Panasz

Panasz
(Kitalált történet fiktív helyszínekkel és szereplőkkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)


A hadvezért nem érte váratlanul az uralkodó ítélete. Bár gyakran vett részt udvari lakomákon, kitüntetett helyzete mégsem óvta meg attól, hogy időnként megbotozzák. Amikor a két poroszló felolvasta előtte a pár soros üzenetet, melyben az uralkodó neheztelését fejezte ki a hadvezér egy régebbi botlása miatt, nem is tiltakozott, hiszen érezte, hogy rászolgált egy kiadós botozásra. Amíg a két poroszló az udvaron felállított deres felé kísérte, meg is jegyezte, hogy idestova négy hónapja nem kapott botot, valamint tisztában van azzal, hogy javára fog szolgálni a büntetés.

Régi ismerősként üdvözölte a derest, hiszen közel két évtizedes katonai pályafutása alatt változó gyakorisággal, de néhány havonként rá kellett hasalnia, hogy meztelen fenekét gyakrabban huszonöt, ritkábban ötven botütéssel illessék. Most is fanyarul húzta félre száját, miközben felfedte fenekét, majd előbb feltérdelt, majd komótosan végighasalt a botozásra rendszeresített fekpadon.

Tisztában volt azzal, hogy sem katonai rangja, sem nemesi családból való származása nem óvja meg attól, hogy lekapják a húsz körméről, és bár féltette fenekét, mégis rendben lévőnek találta, hogy időről időre bottal kínálják. Ami azt illeti, észrevette magán, hogy az utóbbi hetekben gyakran gondol arra, hogy esedékes lenne a következő alkalom, így kapóra jött az uralkodó figyelmessége.

A poroszlók nem bántak vele kesztyűs kézzel, gyorsan, gyakorlott mozdulattal húzták deresre, és közben gúnyos megjegyzéseket tettek feneke méretére. Ami azt illeti, az utóbbi évek lakomázásai meglátszottak vaskos testén, és ennek megfelelően a botozásra kínált feneke is kigömbölyödött. Voltaképpen falánksága okán is rendben lévőnek találta a büntetést, és remélte, hogy a bot segítségével sikerül néhány fontot leadnia a jövőben.

Megtekintette az arca elé tett botot, majd biccentett, hogy megfelelőnek találja. Fel tudta mérni, hiszen volt tapasztalata abban, hogy mit várhat az eszköztől. Ellazította fenekét, mert így tanulta, hogy át kell adni magát a büntetésnek, csak akkor lesz foganatja. Bár folyton érezte a késztetést, hogy megfeszítse, mégis katonai fegyelmének köszönhetően jobbára sikerült ellazítania.

A poroszlók nem először botozták, jól ismerte az érzést, és bár tudta, hogy megérdemli, mégis szabadkozva nyögdécselt. A kantinban gyakorta szóba került, ki hogyan viseli a botozást, és ő mindig szégyenkezett, hogy még ennyi idős korára is úgy nyögi a botot, mint hajdan, mikor először tessékelték fel a deresre.

Magában a felidézte a vétket, mely az uralkodó ítéletében felolvastak neki, és miközben csapatta magát, elismerte, hogy rászolgált a huszonöt botra. Uralkodója jó és igazságos döntést hozott, amikor a deresre küldte őt érte. Egy ütés lecsúszott, majdnem a combtövét érte. Felkapta a fejét, és kérte az őt botozó poroszlót, hogy feljebb üsse, mert a botozás helye mindig a fenék.

A poroszló társával megvitatta a kérést, majd úgy döntöttek, hogy az elhibázott ütést meg kell ismételni, ezt a hasaló hadvezér is helyeselte, majd elégedetten nyögött, amikor megkapta az ütést, hozzátéve, hogy ez már pompásan sikerült. Mivel a gondolkodásban elvétette a számolást, miután nyögött a következő ütéstől, megkérdezte, hol tartanak? Ekkor derült ki, hogy a két poroszló sem egyformán számolt, az egyik tizenhét ütésre emlékezett, míg a másik, beleszámolva az elhibázott ütést is, a tizennyolcadiknál járt.

A hadvezér meg-megfeszítette és el-ellazította fenekét, míg várakozott, hogy megegyezzenek, közben felsóhajtott. Kínosan érezte magát, noha elégedett volt a büntetéssel, bár egyre jobban sajgott a feneke. Néhány fenéklazítás és -feszítés után a két poroszló egyetértésre jutott, és ő ismét ellazította hájas fenekét, és felkészült a továbbiakra. Voltaképpen meg se kottyant neki egy jókor jött huszonöt bot, ezt elismerte magában, fegyelmezetten nyögött, mintegy nyugtázva a kapott ütéseket.

