Hegedűleckék és egyebek

Hegedűleckék és egyebek

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, pálcázás, deresen történő botozás.)


Ahogy most visszaemlékezéseimet írom életem alkonyán, felidézem zsenge ifjúkoromat is.

Atyám kastélyában kellemes semmitevésben teltek a napjaim. Húsz éves koromra már több magántanítóm volt, és míg algebrában és latinban jelentős előrehaladásra tettem szert, zenei oktatásom hagyott kivetni valót maga után. Nehezen igazodtam el a kottafejek labirintusában, és több zenetanár is eredménytelenül igyekezett zongorára, hegedűre oktatni. Pedig ezen kvalitások jól atyám szerint több sikert eredményeztek volna a lányvásárokon, ahogy a bálokat nevezik. Való igaz, kevés sikerem volt a hölgyek körében, ám ezen nem is akartam változtatni. Hacsak atyám nem kényszerít rá vagyona visszatartásával, sohasem fogom összekötni az életem valami jó házból való úrilánnyal.

Atyám új zenetanárt fogadott mellém. Első találkozásunk furcsán esett, idestova egy hónapja. Fel kellett keresnem a zeneszobában, ahol elkezdte volna az oktatásomat. Ahogy a folyosón baktattam a szőnyegen, fanyalogva az előttem álló unalmas fűrészeléstől, ami a hegedülést illeti, furcsa, jellegzetes zajokra lettem figyelmes, melyek a zeneszoba csukott ajtaján szűrődtek ki. Amikor benyitottam, két férfira esett pillantásom. Az egyik az ablaknál álló asztalra könyökölt, és fintorogva, lihegve fogadta a másik ténykedését, akiben egyik poroszlónkra ismertem. A poroszló egy suhogós pálcával ütéseket mért a hasmánt asztalra könyökölő férfi feszülő nadrágjára, vagyis a fenekére.

Jöttömre a pálcázott férfi felemelkedett, és kis türelmet kért az őt pálcázó szolgától, majd így szólt hozzám:

- Az úrfihoz van szerencsém, nemdebár? – sóhajtott. – Elnézését kérem, de atyjaura parancsára kellő inspirációt kell kapjak az oktatásához. Megengedi, hogy megkapjam a nekem szánt ütéseket?

- Hogyne – legyintettem fensőbbségesen, és letelepedtem egy fotelbe. – Ne zavartassák magukat.

- Köszönöm, uram – felelt alázatosan a férfi, majd visszadőlt hasmánt az asztalra, majd mély szusszanással jelezte, hogy készen áll a folytatásra.

Figyeltem, ahogy a poroszló megérinti a pálcával a feszülő nadrágban a fenekét, majd könnyedén lecsap, kicsalva egy újabb keserves sóhajtást. Unalmamban figyeltem kettősüket, miközben egy hegedűvonót babrálgattam.

Néhány ütés után, melyeket hasonló önuralommal fogadott az elvert férfi, a poroszló jelentette, hogy kész a pálcázás, majd a köszönet mellé járó pár garast zsebébe csúsztatva engedelmet kért távozásra. Magával vitte a pálcát, amit leendő tanárom és én is megnyugtatónak konstatáltuk.

A férfi bemutatkozott, majd elmondta, hogy immár huszonhét éve a nagy hírű Ingolstadti Egyetem professzora, zenetudományok doktora, és reméli, hamarosan kiváló hegedűst és zongoristát üdvözölhet személyemben. A magam részéről nem voltam ilyen optimista. Az őszülő halántékú, ötvenes korú férfira pillantva az járt az eszemben, hogy miért nem tiltakozott a pálcázás ellen, hiszen nagy tekintélyű egyetemi professzorként megalázó lehetett számára az eljárás, ami a tanulmányaim sikerét hivatott biztosítani.

Észrevehette, hogy elkalandozik a figyelmem, és óhatatlanul a fenekére téved tekintetem, miközben fel alá járkált, és egy egyszerű motetta szerkezetét igyekezett megértetni velem. Ő is észrevette, hogy megoszlik figyelmem mondandója és a hátsója között az utóbbi javára, mert egy ponton abbahagyta a magyarázatot, és felsóhajtott:

- Ki vele, mi érdekesebb ennél a motettánál?

