Emlékezés

Emlékezés
(Fiktív történet, kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Ahogy idősödöm, egyre inkább azon kapom magam, hogy régmúlt időket idézek fel, amikor még fiatal és vakmerő voltam. Noha csak feleannyi évet számlálok, mint az öregapám, akit a kilencvenedik évében ragadott el a kaszás, az Úr 1718. évében.

Röghöz kötött családunk nemzedékek óta a földből élt, a hajdani termőterület azonban egyre zsugorodott, és mire felserdültem, már annyira elaprózódott a hajdani hűbérbirtok, hogy nem számíthattam arra, hogy nekem is jut egy akkora szántó, amit tíz bukfenccel átérek. A földesúré voltak a legzsírosabb földek, a legszebb erdők, a legdúsabb legelők, és amikor egyik testvérem elköltözött a hozományul kapott egyetlen tehénkénkkel, már nekem sem volt maradásom.

Kora gyermekségemtől kinn dolgoztam az uradalomban, vagy a földdel, mely csak az uraságnak hajtott hasznot, vagy az állatokkal, melynek legeltetésében, terelésében, őrzésében segédkeztem. Soha nem nyílott alkalmam, hogy ennél többre vigyem, ráadásul nyiladozó értelmemmel már tizenéves koromban tudatosult bennem, hogy más vagyok, mint a többi hozzám hasonló legény.

Míg a korombéli sihederek a fehérnépeket döntötték a szénakazalba, addig én egy sudár csiklósról fantáziáltam magányos, bűnös élvezetem közben, amit elmulasztottam meggyónni falunk szigorú papjának, hiszen már akkor sejtettem, hogy istennek nem tetsző vágyak buzognak bennem.

A tizenhetedik születésnapomon mondtam búcsút a kapufélfának, és indultam vándorutamra. Jó szülém szegényes útravalót csomagolt, apám ifjúkori, szúette vándorbotját örökítette rám. Ezzel kezdődött idestova három évtizede tartó vándorlásom a világban.

Eljutottam Németalföldre, jártam a frankok birodalmában, de szívem visszahúzott oda, ahol anyanyelvemen szóltak hozzám. Kétszer is besoroztak a császár seregébe, ahonnan mindkét alkalommal néhány év szolgálat után dezertáltam, de Orava várának falába bevéstem panaszomat az isten háta mögötti, elhagyatott vidék, az egyhangú szolgálat és silány koszt miatt.

Már tíz esztendeje is elmúlt, hogy csavarogtam a világban, és szülőföldemre való visszatérésemkor, afeletti örömömben, hogy hazai szót hallok, ösztönös óvatosságom ellanyhult. Így esett, hogy egy falu elöljárójának pincéjében épp csillapítottam éhemet, amikor rajtakaptak, és a pár falás kolbászért meg fél köcsögnyi hűs aludttejért a deresen kellett megfizetnem. Nem sokat teketóriáztak velem, az arra tévedt vándorlegénnyel, bűnömet tagadni sem tudtam, hiszen a pince ablakán kimászva kaptak rajta, és még rágódtam egy ízes kolbászfalatkán, fél rőfnyi pedig az ingemből került elő. Senkit sem érdekelt, hogy három napja először volt étel a számban.

Voltaképpen nem is volt ellenemre a büntetés, hiszen gyakran láttam már, hogyan történik, amikor az utamba eső falvakban megálltam, hogy a főtéren kiszabott ilyen büntetéseket végignézzem a kíváncsi falusiak között állva. Ilyenkor igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, és bár szánakoztam a megcsapott férfiak sorsán, mégis szinte unott arccal rágcsáltam egy almát, miközben a büntetést néztem. Gyakran megfordult a fejemben, vajon hogyan viselném, ha engem húznának deresre. Az alkalom azonban váratott magára egészen huszonhetedik évemig.

Abban a faluban avattak fel, ahol a majoránnás kolbász íze és a botozás kínja egybeforrt emlékezetemben, azóta is, ha nagyritkán ez a fűszeres csemege kerül a számba, megsajdul a fenekem is.

