Ha nyitva marad...

- Várj már, félreértés volt!
- Nem volt. - hangzott tisztán és világosan. Nem akart többet mondani. A lány elfordította a fejét a férfi arcától.
Távozóban a férfi a felkarját megfogva akadályozta meg őt. Egymásra néztek. Összevillant a tekintetük. A lány szeme szikrákat szórt. Nem szólt egy szót sem csak a férfi marka felé nézett. Remélte, ennyi elég lesz ahhoz, hogy ne akadályozzák tovább. Nem volt.
Nem húzta el magát erővel. Újra az az ismerős érzés kerítette hatalmába. Megint gyomor tájékon érezte - megtehetem én ezt? Jogom van nekem ehhez?
Tépelődését egy újabb hozzá intézett szó szakította meg:
- Kérlek. - szinte suttogta a férfi. Valószínűleg nem akart feltűnést kelteni. Sokan voltak körülöttük. De látszólag senki nem vette észre, mi zajlik kettejük közt. Senki. Csak ők tudták. Az árulás íze egyszerre volt keserű és csípős. A határozott hangnem mégis megálljt parancsolt a lánynak.
A férfi végül elengedte a némaságba burkolózott lány karját. Talán várta, mit fog lépni. Talán majd elrohan. Talán behúzódik a saját kis világába. Talán rámosolyog. Talán fogadja majd a közeledést.
- Bár ne mondtam volna semmit. - szólt még egyet a lány, már nem voltak szavai. De ahogy a férfi ránézett, nem tudott ellenállni. Érezte, hogy a gyomrából felszökik a szívébe az érzés - megfelelési kényszer. Most a torkát fojtogatta.
Becsukta a szemét, hogy egy pillanatra máshol legyen.
A valóság rút volt. Az igazság maró szaga bántotta az érzékszerveit. Felhúzódott egy sötét helyre. Oda ahol önmaga lehetett. A madár, aki mindig is volt. Egy pici, törékeny madár. Vékony kis hangja most ismét szólt. Szólhatott. A tudatalattija most engedte.

***

- Na, fordulj meg! Ez így nem mehet tovább!
- Tudom. Akkor most abba kell hagynunk.
- Nem! Meg kell változnom! Változtatnom kell...érted.
- Nem csak neked.

Elkapta a derekát, a sajátjához préselte. Megcsókolta.
A kis hang olyan volt, mintha madárka csipogna.
A kisasztal megremegett ahogy a lábak egymás körül táncoltak. A lámpa fényei villódzni kezdtek. Az egész szoba sötét volt. A tetőtérben csak az a kis körte villogott himbálózva. A madárka csuklója rögzült. Mindkettő külön-külön a falra szerelt rúdon. A fém hangja édesen csilingelt.
- Nincs több hang. - tette ujjait a száj elé, látványosan jelezve, hogy csöndet vár el.
A szíjak szépen simultak a csuklóihoz. Szorosan tartották. A madárka többé nem hallatta vékony hangját. Fémes íz vegyült a keserű helyére.
Végtagjai megfeszültek. Többé nem volt bezárva törékeny madár testébe. Hagyták repülni. Az ütések hagyták szárnyalni a lelkét. A hasa megfeszült, a mellkasa kidomborodott. Minden érzékszerve felerősödött. Olyan érzés volt mintha valamiféle hatalmat kapott volna, pedig ő volt megkötözve és megfosztva a szabad mozgás lehetőségétől.
A kéjes nyögések felingerelték a szerzőt. A test, ami most előtte állt tehetetlenül, minden porcikájában kiszolgáltatva neki annyira gyönyörű volt, hogy hátra kellett lépnie és megcsodálnia mint egy festményt. Egy alkotást, ami éppen elkészült. Minden ecsetvonás látszott, minden szín szépen kirajzolódott. Rózsaszínbe és erősebb bordóba hajlott. Néhány percet kellett így eltöltenie és láthatta ahogyan folyamatosan változnak a színek a testen.

Minden megváltozott reggelre.

És a madárka újra kiröppent a kis ablakon...