A holland

A holland

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és eseményekkel. Játszódik a viktoriánus korban, Londonban. Figyelmeztetés: medical, deresen történő botozás, homoszexualitás.)



A negyed, ahol Silver doktor megnyitotta rendelőjét idestova huszonhét éve, nem tartozott az angol főváros úri negyedéhez. A hatvanas évei elején járó gyógyító sohasem számított megbecsült szaktekintélynek a szakmájában, miután kötelező orvosi gyakorlatát letudta egy kórházban, előnyös házasságot kötött, és szinte nyomban utána megnyitotta rendelőjét. Rideg, morózus ember lévén nem voltak barátai, felesége pedig a harmadik gyermek születése óta külön hálószobába költözött. A doktornak időnként viszonya volt egy-egy női páciensével, de az utóbbi évtizedben már ezek a futó kapcsolatok is elmúltak. A megkeseredett férfi a betegeivel sem bánt szívélyesebben, mint a családjával és a szolgákkal.

Ezen a napon egy messze földről érkezett páciens jelentkezett be hozzá, délelőtt tíz órára. Az istenverte hollandus késett, és a doktorban forrt a harag, hogy miatta csúszik az egész rendelés. Mégsem emlegette fel a tizenkét perces késedelmet, mert a jólöltözött idegentől jó pár fontot le tudott akasztani reményei szerint.

- Mi szél hozta hozzám olyan messziről, uram? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, miután túlestek az udvariassági formulákon, ami a bemutatkozást illeti.

- Doktor úr – a hollandus idegenes kiejtése tovább borzolta a doktor idegeit, idegesen rángatta meg szakállát, majd kerek szemüvege mögül figyelmesen hallgatta az új pácienst. – A problémámmal azért jöttem ilyen messzire, mert nem akarom, hogy kitudódjon…

- Az orvosi titoktartás kötelez! – vágott a szavába türelmetlenül a doktor, de a hollandus felemelt kézzel csendet kért.

- Tehát, mint mondottam, ezzel nem szívesen kerestem volna fel Rotterdam neves orvosait, elhiheti.

- Rátérhetnénk a panaszára? – a doktor idegesen pillantott a faliórára, mely egyhangú ketyegéssel számolta a másodperceket.

- Nos – az idegen nagyot szusszantott. Talán nyelvi nehézségei támadtak, hiányos angolsággal kellett megfogalmaznia a problémát, mely ilyen messzire űzte hazájától. – Először is tudnia kell, hogy ötvenegy éves koromig igen aktív szexuális életet éltem, ami azt jelenti, hogy nemcsak nőkkel, hanem férfiakkal is háltam. Persze igyekeztem diszkréten kezelni, hiszen üzletember vagyok, kereskedelmi hajóim járják a tengereket, és nem hiányzik a hitelrontás.

- Rátérne a lényegre? – a doktor észre sem vette, hogy ujjait ropogtatja. Arra gondolt, hogy ma a szakácsnő szaftos bélszínt süt ebédre, már előre megnyalta a száját.

- Rátérek, csak… - a finom öltözetű külföldi páciens sóhajtott. – Nehéz erről beszélni.

- Kérem, az időm véges! – próbálta sürgetni a doktor, miközben magában már el is készült a feltételezett diagnózissal. A promiszkuitás eredménye szifilisz vagy egyéb olyan betegség, melyet a túlzott szexuális szabadosságának köszönhet.

- Rátérek nyomban. Tehát – a hollandus körülnézett a rideg rendelőben, a csillogó króm és üveg nem bátorította, az íróasztal sötétre pácolt lapján álló tintatartón állapodott meg tekintete. – Nos tehát – megköszörülte torkát. – A helyzet, hogy az utóbbi hónapokban gyakorta csődöt mondtam. Mint férfi. Ugye, érti, doktor úr?

- Ó, hogyne – végre kibökte, gondolta a doktor. Hogy miért tartott ilyen sokáig? Ennyire szégyelli a dolgot, hogy impotenssé vált? Mindenesetre nem valami csúnya nemi fertőzés, és erre van is egy gyógyszere. – Tehát uraságod vissza akarja kapni a potenciáját.