A korombéli parasztlegények körében nem volt ismeretlen ez a fajta büntetés, gyakorta tessékelték fel őket a deresre hanyag munka, lustaság, dorbézolás vagy lopás okán, és nem is berzenkedtek ellene. Az számított a férfiasság próbájának, ha a legény már hasalt deresen, és a bámészkodó falunép szeme láttára, füle hallatára bizonyította, hogy állja a botot. Egy-egy ilyen alkalom után a lyányok szemében is megnőtt ázsiójuk, mindig akadt fehérnép, aki borogatta a meggyötört testrészt, utóbb nem volt ritka a házasság sem. Ezzel tisztában voltam, bár szerencsésnek tartottam magam, hogy elkerültem a büntetés ezen formáját egészen addig az alkalomig.

A pribékek az ítélet után nem sokat teketóriáztak velem, az elöljáró házának udvarán húztak deresre, ám addig nem kezdték meg a büntetést, míg a ház ura nem érkezett meg. Ott hasaltam lecsupaszított fenékkel, és a pribékek gúnyos megjegyzései közepette zavartan árultam el, hogy még nem kóstolt botot az ülepem. Ezt nyomban ellenőrizték, tapogatták, nyomkodták, és arról faggattak, hogy kerültem el eddig, majd biztosítottak arról, hogy ma bemutatnak a botnak, de úgy, hogy örökre megemlegetem.

Fertályóra telhetett el, amikor az elöljáró megjelent. Vaskos ember volt, nagy bajszával, otromba termetével szülőfalum vincellérjére emlékeztetett, és ugyanúgy, egy hajtásra ürítette ki boroskupáját, mint ama férfi. A számára odakészített párnázott karosszékbe telepedve markolta kupáját, és miután csillapította szomját, intett a pribékeknek.

Azt mondják, hogy az első botozását senki sem felejti el. Azóta számtalanszor kínáltak bottal, de mégis az első marad a legemlékezetesebb. A pribékek ügyeltek rá, hogy soha ne felejtsem el, felváltva mérték rám az ütéseket két oldalról, és én hökkenten kaptam fel a fejem, miközben a deres lábait szorítottam. Berzenkedve, nyújtottan nyögtem, ez a szokásom máig megmaradt, mindig így nyögdelem az ütéseket, ha meg kell hasalnom a derest. Még nem volt összehasonlítási alapom, de éreztem lángoló fenekemen, hogy alaposan ellátják a bajomat. Olyan huszonötöt kaptam, hogy csillagokat láttam, és alig tudtam válaszolni az elöljáró kérdésére, melyet göcögő nevetéssel kísért, arról érdeklődött, hogy ízlik a bot. Kínomban lehajtottam a fejem, és csak nyögés jött ki torkomon, majd az egyik pribék a hajamba markolva felemelte a fejemet, hogy magasan tartsam, ahogy illik botozás közben. Tudtam én az illemet, hiszen gyakran láttam, hogyan kell szabályosan hasalni a deresen, de a kíntól nehezen tudtam tartani a pózt. Egyébként más férfiaktól is láttam, hogy botozás közben gyakran lehajtják és felkapják a fejüket, ahogy az ütések gyötrik őket, tehát emiatt nem volt szégyenkezni valóm.

Alig tudtam összeszedni magam annyira, hogy a büntetés végén felkeljek a deresről, és megköszönjem az elöljárónak a kapott ütleget, egyben bocsánatáért esdekeljek a pincéje megdézsmálása miatt. Bágyadtan legyintett, és újabb kupa bort hajtott fel, ami nekem is jólesett volna, mert a nyögdécseléstől kiszáradt a szám.

Mégis büszke voltam valahol mélyen, hiszen kibírtam a botot, és bár nem mondhatom, hogy meg se kottyant, hiszen hetekig érzékeny volt a hátsóm, mégis éreztem, hogy eljött az idő, megértem egy férfi ölelésére.

Akkortájt a korombéli legények már évtizedes előnyben voltak velem szemben, de míg ők a fehérnépek szoknyája titkait derítették fel, engem nem a szoknyák érdekeltek. A botozás után a helybéli pap lépett hozzám, és felajánlotta, hogy a parókián megpihenhetek, amíg erőre nem kapok.