- Ööö – rajtakapottan vörösödtem el. Aztán arra gondoltam, mégis az uraság fia vagyok, felette állok, és kiböktem. – Azon tűnődtem, hogyan viselte a pálcázást, és mire gondolhatott, amikor atyámuram parancsára megcsapták.

- Ha kielégítem kíváncsiságát folytathatjuk az órát? – kérdezte, mire kisvártatva bólintottam.

- Rendben, kérem foglaljon helyet. Ha megengedi, én állva maradok.

- Érthető – somolyogtam.

- Nos, nem számítottam arra, hogy atyjaura, aki személyesen kereste fel az egyetemet, hogy elkérje a legjobb zenei oktatót az ön épülésére, még azelőtt megpálcáztat, mielőtt megkezdtem volna a tanítást. Valóban meglepett az inas üzenete, aki azzal keresett fel szobámban, nem sokkal érkezésem után, hogy fáradjak át a zeneszobába, ahol az úr parancsára huszonöt pálcaütést fogok kapni az ülepemre. Mindazonáltal elfogadtam, hogy szükséges az inspiráció, és igyekeztem önnél korábban érkezni, hogy pálcázásom után nyomban a tanításához foghassak. A poroszló már itt várt a pálcával a kezében, és én levettem a kabátomat, és kértem, hogy teljesítse az ura parancsát. Mivel más alkalmakkor is az asztalra kellett hasmánt dőlnöm, ezúttal is így kívántam felvenni az inspiráló pálcát. Alig kaptam meg az ütések felét, amikor ön megérkezett. Ez kissé zavart, mert a pálcázást jobb szeretem úgy megkapni, hogy ketten vagyunk, a pálcázó és én, de nem küldhettem ki az uraság fiát, tiltja az illem, a munkaadót nem utasíthatjuk semmire. Tehát úgy csapattam meg magam, hogy megkérdeztem, zavarná-e, és mivel meglehetősen jólesett az üdvözlésül kapott pálca, hát ragaszkodtam ahhoz, hogy folytatódjon. A poroszló meglehetősen gyakorlott, kérem tolmácsolja édesapjának, hogy hálás vagyok a figyelmességért.

- Mire gondolt, miközben pálcázták?

- Mire – felhorkant. – Mire lehet gondolni? Általában arra gondolok, hogy ki kell bírnom, és minél férfiasabban, megőrizve az önuralmamat. Emellett arra is gondolok, hogy miért kapom. A pálcát módfelett kedvelem, az egyetemen is megfelelő fenyítő eszköz, évtizedek óta csapatom magam hol feletteseim, hol a saját utasításomra kapok az ülepemre.

- Hogy lehet kedvelni? – álmélkodtam őszintén. – Engem bármikor megpálcáztak, nem kedveltem meg. Pedig gyakorta illették pálcával a fenekemet.

- Illették? Már nem csapatja uraságod?

- Férfikorba léptem, atyámuram már abban a tiszteletben részesít, hogy a deresen kell nyögnöm a botnak.

- Ez igazán érthető – bólogatott. – Uraságod nem a katonai szolgálata alatt fog először deresre hasalni, ami előny azokkal az urakkal szemben, akik ott részesülnek először botbüntetésben. Nem árt, ha az ember tudja, mire számítson, amikor felhasal.

- Önt botozták már deresen?