- Igen – a hollandus levette tekintetét a kalamárisról, és csipkés kézelőjét babrálgatta. – Úgy hallottam, van erre egy újfajta kezelés. Emiatt jöttem.

- Tehát hallotta. Akkor azzal is tisztában lehet, hogy milyen módon lehet visszanyerni a képességét? A kezelés heteken át tart, és fizikailag is megterhelő.

- Mindent vállalok, doktor úr! Nevezze meg a költségeket. Gazdag ember vagyok, nem okoz gondot egy nagyobb összeg kifizetése számomra. Még ha el is kell adni egyik hajómat, akkor sem nagy ár azért, hogy újra… - nem fejezte be a mondatot, elővette csekkfüzetét.

- Nos, mint mondtam, a kezelés öt hétig tart, és addig uraságodnak itt kell maradnia Londonban.

- Az üzlettársam viszi az üzletet távollétem alatt, így ez nem okoz gondot – felelte gyorsan a hollandus, mintha attól tartana, hogy meggondolja magát.

- Akkor térjünk rá a részletekre – biccentett a doktor, és nyugtalansága elszállt.

Hadd várakozzanak a többi páciensei, ezt az istenbarma hollandust meg fogja kopasztani. A kezelés nem lesz fájdalommentes, és hatása is kétséges, de majd kimagyarázza a végén az esetleges kudarcot. Megnevezett egy kerek összeget. A hollandus egy pillanatra kitágult szemmel nézett rá, majd lassan bólintott, és kinyitotta a csekkfüzetét.

- Megkapja – írni kezdett. – Ha cserébe visszakapom a… khm… képességemet, akkor rendben van.

A doktor elégedetten nézte a nullák sorát, majd az írásban is megismételt összeget. Kivárta, míg a gazdag hollandus alákanyarítja a nevét, csak akkor szólalt meg:

- A kezelést akár most is elkezdhetjük.

- Kezdjük – helyeselt a páciens, majd kissé elsápadt, amikor a doktor egy fecskendőt húzott elő az üveges faliszekrényből, és egy gyanúsan zöldes folyadékot egy kis üvegcsében.

- A terápia két részből áll, és ez minden alkalomra igaz. Heti egyszer kell eljönnie hozzám. Ez a gyógyszer – felrázta a kis üvegcsét. – Egy új és igen hatásos gyógyszer oldatát tartalmazza. A jobb felszívódás miatt rectálisan kell a szervezetébe juttatnom.

- Hogyan? – vonta fel szemöldökét a páciens, talán nem értette az angol szót.

- A fenekébe, egészen pontosan a fenéklyukába kell szúrnom a fecskendőt, és belepumpálni a folyadékot, amilyen mélyen lehet. Tehát az egész tűt be kell fogadja – a doktor kimérten beszélt, kissé gúnyosan mosolygott, és azt gondolta magában, hogy ezt remélem, megértetted, te istenbarma.

- Ohhh – a hollandus tétován a fenekéhez nyúlt. – Nem kaptam még oda gyógyszert. Beöntést már igen, hiszen az irrigálás igen fontos a jó emésztés miatt, de ezzel a segédeszközzel… - bizalmatlanul nézett a félelmetes fecskendőre.

- Injekciós fecskendő a neve, és segít a béltraktus megfelelő helyére juttatni ezt a szert – emelte fel ismét az üvegcsét a doktor. – Nos, vállalja?

- I…gen. Van más választásom? – a férfi lemondó hangjára a doktor bevitte az utolsó tőrdöfést.

- Ám a kezelést ki kell egészíteni. Ön minden szerdán eljön ide, megszúrom, és utána felkeresi ezt a helyet – ráfirkantott egy címet egy szelet papírra. – Hivatkozzon rám. Ott tudják a dolgukat. Az injekció után tíz-tizenöt perccel ön egy diszkrét helyen engedi, hogy deresre húzzák, és huszonöt botot kap a fenekére.

- Azt hiszem, nem jól értem – felelte lassan a hollandus.