Így esett, hogy néhány nappal később, amikor a gyógyfüves borogatások hatására a kemény botozás nyomai elhalványultak, engedtem a kenetes szavú férfinak, hogy birtokba vegye testemet. Voltaképpen számítottam is rá, hogy nem enged el anélkül, hogy kedvére tennék, és az sem zavart, hogy talán kétszer annyi évet számlál, mint én. Tőle tanultam meg, hogyan kell férfit szeretni, és talán belé is habarodtam volna, ha a következő holdtöltekor nem adja ki az utamat.

Így újra kezembe fogtam apám szúette vándorbotját, és vállamra az elemózsiás batyut emeltem, a pap utolsó ajándékát. Nem sokkal később egy erdőben rablóbanda zsákmányolta el tőlem a fél veknit és a sajtot, amikor az éji szállásomul választott kis tisztáson rajtam ütöttek. Mire belátták, hogy értem ugyan senki sem fizet váltságdíjat, megkedveltek annyira, hogy a banda tagja lehettem, és a bandavezér a kedvesévé tett. Ezáltal védelmet biztosított számomra, és élvezhettem kegyét, egészen addig, míg rám nem unt, akkor a banda további két tagja tartott igényt rám, de egyik sem akart kisajátítani, amit nem is bántam. A szerelmet kerestem, és köztük nem találtam meg, noha ennek ellenére a szex kedvemre való volt velük is.

A rablóbandával gyakran kerültünk bajba, tapasztalatlanság, mohóság, vigyázatlanság okán, főleg azokon a helyeken kaptak el bennünket, ahol kutyákkal őriztették javaikat, amiket el akartunk vinni. Kimondatlan szabály volt, hogy ilyenkor meneküljön mindenki, ne nézze a hátramaradókat, és így is tettek. A szerencsések elmenekültek némi zsákmánnyal, néhányan megfizettek az elvitt élelemért, takarókért, apróságokért. Nem mindig tartoztam a szerencsések közé, így a következő években, míg a rablóbandával maradtam, gyakorta kerültem a kezükre, ilyenkor újra és újra a deresen találtam magam, és míg a banda többi tagja szinte némán, néhány sóhajjal viselte a botot, lassan védjegyemmé vált az elnyújtott, panaszos nyögdécselés.

Utóbb, amikor a büntetés után szabadon engedtek, és visszatértünk a bandához, nevettek rajtam, hogy vinnyogok botozás közben, hiába szabadkoztam, hogy a bot mindig ilyen hangokat vált ki belőlem. Talán a gúnyolódásuk, talán a bizonytalanság miatt egy napon úgy döntöttem, elhagyom őket, és ismét magányosan fogok vándorolni. Nem tartóztattak, addigra a másik két férfi is rám unt.

A következő évek felváltva voltak ínségesek és bőségesek. Gyakran éheztem, de amikor egy-egy vándor kuruzsló vagy pap szolgálatába fogadott rövidebb-hosszabb időre, mindig nagyobb szelet sonkát tudtam kanyarítani a kenyeremre. Azonban a derest itt sem tudtam elkerülni.

A kuruzsló, aki engedte, hogy leszopjam, de sohasem dugott meg, és bármely faluba betértünk, a fehérnépekre villantotta szemét, több alkalommal is botbüntetést kapott a település elöljárójától, melyet rám hárított, mondván, hogy a szolgája hasal helyette deresre, mert neki fáj a dereka. Hiába berzenkedtem, engem tessékeltek fel a fekpadra, ahonnan csak egy alapos huszonöt botütés után kelhettem fel. Hiába panaszkodtam neki az utunk további során, csak széttárta karját, és annyit felelt, hogy ezért is tart engem szolgának maga mellett, és sosem felejtette el hozzátenni, hogy egy erős férfi nem nyavalyog holmi botozás miatt. Ettől mindig elszégyelltem magam, és már nem szoptam olyan lelkesen, mint kezdetben, ha egy kietlen mezőn letáboroztunk. Mégsem én hagytam ott, hanem ő adta ki az utamat, amikor egy fiatal legényt fogadott szolgálatába helyettem.

