flash no2

A lány olyan halkan ment át a téren,hogy nem lehetett nem észrevenni.
Ilyenkor igazán él a város. Autók dudái,megannyi féklámpa egyszerre villanása adja a ritmust,ami kaotikus ilyenkor válik renddé.
Egy villamos áramszedője kék ívvel villan a koraesti szürkületben. A hópelyhek is kékké lesznek egy pillanatra,de ők is tudják,rövid ideig tartó tündöklés ez,közel a föld,ahol kegytlenül és visszavonhatatlanul véget ér a csoda.
A lámpához csordogáló féklámpák végtelennek tűnő füzérré olvadnak egybe.Olyan ez,mint amikor Karácsony este hunyorogva nézzük a fenyőfa fényeit és egybeolvad minden.Dísz,csinos kis égősor égőcskéi,szaloncukrok csillogó papirborítása,csillagszóró szikrái.Egyetlen megnyugtató és mélységesen meleg fényes ünneppé varázsoljuk azt,amiről persze egyébként tudjuk,hogy csak elektromos izzó,aluminium papir,rikoltozó cigányasszony portékájaként ránksózott űveggömb és valami egyszerű anyag,ami hő hatására szikrákat szór.
"Csak ment és teregetett némán"
Állóképpé rögitette az emlékezet.
A balett,amiből már csak arra a légiesen könnyed felső holtponton egy pillanatra megdermedő ugrásra emlékszünk,a mozdulatba zárt fájdalomra.Ami nekünk az egész,de értelmetlenül az,mert másokban más pillanatok és állóképek rögzültek és nekik az az egész.Egy azonosításra teljesen alkalmatlan jelképrendszer vagyunk.Önmagunk titkos kódja szükséges ahhoz,amihez valóságosan semmi szükség sincs kódra,titkosra meg főleg nincs,mert ki előtt is titkolnánk azt,amit kódolatlanul is tudunk, mert az mi vagyunk és csak magunk kutakodó pillantásai elől rejtünk el valamit,de miért?
Nem emlékszem hogy kabátban,hogy milyen cipőben,(talán mezítláb),persze ez kizárt, milyen színű is a haja,(talán kötött sapkában, kalapban,kendőben,táskával vagy anélkül?
Láttam ringani csípőjét,hallottam mellbimbói dallamát,(keringő volt biztosan),néztem ahogyan szeméremajkai cinkosan összedörzsölődve selymes álmokat szőttek.Szeme könyörgően nézett rám.Pillantásával a forró, mindent elöntő és eldöntő biztonságot,minden gyönyör alapját,az illatot,a valódit akarta.Engedelmesség gömbjébe zárni önmagát,védelmező uralkodó gömbbe.Tekintete, a szabadság fájdalommal teli,minden kaput kitáró vágyát sugározta.A minden kaput kitáró,de a választás ajtaját bezáró vágyat.Láttam a selyemszalagot,amit lelke köré kötött,és amit megoldani tőlem várt.Hogy végre feloldozva,és felhatalmazva,szabadon és tisztán, önmagunk ellentétében és egyben közös, egymásrautalt önmagunkban találjuk meg magunkat.Láttam félig lehajtott fejét,arcát,rajta a kétely kötelékeitől megszabadult lélek símogató mosolyát.A kiszolgáltatottság elgyengítő és izgató ragyogását.
Állóképpé rögzítette az emlékezet.
Eltűnt a késő délutáni száncsengős,áramszedő-csillagszórós,hópehelykék-lámpafüzéres hunyorgásban.
Nem tűnt el.Ott megy át a téren,a tér túloldalán várom.
Olyan halkan,hogy nem lehet nem észrevenni.
Ünnepet varázsolt.