- Mint említettem, a pálca híve vagyok. De mivel kérdezte, elárulom, hogy igen, kóstoltam már botot deresen. Idestova tizenhét éve egy alkalommal egy tanítványom panaszolt be, a bizottság összeült, és mivel tisztában volták, hogy pálcapárti vagyok, úgy vélték, nem lenne hatásos a büntetés, ezért fel kellett keresnem a pincében a derest. Akkoriban nagyobb fenekem volt, és a deresen csupaszon kellett hasalnom, aggódtam is, hogy megfázom a fűtetlen helyiségben. De a botozás megizzasztott. Olyan huszonötöt kaptam, ami annyira megviselt, hogy alig tudtam felkelni utána, pedig, mint mondottam, fiatal voltam, alig haladtam túl a harmincadik évemet akkoriban. Még akkor is sántítottam, amikor másnap a nyilvános bocsánatkérésen engeszteltem ki a tanítványt, és még hetekig alig tudtam leülni. De tanultam a leckéből, és így nem volt szükség arra, hogy újra deresre húzzanak.

- Irigylem – sóhajtottam savanyú képpel. – Már háromszor megbotoztak az utóbbi évben, és még mindig nyűgösködöm, ha bottal kínálnak.

- Térjünk vissza a tanuláshoz. Megígérhetem uraságodnak, hogy csak azzal a rozzant vonóval fogom a hátsóját illetni, amivel játszani méltóztatott, míg engem vertek.

- Egy vonóval?

- Egy régi, kopott vonó, ami már csak arra jó, hogy a méltóságos fenekét elverjék vele. Majd meglátja, hogy nem kell lenézni, megfelel a célnak.

Így kezdődött taníttatásom az új professzorral, aki valóban nagy tudású volt. A pálcázásáról nem beszéltünk többet, de ha beszámoltatott az előző órán tanultakról, és nem volt elégedett velem, kézbe vette a kopott vonót, és minden berzenkedésem ellenére egy szék támláján áthajolva duzzogva könyököltem, míg kimért néhány suhogós ütést.

Gyakorta bepanaszoltam atyámnál a bánásmódot, és mivel nem haladtam kellőképp zenei tanulmányaimban, felmenőm egyetértett velem, és hetente több alkalommal rendelte fel hozzá a poroszlót, hogy ne csak nekem sajogjon a fenekem, hanem neki is.

A verést mindig higgadtan fogadta, lestem a folyosó oszlopai közül, ahogy bekopog hozzá a poroszló a pálcával, és ő keserves sóhajjal beinvitálja, hogy „megint?”. Aztán csak a pálcasuhogást és az azt követő mély mordulásokat hallottam, ezzel elárulta, hogy nem mindig esik jól neki a pálca. Miért morogna tőle, ha annyira ízlene neki? A megcsapatás után sohasem mulasztotta el megköszönni a poroszlónak, hozzátéve, hogy úgy tűnik, a verés már hozzá fog tartozni a napjaihoz. A poroszló távozása után figyeltem, ahogy elvonul a folyosón pálcájával, míg a zenetanár szobájából nem hallottam további neszeket.

Tegnap történt, hogy atyámuram rajtakapott a leselkedésen, megrótt érte, majd a gyóntató atyához küldött.

Az atya javakorbeli férfi volt, és közös bűnünk sem akadályozta meg abban, hogy minden tiltakozásom ellenére botozást javasoljon. Hogy meghozza a kedvem hozzá, a gyóntatófülkében tett vallomásom végén feloldozott, és odasúgta, hogy látogassam meg éjfél előtt egy órával szobájában. Ez valóban jobb kedvre derített, hiszen titkos együttléteinken újra és újra felkorbácsolta vágyaimat, és míg én háromszor is elélveztem, ő is eljutott a Paradicsomba legalább egyszer. Ő tanított meg szopni, és dicsérte a számat, de meg is tettem mindent az élvezetéért, ajkam és nyelvem zsibbadásáig dolgoztam jogarán. Ritkán élvezett belém, jobban szeretett a torkomban, és lenyelette velem gyönyöre váladékát, így a szobáját rendben tartó szobalányok sohasem találták paráználkodásunk árulkodó nyomait a lepedőjén.