Amikor kimérték neki a huszonötödiket, megkönnyebbülten fellélegzett. Büszkeség öntötte el, hogy ismét kibírta, és a kantinban majd újra elismerik, hogy negyvenhét éves korára még mindig jól bírja a botot. A két poroszló kioldozta, majd kissé gúnyosan egészségre kívánták a kapott ütleget. A hadvezér megköszönte fáradozásukat, miközben savanyú képpel felhúzta nadrágját. Egy-egy aranypénzt adott nekik munkájukért, és nem felejtette el megjegyezni, hogy hálás a büntetésért, amire rászolgált.

Kissé sántikált, ami elárulta a többi katonának, hogy hadvezérüket bizony megint megbotozták, és ő sem titkolta a dolgot. Mivel azokon a napokon, amikor a katonák botozásban részesültek, egyúttal mentesültek a szolgálat alól, elhatározta, hogy lepihen, hiszen már nem volt annyira fiatal, idő és nyugalom kellett, hogy feneke sajgása csillapodjék.

Egy tiszta gyolcsot megmártott a kút vizében, majd kinézett egy félreeső helyet az udvaron, ahol a diófa alatt a legyek is elkerülték, majd lefeküdt a fűbe, ismét letolta nadrágját, majd ráterítette terebélyes fenekére a hűsítő borogatást. Ott hasalt, hallotta a madarak trilláit, és jótékony álomba merült.

Arra ébredt, hogy valaki ledobja fenekéről a borogatást, és csípőjébe markol két kézzel, majd négykézlábra állítja. Már erősen sötétedett, és a botozástól legyengült hadvezér tehetetlenül tűrte, hogy egy férfi minden különösebb teketória nélkül beléhatoljon, és durván magáévá tegye. Könnyek szöktek a szemébe, azzal vigasztalta magát, hogy voltaképpen nem történik vele ismeretlen dolog, hiszen főleg ifjabb korában, gyakran használták fenekét, és nem is volt ellenére a dolog. A végére letörölte a könnyeit, és igyekezett a mögötte hevesen ténykedő, lihegő férfi kedvére tenni azzal, hogy nem ellenkezett. Még hálás is volt, amikor használója visszalökte hasra, és magára hagyta. Elvégre harmadik éve, hogy senki nem kívánta meg, mióta erőteljesen hízásnak indult.

Mégsem hagyta nyugodni a dolog, a következő napokban folyton felhorgadt benne az ellenkezés. Vajon ki használta magatehetetlen testét? Talán egy közkatona, aki most büszkén meséli a társainak? Talán már nevetnek is a háta mögött a rangban alatta lévő katonák? Végül összeszedte bátorságát, és kihallgatást kért uralkodójától, aki mindig igazságos volt vele.

Két napba se telt, már fogadta is. Bevezetőül hálásan megköszönte a huszonöt botot, kiemelve azt, hogy maga is úgy érzi, hogy rászolgált, és a poroszlók alaposan kitettek magukért. Még most is alig bír ráülni a fenekére, noha egy hete hasalta meg a derest.

Az uralkodót jókedvében találta. Helyeslően bólogatott, míg hallgatta, hogy reményei szerint hasznára válik a kapott botozás, és ha máskor is ilyenre kerülne sor, akkor nem bízza a hadvezérre, hogy mikor történjen meg a büntetés, hanem olyan időpontot ad, amikor ő is végignézheti, végighallgathatja, ekként győződve meg arról, hogy alaposan elverték a vétkes hadvezért.

Eddig még sosem volt erre példa, noha legalább tucatnyi alkalommal csapatta meg az uralkodó, és bár tudta, hogy kínosan fogja érezni magát, ha az uralkodó füle hallatára nyögdécsel a deresen, mégsem tiltakozott. Nem mert volna ilyen tiszteletlenséget elkövetni.

Az uralkodó sürgette, hogy térjen a tárgyra. A hadvezér néhány előre megfogalmazott mondattal előadta, milyen sérelem érte. A legutóbbi botozása után pihent egy fa árnyékában, amikor egy férfi gátlástalanul meghágta. Az uralkodó nem értette a problémát. Megjegyezte, hogy tudomása szerint a hadvezér nyitott a férfiakra, és értesült arról, hogy a múltban nem csinált ügyet abból, ha egy nemesúr kifejezte abbéli szándékát, hogy megkefélné.

