4.

(Napló részlet)

Emlékszem gyerekként is mindig egyedül voltam a gondolataimmal. Sosem volt bennem indíttatás arra, hogy kiadjam őket. Ha mégis megtettem, mindig falakba ütköztem. Így megtanultam egyedül válaszokat keresni, (meg)figyelni, egy-egy gondolatot mindig alaposan megvizsgáltam mielőtt kimondtam, nehogy butaság legyen, hisz nem volt akivel megoszthattam volna. Pontosabban nem volt tér erre.
Mindig vágytam valakire, akire igazán felnézhetek - egy tévedhetetlen, bátor, erős, intelligens másikra, aki majd segít tájékozódni a világban. Többször hittem sok emberrel kapcsolatban, hogy ő ilyen, mint kellett volna. Így aztán eljutottam arra a szintre, illetve ahhoz a fázishoz, hogy nem kívülről vártam ezt a fajta megerősítést, hanem kezdtem magamra hallgatni, magamban jobban megbízni. Ha tévedek, az én tévedésem. Ha számomra megfelelő úton haladok, az én sikerem. És megint csak figyeltem.
Aztán megláttam: nincs tévedhetetlen, nincs egy igazság. Olyan sokféle "igazság" van és legfőképpen emberek vannak: hibákkal, tévedésekkel, egyéni nézőpontokkal. Nekem pedig egyiket sem kell elfogadnom. Csak valahogy megértenem és meglátnom a lényegét.
Túl sok embert (főleg férfiakat) emeltem piedesztálra. Talán köthető ez az apakomplexushoz, szeretethiányhoz, mérgező szülő-gyerek kapcsolathoz, stb.
Mindezt tudva és értve mégsem égett ki belőlem az a vágy, hogy az a bizonyos férfi (minden hibájával, emberségével, tévedésével, sajátos látásmódjával) fel tudjon emelkedni arra a bizonyos polcra. Mindenféle kell hozzá. Kell például egy kiállás. Vagy karizma. Vagy valami olyan plusz, ami egyedi, önazonos és teljesen hiteles. Nem egy felvett póz, nem egy megjátszott szerep, nem egy kénytelen kelletlen elfogadott beletörődés (én vagyok a férfi, nekem ilyennek és ilyennek kell lennem). Ez mindig fölösleges és nincs benne önismeret.
Aztán kell az intelligencia. Egy olyan alapvető világlátás és értés, ami nélkül engem soha nem fog levenni a lábamról. Kell, hogy mindenhez hozzá tudjon szólni. Mindenről legyen véleménye. Minden érdekelje. Egyszerűen szívja magába a világot, mint egy szivacs a vizet. Szeretek rácsodálkozni a dolgokra, az újdonságokra. Ő pedig birtokolja ezt a tudást, és hagyja hogy ráeszméljek. De nem didaktikus módon. Nem erőltetve. Nem tukmálva. Hanem egyszerűen csak áradjon belőle a "tudás".
Sokat kérek? Nem tudom. És akkor még nem beszéltünk a lényegről. (Az eddigi is az volt, minden az!)
Szóval kell lennie egyfajta olyan sexuális kisugárzásnak, amit én nagyjából csak egy olasz "dzsigolónál" tudok elképzelni. Azok a faszik valahogy úgy 'viselik' a sexualitásukat, mint egy kölnit. Vagy mint a bőrüket. De valahogy mégis kicsit túl sok! :) Hát hiába, önmagában nem elég a sexuális kisugárzás sem.
Viszont ha párosul az intelligencia egyfajta ösztönös férfias erővel az tuti kombináció. Vagy legalábbis lenne, mert eddig még nem igazán találkoztam ilyennel. Ha meg igen, az egy *ibaszott nagy seggfej volt.

***

Aztán ahogy befordultam a fal felé minden olyan sötét lett és koszos. Semmi sem tűnt valódinak vagy igaznak. Reméltem, hogy minden amit róla képzeltem az egyszer valósággá válik, de aztán mégis mindig az ellenkezőjét bizonyította. Én pedig sokszor csak tereltem a problémát, elviseltem, amit kaptam és ha lázadtam is ellene mégis mindig beletörődtem. Vagy mentegettem őt saját magam előtt. Sokszor ahogy hozzám ért valami olyan ösztönöset szabadított fel, ami egyszerre volt ijesztő, természetes és addiktív. Fullasztó volt a társasága. Mégis mindig visszavágytam oda. Egy alantas én mindig elhitette velem, hogy nekem ez kell. Pedig csak azokra a bizonyos mintákra reagáltam. Teljesen beteges.
Egy pszichológus tolla biztosan kicsorbulna nálam.
Mérgező, addiktív és nekem mégis kellett. Kellett mint a levegő. Vágytam a figyelmére, egy dicsérő szavára, az elismerésére. Kellett a bólintás, amivel elismerte létezésem jogosságát. Teljesmértékben függtem a véleményétől. Az akaratától. S közben maximálisan háttérbe szorítottam azt aki valójában én vagyok. Értelmes, intelligens, érzéki, empatikus, kedves, megértő, gondoskodó, alázatos, egyedi, önfejű, akaratos, lelkes, ironikus, magánakvaló és valódi. Az ő világában pedig csak egy eszköz. A napágy amiben sütkérezhetett.
Kimásztam a gödörből, amit saját magam ástam önmagamnak. Végül megtettem. Végül magam maradtam. A saját gondolataimmal. Figyeltem. Vártam.

***

Kellesz nekem, mint a levegő. Te vagy a levegő! Benned felszabadulok. A gondolataidban most végre én sütkérezhetek. Vannak gondolataid. S ezáltal nekem is. A saját önálló gondolataim is egyenértékűek és relevánsak. Létező lehetek azáltal, hogy te is létezel és velem teszed mindezt. Létező vagyok akkor is, ha épp nem vagy. Ki-be járkálsz az életemben és mégis létezem. Nem kellesz hozzá de mégis hozzá teszel. Egyszerre vagy ösztönző és hagysz kibontakozni. Minden összeállt.
Az érintésed olyan természetes, mintha a sajátom lenne. A vágyaink összepasszolnak, mintha mindig is összetartoztak volna. Kibontakozhatok és általam te is megélheted, azt aki vagy. Átélheted azt, ami belülről fakad.
Nem kell többé a sötétbe fordulnom. Nem kell többé koszosnak lennem. Nem kell többé kevesebbnek lennem vagy látszanom annál, mint ami vagyok csakhogy jól érezd magad. Kezdem szeretni azt, ami vagyok. Néha meg is simogatom ott bent azt, aki még csak kukucskál, de némi bátorságot gyűjtve már kimerészkedik.

Egyszer az a kislány nem lesz többé olyan kicsi és gyámoltalan és majd elhiszi, hogy az élete, a létezése nem teher, nem probléma és semmiképp sem értelmetlen. A létezése pont ugyanolyan érték, mint bárki másé. Kell neki a törődés, a féltő-óvó figyelem, a nevelés, a gondoskodás, a szeretet. És meg is érdemli. Egyszer ez a kislány meg fogja érdemelni, mert elhiszi majd, hogy megérdemli. És attól a naptól fogva igaz lesz, amit addig csak sejtett és remélt.

(folytatás következik)