Amikor elcsendesült a kastély, alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön az idő, és átsurrantam hozzá. Másik emeleten lakott, de az őrjárat elől el tudtam rejtőzni a folyosó szórványosan álló oszlopai mögött. Olyan mohón csókolt, miután bezárta utánam az ajtót, hogy ez elárulta, hogy ő is hevesen vágyik rám. Titkos viszonyunk elején még bűnnek találtam, mert ő is ezt prédikálta a szószékről, de amikor a heves vágy csillapultával testem simogatta az ágyban, megsúgta, hogy ez nincs így, az öröm, amiben ilyenkor részünk van, nem lehet bűn. Remegtem puha, meleg keze alatt, és olyan boldogságot éreztem, aminek még halvány mása sem volt osztályrészem, amikor néhány évvel később, katonai szolgálatom után atyám vagyona felével hozzákényszerített egy jó családból való, hideg és gőgös hölgyhöz, akivel előbb ágytól, majd asztaltól is különváltunk, noha a külvilág szemében mi voltunk az irigylésre méltó pár, akik sohasem veszekednek. Utód is született, hogy továbbvigye családunk nevét, ám ebben nem volt részem, annál inkább az egyik nyalka testőrnek, aki helyettesített a hitvesi ágyban.

De akkor még húsz éves voltam, és árulkodásom miatt elverték a zeneprofesszort, és egy őrjítően finom éjszaka után rám is botozás várt másnap.

Miután késő délelőtt saját ágyamban felébredtem, és a mosdótálban felületes macskamosdással felfrissítettem magam, a reggelizőasztalhoz járultam, mivel a csengő jelezte, hogy feltálalták a früstököt. Atyám rosszalló pillantást vetett kócos hajamra, brokát hálóköntösömre, ő már teljesen felöltözött e számomra korai időben, amikor két óra múltán már a delet harangozták. Figyelmeztetett, mint minden hasonló alkalommal, hogy csak csillapítsam éhemet, és ne falatozzam túl sokat a hideg sültből.

Amikor először botoztak meg, utána atyám meglátogatott betegágyamban, mert egy hétig nyomtam az ágyat a könnyű huszonöt után, és ahogy elkínzottan hasaltam lepedőmön, megkérdeztem tőle, miért nem reggelizhettem bőségesen. Erre sokáig nem válaszolt. Az ablaknál állt, kifelé nézett, de nem látta a tavaszi fákat, nem figyelt a csicsergő madarakra. Aztán visszafordult hozzám, és szigorúan rám nézett. Lassan, kelletlenül szólalt meg.

- Nem akartam erre válaszolni, vagy csak annyit, hogy érd be annyival, hogy botozás előtt nem ildomos sokat enni. De mivel a sarjam vagy, válaszolok. Urunk királyunk egyik hadjárata után gyávaságomért… khm… igen, gyávaságomért urunk a délutáni lakoma közben rám mutatott, és megparancsolta szolgáinak, hogy húzzanak deresre. Degeszre ettem magam addigra, és jóféle borral öblítettem le a finom falatokat. Nehézkesen keltem fel, a többi lakomázó nevetése kísért, még ma is hallom a fülemben. A nemesek számára rendszeresített párnázott deres egy sátorban állt, messziről odahallatszottak a lakomázás hangjai. Miközben ők mulattak, én arra kényszerültem, hogy hasra feküdjek a deresen, és ötven botütéssel bűnhődjek, amiért mindenki háta mögött maradtam, és egyetlen ellent sem vágtam le. Más alkalommal is kaptam már ötvenet, de akkor sehogy sem fűlött a fogam hozzá. Ezt meg is mondtam a pribéknek, aki deresre húzott. Megnyugtatott, hogy majd megjön a kedvem hozzá, és még azzal is igyekezett a kedvemre tenni, hogy azzal a bottal csapta meg csupasz faromat, amelyikkel már több ízben elpáholt. Az első huszonötig nem is volt semmi baj. Úgy nyögtem a botot, mint máskor, ám akkor érezem, hogy a beleim zúgolódni kezdenek. Nem részletezem. Először megfingatott a bot, majd záróizmaim nem tudták szorítani a béltartalmam, és összemocskoltam magamat és a derest. A pribék csodálkozott is, hiszen eddig ilyen nem történt velem, pedig többször is botozott már. Kioldozta a szíjaimat, és az ágytálra ereszkedve megszabadultam a többi béltartalmamtól, miközben ő letisztította a derest, többször is megkérdezve, mikor folytathatjuk. Amikor úgy éreztem, nem jön már több, akkor egy szolga nedves kendővel tisztára törölgetett, és sóhajtva visszahasaltam. A pribék ismét deresre húzott, én meg szabadkoztam a kínos eset miatt. Hát emiatt figyelmeztetlek minden alkalommal, hogy botozás előtt ne egyél sokat.