A hadvezér azzal védekezett, hogy az utóbbi években elszokott ettől, kövérsége is arra predesztinálta, hogy nélkülözze, hogy magáévá tegye bárki, és különben is, ezúttal az sérti az önérzetét, hogy azt se tudja, hogy ki volt. Magas katonai rangja miatt elvárja, hogy tiszteljék, és ezzel az anonim, alattomos szexszel őt mélyen megsértették.

Az uralkodó megdörzsölte állát, és elgondolkodott. Kis idő múlva szólalt meg, minden szavának hangsúlyt adott. Az eset körülményei miatt az elkövető talán nem ismerte fel a hadvezért, csak örült a váratlan numerának, ez megbocsátható. Ezen kívül a hadvezér saját maga húzta le a nadrágját, és bár nem volt meztelen, mert a gyolcs takarta, mégis felhívta a figyelmét annak, aki ezt felhívásnak vette, és élt a helyzettel. Vagy visszaélt, de itt nincs jelentősége. Az uralkodó végül összefoglalta. Az eseményért a hadvezér okolható, mert szobája magányába kellett volna visszavonulnia, nem pedig a szabad ég alatt, egy fa tövében szundikálnia. Mivel nem így döntött, viselje a következményeket. Hogy a jövőben ne ismétlődjék meg a hanyagsága, ezért emlékeztetőül újabb huszonöt botütésben kell részesíteni.

A hadvezér elsápadt, majd visszanyerve önuralmát, meghajolt, és megköszönte a döntést az uralkodónak. Az audencia ezzel véget ért. A két poroszló hamarosan ismét az udvarra kísérte, ahol már kikészítették számára a derest.

A testes hadvezér ezúttal kelletlenül hasalt le, miután szabaddá tette fenekét. Míg deresre húzták, előre szabadkozott, hogy lehet, hogy most nem bírja majd úgy a botot, mint hét napja, mert egyáltalán nem kívánja, nem úgy mint legutóbb, amikor meglehetősen jólesett neki a huszonöt. A poroszlók megnyugtatták, hogy eléggé elhalványultak az előző botozás nyomai, tehát semmi akadálya, hogy újra megkínálják bottal. A hadvezér keservesen bólintott, és mielőtt a karjait is leszíjazták volna, megtapogatta, megsimogatta féltett fenekét.

Aztán megkapaszkodott a deres lábaiban, és megtekintette az elé tartott botot. Meg is jegyezte, hogy ezzel a bottal még nem kapott, legutóbb egy másikkal mérték rá a büntetést. A poroszlók nevettek, és azt válaszolták, hogy remélik, hogy ezzel is elégedett lesz, és nem is váratták tovább. A hadvezér felhorkant, mert váratlanul érte az első ütés, majd szégyenkezve kért elnézést, hiszen nem szokott ő ilyen hangos lenni. Úgy tanulta, hogy nem illik hangosabbnak lennie a botnál, amit ütésről ütésre egyre jobban tisztelt. Hájas feneke csak úgy rengett az ütések alatt, a testes hadvezér kelletlenül nyögdelt, és gyakran megrázta ülepét, a poroszlóknak rá is kellett szólnia.

A botozott férfi elismerte, hogy más alkalmakkor jobban bírja a botot, de ma nem számított rá, hogy botot kap, és nem volt ideje felkészülni rá, ezért is nyögdel tőle jobban. De hiába fogadkozott, ahogy oly sokan a deresen, hogy csendesebb lesz, minden ütéstől panaszosan felnyögdelt, és újra meg újra megrázta a fenekét. A poroszlók arra a következtetésre jutottak, hogy nem az egy héttel korábbi botozás miatt viseli ilyen nehezen, hanem mert katonaember létére hajlamos megfeledkezni az önuralomról. Egyre keményebb botütésekkel kínálták, amitől könny szökött szemébe, és amikor a huszonötödiket is kimérték, kimerülten reszketett.

A poroszlók fejüket csóválták, és mindketten egyetértettek abban, hogy a hadvezér túljátssza, ennyire nem tud uralkodni magán. A hasaló férfi elismerte, hogy lehet igazságuk, és azt is, hogy nem kellene ennyire férfiatlanul viselkednie, hiszen nem először mutatják be a botnak. Végül közösen arra az elhatározásra jutottak, hogy a hájas fenék megérdemli a repetát. A hadvezér is úgy vélte, hogy ezúttal jobban meg kell csapatnia a fenekét. Felemlékezte, hogy amikor ötvenet kapott, eddig három alkalommal, akkor sem volt ennyire nyűgös, bár akkor még húszas-harmincas éveiben járt, és kisebb volt a feneke is.

