2.

(Napló részlet)

Volt hogy csöpögött rám a viasz és *urvára égetett. Volt mikor a bőrszíj csókolgatta a bőröm. De mégsincs olyan égető érzés, mint amikor valaki figyelmére vágysz és nem kapod meg. Mint mikor rájössz, hogy kell (!) ez a figyelem. Kell hogy nézzen téged. Még jobban kell, hogy lásson téged.
De amikor beléd lát annál semmi sem ijesztőbb. Viszont ilyen talán csak egyszer-kétszer van az életben.

Hát most rám nézett. Olyan mélyre látott amilyenre csak akart. Talán akkor sem lettem volna ennyire zavarban, ha meztelenül álltam volna előtte. Ha végig nézett volna rajtam és minden egyes négyzetcentiméter látványa az övé lett volna. Talán akkor sem remegtem volna annyira, pedig "csak" annak látott, ami vagyok.

A valóságban pedig csak egy nőt látott volna, aki (talán) nem is az esete, szigorú arcot eröltet magára, lesütött szemmel rá sem néz. Persze a fejébe nem lát, a felgyorsult pulzusát nem érzi, sem a nedvességet. Szerencsére van egy nehezen áthatolható pajzs, ami mindig ott van. Egyfajta agykontroll. Így nem bánthatnak. Csak karcolások.

Nem hagytam, hogy bántson. Nem teheti rám a kezét, a jelét - sehogyan sem. És mégis olyan érzést okozott mintha a tarkómnál láthatatlanul széthúzná a bőröm és bemászna alá. Most ott bizsereg azóta is. És ha rá gondolok ötszáz a vérnyomásom.

A külvilág csak történik körülöttem, szinte fel se fogom. Bekapcsolt a robotpilóta, én pedig fölhúzott térdekkel gubbasztok az agyam egy szegletében és próbálom földolgozni. Egy szikra volt az egész. De mintha pontosan tudta volna, hol van szétlocsolva a benzin...

Próbálok koncentrálni, de már ég az egész és csak állok és nézem. A sötét lyukat, ami most belobbant. Azt se tudtam, hogy képes még erre, hogy van még ott bármi éghető.
Kellett volna valami emlék. Így viszont csak az az egy emlékeztet, amit ő mondott. Itt cseng a fülemben. Visszhangozza vissza minden. "Nem vagy tisztában önmagaddal. Én látni akarlak!"

Most jobb inkább egyedül, megigazítom a rúzsom és próbálok nem gondolni Rá!

folytatás következik