A történet minden szavára emlékszem, évtizedekkel később is. Megfogadtam a tanácsát. Minden alkalommal, amikor botozást kell kapjak, és bizony évi négy-öt alkalommal deresre húznak, igyekszem keveset enni. A botot ma sem bírom sokkal jobban, mint húszas éveimben. Fenekem berzenkedik az égő fájdalom ellen, én meg hosszan nyögdelve panaszolom, mennyire meggyötör a bot. Akár a saját kastélyomban, akár más helyen botoznak, mindig felemlegetem, mennyire megalázó és fájdalmas büntetés ez számomra, akkor is, ha minden jel szerint a hasznomra válik. Megszereztem a deresen való viselkedés kódexét, és igyekszem a benne foglalt jó tanácsokat betartani, ami a helyes légvételre, visszafogott nyögdelésre és a fenék ellazítására vonatkozik, de aki ezt írta, az nagy valószínűséggel sosem kapott még botot.

Addig még tart az önuralmam, amig szabaddá teszem a fenekemet, és felhasalok a deresre, még akkor is, amikor elém tartják a botot, hogy csókkal illessem. De utána önuralmamnak gyorsan vége lesz, amint megérzem a kemény botütéseket faromon. Szabadkozva nyögdécselek, minden alkalommal, és kihallatszik a deresszobából jajgatásom, ez főleg akkor kellemetlen, ha vendégségben a házigazdám, hajdani katonabajtársam vagy régi családi jóbarát ítéli meg úgy, hogy rászolgáltam a botozásra. Egy könnyű huszonöt nem fog megártani, ó, hányszor hallottam ezt a mondatot.

Megesett, hogy a házigazdám jó példával járt elöl, megmutatta, ő hogyan bírja a botot. Halk nyögésekkel nyugtázta a kemény ütéseket, és saját magának számolta a kapott ütéseket. Féloldalra fordított fejjel figyelte, mikor sújt le rá a bot, és csak néha hajtotta le a fejét, miközben végig emelt fővel csapatta a fenekét. Amikor lekászálódott, mosoly ült az ajkán, és miközben felhúzta nadrágját, elégedettségének adott hangot, megjegyezve, milyen jólesett neki a kapott huszonöt. Biztatott engem, hogy szaporán húzassam magam deresre, és meglátom, mennyire ofg ízleni nekem is.

Ritkán ízlett, szinte csak akkor, ha már kívánta a testem az érzést, és ilyenkor valóban jólesett a kapott ütleg. De amikor kényszeredetten hasaltam meg a derest, olyankor olyan hevesen nyögtem, hogy a jelen lévő gyóntató atya megdorgált, hogy meglett férfi létemre miért nem tudom nagyobb önuralommal viselni a botozást. Ilyenkor elszégyelltem magam, és két-három botütést tényleg sikerült halk nyögéssel nyugtázni, de utána megint feszengtem, meg-megfeszítettem a fenekemet, és kínos jajdulás kísérte a botütéseket. Sohasem sikerült olyan fürgén felpattannom a deresről, mint némely szolgalegénynek a kastélyban, akiknek meg se kottyant egy jókor kapott huszonöt. Nem nyomták az ágyat utána napokig, mint én, persze nem emlékeztek nosztalgiával a lefekvés előtt kapott pálcázásokra sem, amiből szintén gyakorta kaptam.