A vándorárus sem volt különb, ő is elvárta, ha portékája nem nyerte meg valakinek a tetszését, vagy annyira silánynak bizonyult, rendszeresen botozásra ítélte a falu földesura, vagy elöljárója. Ő tisztelettel megköszönte a figyelmességet, majd rám mutatott, hogy a szolgája fogja helyette felvenni a büntetést. Savanyú képpel bólintottam, és hamarosan keservesen nyögtem a deresen, miközben gazdám végignézte, hogy botoznak, és fejét csóválta, hogy nem bírom halkabban elviselni a büntetést. Az elején tisztáztam vele, hogy nem vagyok hajlandó kedvére tenni, mert szakállas férfiakat soha nem szopok és nem dughatnak meg. Legyintett, és nem hozta szóba többé.

A papoknál igazi főnyeremény volt dolgozni, fát hasogattam, vizet húztam a kútból, és naponta háromszor terített asztalhoz ülhettem. Még csak nem is kellett mindegyikkel szexelnem, de tízből hét azért elvárta az elalvás előtti kényeztetést. Vallásos életmódra kényszerítettek, naponta kellett imádkoznom, hetente gyónnom nekik, és ilyen-olyan megfontolásból meg is csapattak, ha úgy látták jónak, hogy épülésemre szolgál. Mégis, ezek voltak életemnek a legjobb időszakai. Bár gyakran duzzogva tiltakoztam, ha láttam, hogy a templom előtti térre viszik a derest, és a pap figyelmeztetett, hogy engem is feltett a listára, akiket aznap meg kell botozni. Hiába tiltakoztam, hogy az utóbbi évben, mióta nála dolgozom, háromszor is megcsapatott, annyit felelt, hogy évi négy botozásra szükségem van.

Ma is őt szolgálom, azt mondja, azért is tart meg szolgálatában, mert nem vagyok olyan ostoba, mint az eddigi szolgái, a velem való beszélgetések stimulálják, és élvezetét leli abban, ahogy érvelek, sokat fejlődtem az elmúlt másfél évtized alatt. Valóban sokat beszélgetünk, tanít engem, noha a latint nem tudja a fejembe verni, azzal már elkésett, de egyes kifejezéseket már megértek. Gyakran szóba kerül, hogy még sokat kell fejlődnöm, és ha szükségét érzi, még mostanában is megcsapat. A furcsa az, hogy mióta sikerült elérnem nála, hogy csökkentse az alkalmakat, mert évente háromszor elégnek érzem. De ehhez ragaszkodik. Így amikor már négy hónap is eltelik az előző után, emlegetni kezdi, hogy ideje lenne újra hasalnom, és némi fanyalgás után magam is belátom igazát.

A mai napon kerül sor rá, így a pribékek már délelőtt értem jöttek, és szokásuk, hogy bár azonnal deresre húznak, várnom kell, hogy megkapjam, ami jár. Így csupasz fenékkel hasalok, a várakozás alatt fűszálat rágcsálok, és emlékezem. Meglehetősen sok bűn miatt kell mindkettőnk helyett bűnhődnöm, ezzel tisztában vagyok, hiszen a gazdám hetente több éjszakán is igényt tart szolgálataimra, és a paráználkodásnál nagyobb bűn a szodómia, tehát nem maradhat büntetlenül.

Végre a pribékek visszatérnek, és elhajtanak egy szemtelen legyet a fenekemről, majd megszemlélik legutóbbi ténykedésük halvány nyomait. Egyetértek velük abban, hogy ideje újra botot kapnom, és kifejezem abbéli reményemet, hogy jobb emberként kelek majd fel a deresről. Megmutatják a botot, és az arcom elé tartott eszközben felismerem azt, amivel már néhány alkalommal kínáltak. A pribékek mind régi ismerőseim, hiszen már szinte valamennyien elvertek már, és nincsenek olyan sokan.