- De igen, jól érti. A szer ugyanis eléggé csíp, és vagy álló napon át hánykolódik és jajgat utána, vagy megcsapatja a fenekét, ami a csípés kitűnő ellenszere. Mire felkel a deresről, már elhalványul az érzés, és a gyógyszer felszívódik. De ezzel meggyorsítjuk a hatást, és a kellemetlenség is elmúlik. Ez egy erős gyógyszer, lehet, hogy már a harmadik-negyedik alkalommal elérjük a kívánt hatást, ám a kúrát akkor is be kell fejezni. Tehát minden szerdán tízre várom. Pontosan érkezzen.

- Erős férfi vagyok, kibírom a verést – bizonygatta a hollandus, inkább saját magának. – Megértem ötvenhárom nyarat, de még sosem húztak deresre.

- Egyszer ennek is eljön az ideje. Most azonban tegye szabaddá kérem a fenekét, hogy megszúrhassam a fenéklyukát. Milyen pózban szeretné?

- Ezen még nem is gondolkodtam. Ön mit javasol, doktor úr?

- Mivel első alkalom lesz, a hasalást javaslom. Aztán majd, ha már ismeri az injekció érzését, akkor elég hasmánt az asztalra dőlnie, vagy megfogni a bokáit. Segít nekem azzal, ha ellazítja a záróizmait.

A hollandus ismét mélyet szusszantott, majd a mennyezetre emelte a tekintetét, de ott semmit nem láthatott, még csak egy hajszálrepedés sem vonhatta magára figyelmét. Így a doktor figyelő tekintetétől kísérve levette bársony kabátját, és a fogasra akasztotta. Kibontotta övét, majd a vizsgálóágyhoz lépett, és felmászott rá, kínos lassúsággal elhelyezkedett hasmánt a fehér lepedőn. Csupasz feneke halvány volt, ritkásan sötét szőrszálak borították, fenékvágatában azonban ezek feldúsultak.

A doktor nem zavartatta magát. Tudta, hogy a végbélnyílás szőrtelen, még ha körülötte a rést benőtte a szőr, akkor sem fogja ez akadályozni. Praxisában nem a hollandus volt az első, meglehetősen gyakran injekciózott fenéklyukat, páciensei áldották biztos kezét.

- Ejnye, az istenfáját, lazítsa már el – tapogatta dühösen a húsgyűrűt, majd felszívta a fecskendő tartályába az üvegcse tartalmát. – Már készen lennénk, ha nem szorítaná ennyire.

Ismét a fenék fölé hajolt, és határozottan szétfeszítette behajlított mutató és középső ujjával. Várt egy kicsit, és amikor látta, hogy a szorítás enyhül, odaillesztette a fecskendő tűjét, majd megfelelő szögbe állította. Keményen, határozottan szúrt, és a férfi kínos nyögdécselésével mit sem törődve elkezdte befecskendezni a szert. Számított némi rázkódásra, vonaglásra, hiszen a hígított szer valóban csípett. Kéjes örömmel pumpálta bele a fecskendő egész tartalmát a lihegő, szuszogó férfiba, aztán nyomott még egy utolsót, és kihúzta a tűt.

- Meg is van, felkelhet – utasította a beteget, és a fecskendőt a mosogató fémtálcájára tette.

- Egyre jobban csíp – panaszolta a kereskedő, miközben felcibálta nadrágját, de nem olyan gyorsan, hogy a doktor ne vethessen egy gyors, ellenőrző pillantást férfiszerveire.

Ebből az egy pillantásból is látta az egészséges színű, kissé balra görbülő hímtagot és a ráncos bőrzacskóban rejtőző tartozékokat. Tehát valóban nem szerzett semmiféle vakargatni való nyavalyát, gondolta a doktor.

A kitépett csekklap és a papirosra firkantott cím gazdát cserélt. A hollandus hamarosan már a konflisban ismételgette a címet, és ígért borravalót a kocsisnak, ha gyorsan odaérnek.

