Fenséges Istennő

Istennőm a földre köpött. Fenségesen ült a kanapén, mintha csak egy trónon ülne, jobb csizmájával rátaposott a nyálra, majd átvetette csodálatos lábát bal térdén. Talpát enyhén felfelé fordította, s szépséges ujjával lefelé mutatott, egyértelműen jelezve parancsát: - Nyald le!
Én lábai előtt térdeltem a padlón. Áhítatosan néztem fel rá, csodálván gyönyörűségét, s felsőbbrendűségét. Normál esetben izgatónak, mégis undorítónak és visszataszítónak találtam volna az ötletet, hogy ezt tényleg megtegyem, de ott és akkor Ő előtte engedelmesen lehajtottam fejemet, s tisztára nyaltam a méregdrága csizma talpát. Nagyot nyeltem. Felnéztem Rá, s még épp idejében észbe kaptam, nem Úrnőmnek kellett figyelmeztetnie, hogy a padló koszos maradt... Felnyaltam hát azt is.
Utána alázatosan, s kötelességtudóan megcsókoltam csizmája orrát, fölnéztem Rá, alázatos tekintettel egyenesen a szemébe, s csak ezután nyitottam szólásra a számat:
- Köszönöm Fenséges Istennőm! - Az utolsó szó közben már újfent elkezdtem lehajtani fejem, s újabb csókot leheltem imádott lábára. - Nem hogy a csizmájáról a koszt lenyalni, de arra se vagyok méltó, hogy hozzám szóljon, vagy hogy egyáltalán rám nézzen. Hálásan köszönöm! - Mondandómat egy újabb lábcsókkal zártam le.

És igen, én ezt ott és akkor tényleg komolyan gondoltam. Általában az ember nem gondolja komolyan az ilyet, inkább csak azért mondja, hogy megfeleljen az elvárásoknak, a sajátjainak, vagy az úrnőének. Inkább csak a szituációnak akar megfelelni a szub, ha ilyet mond, esetleg reméli, hogy az ilyen mondatok segítenek neki valóban átélni ezt az érzést. Vagy sok esetben a büntetést akarják elkerülni, de én nem... Én ezt ott komolyan gondoltam, és ez csak is Fenséges Istennőmnek köszönhető.
Meggyőződésem, hogy ilyen úrnő nem létezik több. Ő azt tesz akárkivel, amit csak akar. TÉNYLEG, amit csak akar. És mindezt úgy, hogy a szerencsés, akin kiéli szeszélyességét utána pitizve csókolgatja cipője orrát, s hálálkodik.
Ő az egyetlen, aki előtt az ember nem csak mélyen meghajol, és lábat csókol, hanem VALÓBAN egy szánalmas, fejet hajtó, pitiző kutyává válik. S engem menthetetlenül a hatalmába kerített. Hónapokkal ezelőtt történt...

Egy társkereső oldalon ismerkedtünk meg. Váltottunk néhány levelet. Én alázatosan bókoltam neki, leírtam a vágyaimat, és a gátlásaimat. Tapasztalatlan és nagyon gátlásos ember voltam. Rimánkodtam neki, hogy fogadjon szolgájává, had bizonyítsam neki élőben is mélységes tiszteletemet, hódolatomat, és alázatomat. Igazából nem tudtam, hogy komolyan gondolom-e, de írtam neki újra és újra, míg végül engedélyt nem adott, hogy felhívjam...

Folytatása következik...