Kiköpöm a rágcsált fűszálat, megkapaszkodom a deres lábaiban, és felemelem a fejem, ezzel jelezve, hogy felőlem kezdhetik. Az utóbbi években egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy magam is kívánom a botot. Talán ez jelenti, hogy férfivá értem? Hiszen, ha azt nézzük, túl vagyok már életem delén. Vagy azt, hogy végre eljutottam addig a pontig, hogy már magam is szükségét érzem, hogy alaposan elverjék a fenekemet. A pribék megérinti a fenekemet, majd könnyedén lecsap a kinézett helyre, megfeszül és újra elernyed a fenekem. Tisztelem a botot, nálam jobban kevesen tisztelik, ennek tudatában csapatom magam, elnyújtott nyögésekkel felelgetve a kemény botütésekre. Erről nem tudok leszokni, húsz éve így nyögök a bottól, pedig sokszor kigúnyoltak érte.

Meglehetősen ízlik a bot, ezt akkor is megállapítom, ha veríték ütközik ki homlokomon, miközben fenekem egyre jobban sajog. Most a fenekem alsó részére kapok, hiszen ott is alaposan meg kell botozni, ebben nincs is hiba, három-négy ütés után feljebb folytatja, de néhány meglepetésszerű ütéssel újra és újra megtalálja azt a részt, és az egyik alkalommal recsegve távozik a levegő fenéklyukamból. A pribék nevet, leereszti a botot, és hozzám hajol. Pironkodva felelem neki, hogy bár sokszor meghasaltattak, de ritkán tud megfingatni a botozás, ezúttal azonban olyan jól alám vágott, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Gúnyosan nevet rajtam, és valami olyat felel, hogy ezzel a bottal nálam megtermettebb, erősebb férfiakat is megfingatott már, akik lekicsinylően néztek a botra, amikor lehasaltak, hogy megcsapassák vele a feneküket. Ez enyhíti szégyenkezésemet, újra megmarkolom a deres lábait, és ellazítom fenekemet. A pribék nem soká várakoztat, újra megkínál egy kiadós botütéssel, elégedetten nyögdelek tőle. Ez a mai botozás kifejezetten jólesik, érzem, hogy alaposan megkapom a magamét.

A pribék ezt hallva megjegyzi, hogy mindig tovább kell verni egy férfit, mint ameddig jólesik neki. Tiltakozom, felé fordítva fejemet szabadkozom, hogy úgy érzem, eléggé el vagyok verve, de nem hallgat rám. Szerinte még öt botütésre szükségem van, és sóhajtva beleegyezem. Így megrepetáztatja fenekemet, és az utolsó ütést fenekem alsó részére méri újra, amitől felhorkanok, de ez már a belenyugvás. Büszke vagyok arra, hogy ismét kibírtam, miközben felkelek a deresről, megkérdezem a pribéket, hogy milyen a fenekem. Azt feleli, hogy elégedett lehetek vele, mert szépen látszanak az ütések nyomai. Hálásan tapogatom meg, miután felhúztam nadrágom, és miközben megköszönöm neki munkáját, hozzáteszem, hogy ez a mai bot igazán jólesett. Tűnődve jegyzi meg, hogy megfigyelései alapján a tavaszi és őszi botozást mindig jobban viselem, mint amikor forró nyárban vagy hideg télben hasalok, és a mostani, szeptember végi alkalom pont ez az időszak.

Mielőtt elindulok, egy idősebb férfit vezetnek a deres felé, aki hangosan tiltakozik, és azt bizonygatja, hogy ma egyáltalán nem kívánja a botot. Felismerem a vincellért, aki magas, erős férfi, dereka és feneke azonban kigömbölyödött az elmúlt években, ezzel összefüggésben a botozás ellen is jobban tiltakozik, mint amikor még ösztövér alkatú volt. Talán szégyelli, hogy nehezen éri át a szíj, amikor deresre húzzák, vagy hogy a feneke szinte másfélszeresére nőtt?

Az elmúlt évek során több alkalommal is tanúja voltam, hogy lekapták a húsz körméről, de csak újabban tiltakozik ennyire. Meglazítja övét, majd keserves arckifejezéssel térdel fel a deresre, és miközben lefeszegeti szűkké vált nadrágját hájas fenekéről, megakad szeme a boton, amely úgy megfingatott engem az előbb. Tekintete elborul, ezek szerint ő is ismeri már ezt az eszközt, nem először hasal le neki. Valóban, a szíjak alig érik át, amikor derekán is leszíjazzák, felkönyököl a deresen, és a fenekét tapogató pribéktől kérdezi, hogy mennyit fog kapni.