A komor, fekete épület spalettái ezen a délelőtti órán is be voltak húzva, mintha nem is laknák a kétemeletes házat. A hollandus kifizette a konflist, és csengetett. Hamarosan kinézett egy kis ablakon egy gyanakvó szempár, mire a férfi elhebegte, hogy a doktor küldte, erre az ajtó kinyílt. Belépett a félhomályos előcsarnokba, ahol egy inasforma férfi gyertyatartóval kezében kérte, hogy kövesse a félhomályos házba.

Felmentek a lépcsősoron, ezen az emeleten már kivilágosodott, mert a folyosók nagy ablakai egy parkra nyíltak, és beengedték a nappali fényt. Az inas gondosan eloltotta a gyertyáját, és bekopott egy ajtón. Aztán kitárta a vendég előtt.

A kereskedő zavartan lépett be. Nagyjából tudta már, hogy mire számíthat, de a bensejében égő tűz arra késztette, hogy határozottabb legyen.

- Nos, úgy hallom, önt a doktor küldte. Ne aggódjon, nem ön az első és nem is az utolsó, aki emiatt szorul botozásra. A nemeseknek egyébként is előszeretettel látjuk el a baját.

- Miféle ház ez? – kérdezte a vendég, noha nem akarta húzni az időt, hiszen enyhülésre vágyott.

- Azt hiszem, időközben maga is rájött. Itt férfiakat vernek. Az emeleti szobák hangszigeteltek, a pince azonban nem. A nemeseket természetesen nem a pincébe visszük, hanem helyben kapják meg a magukét. Fáradjon velem. Hasalt már deresre?

- Még nem – vallotta be zavartan a holland. – Ez lesz az első alkalom.

- Nos, szabott áraink vannak, de elég lesz utána fizetni – benyitott egy ajtón, amely ugyanolyan volt, mint a többi tizenvalahány, amely mellett eljöttek. – Tessék befáradni.

A szoba ablakait elsötétítették, berendezése pedig elárulta, hogy valóban arra használják, amire. A nem túl tágas helyiség közepét bőrbevonatú, párnázott deres foglalta el, erős bőrszíjak csüngtek róla. Néhány gyertyatartó várakozott, melyekre a férfi tüzet lobbantott, így becsukhatta a világos folyosóra nyíló ajtót. A falakon körben pálcák, botok függtek, de szájpecek is akadt.

- Mint mondottam, a szoba hangszigetelt. Mivel most nincs szabad kapacitásunk, és önnek bizonyára sürgős a dolog, magam fogom megbotozni. Kérem, feküdön hasmánt a deresre, és fedje fel a fenekét. Muszáj látnom, hogy milyen nyomokat fogok okozni. Ne aggódjon, elég jól forgatom a botot, sokéves gyakorlatom van benne, hogyan kell alaposan elverni egy férfit.

- Kérem, ha lehet, kíméletesen…

- Kíméletesen? – a férfi felkacagott. – Tehát nem kívánja a botot a maga valójában megismerni? Pedig itt az alkalom, én be tudom mutatni önnek.

A hasaló férfi zavartan hajtotta le a fejét, arcára árnyékokat vont a gyertyák visszafogott fénye. Elgondolkodott a kérdésen, hogy vajon kívánja-e a botot? Voltaképpen mindig sejtette, hogy egy nap közelebbi ismeretséget kötnek, de nem gondolta volna, hogy meglett férfiként fog első ízben deresre hasalni.

- Tehát, mint mondottam – folytatta a férfi, miközben ügyesen befűzte a szíjakat. – A botozást nemeseken is alkalmazzuk, ki ilyen, ki olyan okból jön megcsapatni a fenekét. Becsületbeli ügy, elvesztett fogadás, lelkiismeret-furdalás miatt költenek erre néhány fontot. Az inasok, szolgalegények egészen más kategória. Őket gazdájuk küldi, és ő is fizet azért, hogy alaposan botozzuk meg a renitens alkalmazottat. Húszévestől hetven évesig fogadjuk a férfiakat, és ez bizony elég változatos korosztály. Kényelmesen fekszik?

- Igen, azt hiszem – lehelte a férfi, és megmarkolta a deres lábait.

- Mennyi idő telhetett el azóta, hogy megszúrták a lyukát? – szétfeszítette a deresre húzott férfi fenekét, és megszemlélte a fenéklyukat. – Tíz-tizenkét perc?