Kis ideig alkudoztak, hogy mennyit kapjon még, a poroszlók megnyomogatták a fenekét, miközben a hadvezér felemelte a fejét, hátrasandított, közben azt ismételgette, hogy tíz elég lesz, mert már az eddigiek is alaposan megbüntették. A poroszlók húszat javasoltak, és végül megegyeztek tizenötben.

A hadvezér nagy levegőt vett, és újra előrenézett, két kézzel markolta a deres lábait. Eltökélte, hogy most visszanyeri renoméját, ami szerint ő igenis jól bírja a botot. Ellazította fenekét, és biccentett, hogy a poroszlók folytassák a botozást.

Nem kímélték. Meglett férfi létére akkorákat nyögött, hogy szégyenében lehajtotta fejét, majd egy ügyesen kimért botütéstől recsegés tört elő fenekéből. Eddig mindössze kétszer fordult elő, hogy egy pribék botozás közben megfingatta, de mindkét alkalommal pelyhedző állú, huszonéves legény volt, hetykén hasalta meg a derest, és őt magát is meglepte, hogy megfingatták.

Most a szégyen pírja öntötte el, és a két poroszló csípős megjegyzései csak fokozták szégyenét. Most egyszeriben jogosnak találta, hogy nem tízet, hanem tizenötöt kap, hiszen folyamatosan megszégyenül a deresen, hiába próbál önuralmat gyakorolni, ha még a feneke is cserbenhagyja. Talán, ha megfeszítené, de a fegyelem arra sarkallta, hogy lazítsa el, és úgy fogadja a botütést. Így tanulta hajdan, és eddig nem is volt baj, mindig sikerült.

Amikor végre kimérték az utolsót, és feloldozták a szíjait, nehezen kecmergett fel a deresről, és szégyenkezve köszönte meg, hogy ismét ellátták a baját. Újra elnézést kért méltatlan viselkedéséért, és bizonytalan ígéretet tett arra, hogy legközelebb jobban fog viselkedni botozás közben. Ezúttal két-két aranyat fizetett a poroszlóknak, remélve, hogy a kantinban nem fognak rosszakat mondani róla, majd panaszosan sóhajtozva, fenekét tapogatva figyelte, hogy a újabb bűnöst hoznak botozásra.

A paraszt már benne járt hatvanas éveiben, és ehhez mérten igen nyakas volt. Nem ijedt meg a deres látványától, bár morgott valami olyasmit, hogy bár a botozással egyetért, de huszonöt bőven elég lenne neki. Kioldotta gatyamadzagját, és komótosan felhasalt, dacos, büszke tekintettel nézett körül, míg deresre húzták, és lerántották nadrágját.

Az szikár, inas testű paraszt feneke nem volt lapos, a bő nadrág elrejtette gömbölyűségét. A poroszlók, akik odavezették a dereshez, meg is jegyezték, hogy ekkora feneket gyerekjáték lesz megbotozni. A paraszt erre sóhajtott egyet, de nem kommentálta.

Megkérdezték, hogy ugyan mivel szolgált rá, hogy az ispán ötven botütést rendelt neki, és ő bevallotta, hogy aratásnál elbújt az árnyékba pihenni, és rátaláltak. Méltányosnak tartotta volna a huszonötöt, még abban is kiegyezne, hogy két részletben kapjon ötvenet, de egyszerre sokallotta. Amikor megkérdezték, hogy mikor kapott utoljára botot, nehezen emlékezte fel, hogy idestova három vagy négy éve nem húzták deresre, de huszonöt után felkelhetett. Mindenesetre nehezen barátkozott a gondolattal, hogy most ötvenre hasalt fel.

A hadvezér kíváncsian várta, hogy a koros paraszt hogyan viseli majd. Látszott, hogy jól ismeri a büntetés ezen formáját, nem kellett igazgatni, szabályosan hasalta meg a derest. Az egyik poroszló bemutatta a botnak, az ütés keményen csattant a paraszt fenekén, aki berzenkedő nyögéssel nyugtázta.

A poroszlók nem siettek. Néhány ütés után mindig megálltak, megkérdezték a parasztot, hogy ízlik-e a kapott ütleg, mire az szégyenkezve olyasmit válaszolt, hogy „megjárja”, vagy „ez a bot alkalmas arra, hogy egy magamfajta férfit móresre tanítson”. Az ilyen szünetekkor megesett, hogy megkérdezte, hogy fest a feneke, mert igen kényes arra, hogy szépen sorakozzanak rajta az ütések nyomai. Minden ütéstől nyögött, és feszítgette a fenekét, ahogy a hadvezér is szokta, mosolygott is a látványon.