Kiderül, hogy urunk száz botütésre ítélte azzal, hogy alkudozhat, hogy milyen részletekben szeretné felvenni a botot. Először úgy gondolta, hogy ötvennek hasal le, de most úgy gondolja, elég lesz a fenekének a huszonöt. A pribék azonban más véleményen van, szerinte ötvenet kéne a terebélyes fenéknek kapnia, és így két alkalommal túl lesz a büntetésen. A vaskos férfi újra tiltakozni próbál, végül abban egyeznek meg, hogy pihenhet a két huszonöt között valamennyit.

A pribék biztatja, hogy nem fogja megbánni a döntését, majd a botot kézbe véve megérinti vele a remegő feneket. A vincellér két kézzel markolja a deres lábait, és nagy lélegzetet vesz. Elkezdődik a botozás. A nagy ember szánalmasan vinnyog a bottól, minden ütéstől megrázkódik terebélyes fara, nehezen hangolódik rá. Kell néhány ütés, hogy elérje nála, hogy ne rázza folyton a fenekét, hanem minden ütés után kissé kitolva várja a következőt. A pribék kérdezgeti, hogy lejjebb vagy feljebb üsse inkább, mire kis gondolkodás után a férfi azt feleli, hogy a feneke alsó fele legyen jobban megbotozva. Így gyakorta oda kapja az ütést, amitől feneke megfeszül, majd újra ellazítva kitolja, ahogy tanulta még ifjabb korában.

Csodálatos látvány, ahogy ráhangolódik a botra, és halk, szégyenkező nyögéssel csapatja magát. Amikor az első adagot megkapja, leteszi a fejét a deresre, és elégedetten felsóhajt. A pribék megdicséri lelkierejét, és biztatja, hogy a második adagot is hamarosan kiméri. A botozott fenék megremeg erre, de a hasaló férfi kisvártatva csak annyit felel, hogy bizony, megérdemli. Néhány percig pihenhet, közben az eddigi botozások tapasztalatairól folyik a szó, és a vincellér belátja, hogy szüksége van arra, hogy időnként alaposan kiporolják a fenekét. Felemlékezi, hogy katonakorában kóstolt először botot, amikor fegyelmezetlensége miatt szinte minden hónapban megcsapatta a felettese. A kezdeti berzenkedés után maga is elismerte, hogy rászolgált a botra, és minden egyes alkalommal kiérdemelte a huszonötöt.

A pribék megkérdezi, hogy ötvenet kapott-e már, és a vincellér múltjában erre is akadt példa. Az ötvenes férfiú azonban mindössze három alkalomra emlékszik, amikor ötvenre kellett felhasalnia, ez a negyedik. Fintorogva jegyzi meg, hogy úgy kiporolták a fenekét, hogy az eget is bőgőnek nézte. Azóta mintha jobban bírná a botot, urunk gondoskodik róla, hogy évente négy-öt alkalommal alaposan kiporolják. A pribék tapogatja a forró, hurkás feneket, és valami olyat felel, hogy büszke lehet a fenekére, hiszen sokan nem bírják ilyen jól a botot. A vincellér erre nevet, ilyen is ritkán történik a deresen, a büszkeségtől meg-megfeszíti fenekét a pribék tapogató keze alatt.

Meglepetésemre ő figyelmezteti a pribéket, hogy ideje folytatni a botozását, hiszen még a fele hátravan a kialkudott ütlegnek. Talán kellemetlen volt számára a tapogatás? Erre nem kapok választ, mert a pribék helyeslően bólint, majd újra kézbe veszi a botot.