- Igen, talán annyi – lehelte szégyenkezve a hasaló férfi. – Elkezdené, kérem?

- Hogyne! Most egy olyan bottal fog kapni, ami látszatra nem tűnik veszélyes jószágnak, de alaposan meg tudja gyötörni a fenekét, nekem elhiheti. Ne aggódjon, a szoba hangszigetelt, nem hallatszik ki egy nesz sem. Jajgathat, ordíthat, csak ön és én fogjuk hallani. Egyébként a jajgatása nem befolyásol engem, ugyanúgy megkapja a magáét, mintha halkan tűrné.

Megsimogatta a bottal a férfi fenekét fentről lefelé majd lentről felfelé, majd szinte váratlanul, könnyedén lecsapott. A meglepett holland egy hangot se adott ki, de szemei tágra nyíltak, és ha eddig csak fogta, most már szorította a deres lábait. A férfi közönyösen botozta tovább, közben arról elmélkedett, hogy számára ez is csak olyan munka, mint bármi más. Fülelt a vendég feje felé, de a hollandus megmakacsolta magát, nem és nem jajgatott.

- Ahhoz képest, hogy először kap, egészen jól bírja – jegyezte meg, majd a következő ütést nagyobb erővel vitte be.

Sikerült kicsalnia egy mordulást a botozott férfiból, de a várt nyögdécselés és jajgatás még mindig váratott magára.

- Ne fogja vissza magát – biztatta. – Más is kiereszti a hangját, ha botozzák, higgye el. Számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy milyen sokféle hangot tud kicsalni egy jól bevitt ütés.

- Va..lóban? – a hasaló férfi hátranézett, mert a másik arcáról szerette volna leolvasni, hogy komolyan beszél-e.

- Nem hazudok uraságodnak – bizonygatta az, és leeresztette a botot. – Éppen a felénél járunk, hogy érzi?

- Mmm – morrantott a holland, és igyekezett összeszedni a gondolatait.

- Meglátja, a vége felé megjön majd a hangja, ne fogja vissza magát. Most folytatom, felkészült?

- Azt… hiszem – a hasaló holland ismét rámarkolt a deres lábaira, és várt.

Magában elkönyvelte, hogy napokig nem fog ráülni a fenekére, és óvatosabban fog járkálni is. Egyre határozottabban nyögött, fájdalmas nyögdeléssel felelgetett a botnak, mely kíméletlenül lecsapott fenekére újra és újra. Egy kis szünet után gondosan kimért ütés rázkódtatta meg testét, és ismét felnyögött.

- Kész, megkapta a huszonötöt. Hogy érzi magát? – érezte, hogy a szíjakat bontogatják hátán.

- Nem… is tudom – nyöszörögte elkínzott hangon a megbotozott férfi. – Úgy tűnik a csípés elhalványult, de az ülepem meglehetősen lángol.

- Remekül néz ki – tapogatta meg a másik a felforrósodott hurkákat, majd az utolsó szíjakat is kibontotta. – Büszke lehet rá!

- Meggondolom – morogta a férfi, és miután sóhajtozva feltápászkodott, előhúzta csekkfüzetét.

Aznap, miután a bérkocsi visszavitte szállására, két szolgája vette kezelésbe. Az egyik elkészítette fürdőjét, vacsorát tálalt neki, a másik felrázta ágyán a párnákat, majd becsukta az ajtót. Kettesben maradtak, az inas, aki alig haladta túl húszas éveit, és apja kártyaadósságának fejében kellett szolgálnia őt egy teljes évig, megkérdezte, hogy van-e még valami kívánsága.

- Igen – felelte a holland, és felhúzta fehér hálóngét, és az ablakból beáradó holdfénybe állt. – Szopj!

A pelyhedző állú inas térden csúszva közelített feléje, és felemelte arcát gazdája öléhez, majd keze segítségével szájához illesztette a petyhüdt hímtagot. Érzékien nyalta meg a fényes makkot, mint majdnem minden este, és azt remélte, hogy ezúttal másképp lesz, és gazdája ismét a régi fényében tündököl.

Vége