Késő este, amikor már majdnem elnyomott az álom, felrázott egy pálcás poroszló azzal, hogy forduljak a hasamra, és húzzam fel a hálóingem. Már tudtam, mi következik, és gyorsan felébredtem. Az elalvás előtti pálcázások valahogy jobban estek. Ahogy párnámat ölelve hasaltam az ágyon, és minden egyes pálcaütéstől vonaglott a testem, gyakorta nyögtem hálásan, és még verés közben biztosítottam a poroszlót, hogy ízlik a pálca.

Ha megtehettem volna, máig a pálcánál maradok, de férfikorba lépve már csak az esti pálcázások maradtak, azok is csak szórványosan, hetente két-három alkalommal látogatott a pálcás poroszló, hogy megkapjam a magamét tőle. Míg a pálcázásoktól nem tartottam túlságosan, a botozás mindig jobban megviselt, már meglett férfikorba érve is. Akkor is, ha pálcázásnál nemcsak huszonöt ütést mértek csupasz fenekemre, hanem ennek a dupláját is. Mégsem hasaltam közben duzzogva, hanem inkább kíváncsian, hogy vajon hová kapom a következőt. Hátranyúlhattam megtapogatni fenekemet verés közben, ezt meg is tettem néhány alkalommal, miközben kaptam az esti pálcázást. Ha túlságosan vonaglottam, és ráztam a fenekemet, mert ilyen is előfordult, akkor a szokásos lenyugtatást alkalmazta a poroszló. Középső ujjára már előre kesztyűujjat kötött marhahólyagból, és kitapintva fenéklyukamat, váratlanul tövig nyomta az ujját. A meghökkenéstől hamarosan abbahagytam a fenekem rázását, és nyugtató, csitító hangja is segített, hogy szégyelljem, hogy ismét ilyen keményen meg kellett nyomnia. Amikor elcsitultam, kihúzta az ujját, és pálcázott tovább, egészen a következő alkalomig. Mivel szárazon nyomta belém, így tisztában lehettem a rendszabályozás eme módjának büntetés jellegével. Addig nyomta, míg el nem csitultam, és nyugtató szavakat mondott.

Amikor félálmomból felriadva álomittas tekintettel néztem, ahogy felrögzíti a középső ujjára a kesztyűujjat, már tudni lehetett, hogyan fog lenyugtatni. Ez mindig bevált. Nyársra húzva el tudtam csitulni, bár nem mindig gyorsan, idő kellett hozzá. Addig keményen fészkelt ujja a fenéklyukamban, és hallottam nyugtatgató hangját, hogy ilyen férfinak meg se kottyan egy kis pálca, és gondoljak arra, milyen jó lesz tapogatni a forró hurkákat, márpedig ha rábízom magam, napokig tapogathatom a pálca nyomát. Emlékeztetett, hogy legutóbb jobban bírtam, pedig akkor még szinte aludtam, amikor pálcázni kezdett, neki kellett hasra fordítani, és felhúzni a hálóingemet. Már megkaptam két-három csapást, mire felriadtam, hogy megint az esti pálcázásban részesülök. Akkor csak egyszer kellett keményen felnyársania ujjával, hogy összeszedjem magam. Elmondta azt is, hogy nemcsak az uraknál, a szolgalegényeknél is beválik az ujjnyárs a fenéklyukban, ha nehezen viselik a pálcát. Némelyiknek az ujjal történő felnyársalás még kellemetlenebb, mint maga a pálcázás, annyira szűk a fenéknyílásuk, és a betolakodó ujj ellen még szorítják is. De ezeket is megnyársalja az ujjával, ha úgy látja, hogy nehezítik a dolgát, hogy alaposan megpálcázza őket. A legtöbb szolgalegény így már ismeri az ujját, és ha felmutatja nekik, akkor elvörösödnek, és keserves arcot vágnak.

Megkérdeztem egy ilyen alkalommal, hogy az én fenéklyukamat mennyire találja szűknek? Nyomott még néhány komótosat, pedig már elcsitultam, és ahogy hátranéztem rá, láttam, hogy gondolkodik a válaszon. Aztán valami olyat felelt, hogy természetesen én is szűk vagyok, főleg ha váratlanul nyomja fel az ujját. Ezen elégedetten mosolyogtam, hiszen életem során tucatnyi férfiszeretőm volt, akik nemcsak az ujjukat nyomták belém.