A vaskos férfi ismét nagy levegőt vesz, és kitolja a fenekét. Már jól ismeri a botot, és összedolgozik vele, a cél közös, egy alaposan megcsapott fenék. Újra és újra kitolja, és a pribék ügyesen alávág minden alkalommal. Nyugtázza a férfi halk, visszafogott nyögéseit, melyeket mindig kicsal kemény ütéseivel. Mikor fogok én eddig eljutni? Hiszen az első néhány ütés után már nem tolom ki a fenekem, csak igyekszem ellazítani a következő ütésre. A vincellér pedig újra és újra erőt vesz magán, elgondolkodó arccal kitolja újra és újra, majd elégedetten nyögi az ütést, halkan, tisztelettudóan. Megesik, hogy sóhajtva kéri, hogy lejjebb, vagy feljebb kéri a következőt, és a pribék teljesíti kívánságát.

Végre kész vannak, a pribék és a vincellér megtörli homlokát, mindkettőjüket megizzasztotta a büntetés. A pribék kérdésére a kövérkés férfi elismeri, hogy a kétszeri huszonöt botot valóban egy hasalásra kellett megkapnia, noha most alig bír lekászálódni a deresről, annyira megviselte a büntetés. A pribéknek segít neki, mi mással, mint a bottal. Miután kioldotta szíjakat, hagyja a férfit pihenni és szuszogni kicsit, majd nekilát a segítésnek. Gyakorlott mozdulattal szétfeszíti a vaskos feneket, megvárja, míg ellazul, és összegyűjtve nyálát, ráköp. A hasaló férfi erőt gyűjt, miközben érzi, hogy a síkos nyál végicsurran feneke vágatán. Néhány kenegető mozdulat, újabb köpés, majd a férfihüvelyujjnyi bot következik. Vége nekifeszül a szűk nyílásnak, amitől a botozott férfi felnyög, majd újabb, ezúttal magasabb hangú nyögés jelzi, hogy a bot vége határozottan a szétfeszített fenéknyílásba tolakszik.

A pribék mozdulatain látszik, hogy nem először csinál ilyet, szakszerűen feszegeti a bottal a lyukat, lassan mélyebbre nyomja, az ígyen felnyársalt férfi szaporán nyögdécsel. Végre megállapodik a bot, a pribék mutatóujja mélységében nyelte el a nyílás. Mindketten megpihennek. Aztán jön a neheze. A botot a fenékbe feszítve először térdre segíti a férfit, majd újabb pihenés után megint megnyomja, így a férfi lelép a deresről, előrehajol, majd felegyenesedik, miközben a bot kellemetlenül fészkel fenéklyukában. Lihegve erőt gyűjt újra, ezután úgy véli, hogy már megáll a lábán. A pribék nekifeszíti csizmája talpát jobbfelől a fenéknek, és kifeszegeti a botot a fenéklyukból. Őt is kimerítette, hogy a nagytermetű férfinek segítséget nyújtson ezzel a módszerrel, amit előszeretettel alkalmaznak azokon, akik egy könnyű botozás után nehezen hagyják el a derest.

A bot kicsusszan, ezzel egyidőben a fenék is összezárul, a nagy ember ismét felsóhajt. Szemlátomást kellemetlen volt számára, hogy igénybe kellett vennie a segítség ezen formáját, noha a viselkedéséből úgy tűnt, máskor is találkozott ezzel a módszerrel.

Mindketten rám néznek, zavartan húzódom vissza. Csak most vették észre, hogy tanúja voltam összehangolt kettősüknek, és míg a vincellér biztosítja a pribéket arról, hogy a pincékben bármikor ihat a kedvenc borából, kissé kusza léptekkel távozom.

A pap már vár, gazdasszonya fürdőt készített számomra, sziszegve ereszkedem a langyos vízbe. Jólesik a gondoskodás, melyben sehol sem volt részem eddig, csupán a parókiákon, amikor ilyen helyeken szolgáltam.

Aznap éjjel egy rövid ima után a pap belém hatol, és míg szűk fenéknyílásomban keresi a helyét, felidézem a vincellér deresről való lesegítésének módszerét, így szinte hamarabb elélvezek, mint ő, pedig mindig meg szoktam várni a lüktetését, mely arról árulkodik, hogy élvezete csúcsán jár. Csendesek vagyunk, mint mindig, mert a házvezetőnő két szobával odébb alszik, és nem hallhatja meg, hogy szodómia bűnébe estünk.

Vége