A botozás lassan haladt, a paraszt egyre jobban berzenkedett. A botozás szüneteiben felidézte régebbi hasalásait, amikor még más botnak kellett aláhasalnia, sőt megesett, hogy saját maga vágta a botot az erdőben, amivel utóbb megkínálták a fenekét. A poroszlók nem kímélték, figyelték a botütések után felhangzó nyögéseket, és megállapították, hogy a paraszt meglehetősen jól viseli. Meg is dicsérték, amit büszkén hallgatott, és csak annyit felelt rá, hogy tiszteli a botot és a poroszló urakat, akik sok munkát fektetnek abba, hogy alaposan elverjék a fenekét.

A harmincadik ütéstől horkant fel újra hangosan, és mivel ismét szünet következett, miután elnézést kért érte, azzal magyarázta, hogy váratlanul érte az ütés, amivel ismét megmosolyogtatta a poroszlókat és a hadvezért. Hogy érheti váratlanul, amikor azért hasalt fel, hogy alaposan megbotozzák a fenekét? A paraszt nem tudta a magyarázatot, de elismerte, hogy valóban azért hasalta meg a derest, hogy a bot móresre tanítsa. Mégis, egyes ütések jobban megnyögdeltetik, ami nem is csoda, mert nem kíméli a bot.

A poroszlók helyeseltek, hogy ha valaki deresre hasal, akkor fingassa meg rendesen a bot, és amikor folytatódott a botozás, a paraszt valóban recsegett, ki is nevették érte a poroszlók. Megvárták, míg kirecsegteti magát a feneke, majd a paraszt dadogva elnézést kér érte, és ezután már valóban halkabban nyögte az ütéseket. Olyan ötvenet vágtak rá, hogy percekbe telt, míg összeszedte magát annyira, hogy lemásszon a deresről.

A két poroszló tükröt hozott neki, hogy megnézhesse benne a fenekét, és a paraszt elégedett volt a látvánnyal, a két poroszló nemkülönben. A figyelmesség eszébe juttatta a jó modort, és miután kifizette a két ezüstöt, sajnálkozva jegyezte meg, hogy csak ennyi volt nála, de a kantinban ihatnak egy messzely bort az ő költségére.

Az újabb kérdésre, mely indultában érte, elsápadt, elvörösödött, majd nagy levegőt vett, és tisztelettudóan felelte, hogy jólesett neki a bot, és tisztában van azzal, hogy kiérdemelte. Ezután búcsút intett, és lassú, komótos léptekkel elment.

A hadvezér is elindult, közben a paraszton törte a fejét. El kellett ismernie, hogy a nála másfél évtizeddel idősebb férfi meglehetősen jól bírta a botozást, és bár nagyokat nyögdelt, főleg az elején, míg ráhangolódott, a végére egészen megbarátkozott a bottal. Eszébe jutott, hogy ugyanezt az öreget látta egy éjjel, harmadfél éve, amikor a kantinból hazafelé elkapta az őrjárat, mert erősen dülöngélt. A hadvezér akkor megparancsolta, hogy húzzák le a nadrágját, és mérjenek néhány kijózanító ütést a fenekére, amit a paraszt meg is kapott. Nekitámaszkodott a falnak, hátul kitolta fenekét, és ezt megtette minden ütés után. Tucatnyi ütésre volt szükség, míg a paraszt annyira kijózanodott, hogy biztosabban megállt a lábán, sőt parancsukra le is hajolt, és megfogta a bokáját, hogy az utolsó ütést ebben a pózban kapja. A botütés igen keményre sikerült, mert az öreg leguggolt, és két kézzel kapott a fenekéhez, ami így szétnyílt, és az egyik katona viccből alárúgott, be a fenék vágatába. A paraszt meghökkent a rúgástól, a kemény csizmaorr a levegőbe rúgta, és vinnyogott fájdalmában, két kézzel szorítva össze fenekét. Azért megnézték a vágatát, és elismerésüket fejezték ki a katonának, akinek rúgása nyomán máris kezdett bíborvörös, lila színekben játszani a szűk fenéklyuk.

Ezután a járőrözések alkalmából ebből szinte sportot űztek. Akit elkaptak este tíz után az utcán, nemcsak tucatnyi botütést kapott a fenekére, hanem változó sikerrel fel is rúgták, gondosan a fenékvágatba célozva. A legügyesebb katonának a következő napokban a többiek fizették az italát a kantinban.

Most arra gondolt, hogy ő bizony nem viselné el, ha ilyet tennének vele. Aztán legyintett. Ha elviselte, hogy egy ismeretlen megdugja, és ezért még őt húzták deresre, már ez sem lenne túlzás számára. Hiszen az ember, főleg a katonaember, sokat kibír.

Vége