Megrökönyödött kérdésére, hogy miért mosolygok a kemény ujjal felnyársalva valami olyat mondtam, hogy elégedett vagyok azzal, hogy kitalálta, hogyan nyugtasson le pálcázás alatt. Ekkor nyomott még egyet búcsúzóul, kihúzta az ujját, és azt felelte, hogy ideje tovább pálcáznia a fenekemet, mert még messze az eredmény, amiért elkezdett pálcázni. Savanyú arccal feleltem, hogy igen, még vagy húsz ütés hátravan az ötvenhez, mert egy magamfajta férfi ötven pálcaütés után alszik jobban.

„Akkor veselkedjünk neki!” – még ma is hallom a hangját.

Bár már kihúzta fenekemből az ujját, még mindig úgy éreztem, mintha bennem lenne, de ez máskor is így volt. Tovább pálcázott, és én jobb kedvre derülve nyögtem. A végén hálás sóhajjal köszöntem meg.

„Szép ámokat kívánok!” – mindig így búcsúzott, miután hurkásra pálcázta fenekemet.

A bot persze más, és bármennyire is berzenkedtem tőle, ugyanúgy nem menekülhettem, mint húsz évesen. Aki még nem nézett körül deresre húzva, és nem várakozott arra, hogy meztelen fenekét megcsapják, nem ismeri az érzést. Én már várakoztam, főleg katonáskodásom alatt húztak úgy deresre, hogy majd fél óra múlva kaptam a botozást. Ilyenkor katonanótát dúdoltam, nézelődtem, és igyekeztem nyugodtan várni, míg sorra kerülök. Nézhettem a deresről más katonák botozását, ami mindig érdekes látvány, hiszen két botozás sem egyforma.

Az idősebb katonák nem tulajdonítottak nagy jelentőséget annak, ha hasalniuk kellett egyet. A kantinban gyakorta mesélték utána, hogy rászolgáltak a botbüntetésre, és elégedettek azzal, amit kaptak. A fiatalabbak, főleg azok, akiket otthon ritkán sem húztak deresre, itt tanulták meg, hogy a bot nem tréfa. Meghökkentek, amikor először kóstoltak botot, és utána is még néhány alkalommal, míg rá nem hangolódtak. Utána már nem kellett sürgetni őket. Fürgén felhasaltak, és hálásak voltak a jobbító szándékkal rájuk mért ütéseknek, ezt elárulták szégyenkező nyögéseik.

Néha négy-öt botozást is végignéztem deresre húzva, mire sorra kerültem. Megfigyeltem, hogy ilyen alkalmakkor jobban is kívánom a botot, vagy a hosszú várakozás hozta meg a kedvem hozzá. A látvány hatására felszabadultabbá is váltam, és az engem botozó pribék kérdéseire elmondtam tapasztalataimat, felemlékeztem régebbi botozásokat, így mire kimérte a huszonötöt, addigra szinte összebarátkoztunk.

Ha úgy ítélte meg a fenekem látványától, hogy nem vagyok eléggé megbüntetve, akkor hiába rángattam a szíjakat, nem oldozott fel, hanem még öt-tíz ütéssel megtoldotta a huszonötömet, bármennyire berzenkedtem ellene, bizonygatva, hogy már jól meg vagyok botozva. Végül mindig neki lett igaza, és én lekushadtam, abbahagyva a lamentálást, mire megdicsért, hogy milyen optimális a hozzáállásom, majd ismét megsuhogtatta a botot, és folytatta.

Duzzogva nyögdeltem ki még a repetát, és amikor feltápászkodtam, tovább lamentáltam, a pribék pedig bizonygatta, hogy erre még szükségem volt. Napokig sántikáltam utána, és ha találkoztam a pribékkel, sosem felejtette el gúnyosan megjegyezni, hogy reméli, legközelebb már jobban fogadom azt is, ha megrepetáztat a bottal. Kifejeztem ebbéli reményemet én is.

Vége