! – fordította felém a tekintetét. – Lehet, élni is fogok a figyelmességével.

- Váljék egészségre! – biccentettem.

- A várban ennyire sosem vertek el, de meglehetősen ízlett a fenekemnek, amit most kaptam – felelte elgondolkozva. – Így kell egy férfit móresre tanítani! – szólt elismerően. – Rám fért már, hogy alaposan megcsapjanak. A repetát külön köszönöm, ezzel lett teljes a botozásom.

- Nálunk ilyen egy botozás – feleltem. – A katonáim tisztelik is Bot Tábornokot, nemegyszer móresre tanította őket. Most önön volt a sor, és lám, elégedetten kel fel, mert minőségi botozást kapott.

- Azt – egyenesedett ki. – Ha erre járok, még akkor is húzasson deresre, ha nem fogom kérni. Igyekszem majd ráhangolódni, hiszen ennek a botnak is most mutattak be először.

- Jól sikerült a bemutatás, igaz? – most én mosolyogtam. – Úgy nyögött tőle, ahogy annak a rendje! Ritkán hall az ember ilyen hálás nyögdécselést, ha bottal kínálnak valakit.

- Hálás vagyok, hogy közelebbi ismeretséget köthettem vele – bólintott a hírnök, miközben felhúzta a nadrágját. – Ennek a botnak máskor is nyögnék, elhiheti! Az áldóját, ez igazán a kedvemre való volt! Főleg azok az ütések, amiket lejjebb kaptam. Ámbár mindig az volt a véleményem, hogy az egész feneket kell botozni, de most úgy vélem, hogy az alsó felét jobban, mint a felsőt.

- Örülök, hogy megelégedésére szolgált, uram! – feleltem.

- Igen, erre nagy szükségem volt. Azt tanácsolom önnek is, hogy ne hanyagolja el a fenekét, és gyakorta húzassa deresre magát, hiszen egy jókor kapott botozás megnyugtatja az embert. Az a véleményem, hogy nem is verték el alaposan, aki nem sántít, miután felkelt a deresről egy kiadós verés után.

- Magam is úgy vélem – értettem egyet vele. – A jövőben pedig háromhavonta megkínáltatom a fenekemet egy jó huszonöttel. Hátha megtanít csendesebben nyögni a bot, mert ma éppoly hangos voltam, mint régen minden alkalommal, ha botot kóstolt a fenekem.

A hírnök még egy hétig vendégeskedett nálam, mielőtt újra lóra tudott ülni. Egyéb szempontból is kielégítő volt a társasága. Erről főleg az árulkodik, hogy közös ágyban tértünk nyugovóra minden éjjel.

Vége