Fogságban

Fogságban

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)


Nem és nem akartam csatába menni, de atyám már túl idős volt ahhoz, hogy kardot ragadjon, így egyetlen fiát, engem küldött maga helyett. A király hűbéreseként kötelessége volt még tucatnyi felfegyverzett, páncélos vitézt is mellém adni, és bármennyire is berzenkedtem ellene, csatlakoznom kellett király urunk seregéhez. A kiképzés hetei alatt sem szerettem meg a fegyverforgatást, hiszen kastélyunkban is gyakran a könyvtárból kellett előrángatniuk apám szolgáinak, hogy a vívást, nyilazást gyakoroljam. Dacosan lovagoltam hát embereim között, akik oltalmazására voltam bízva, és eljött az első csata.

A területszerző, hódító háborúk többnyire a fegyvertelen, földműveléssel és állatokkal foglalkozó, gyáva népek leigázásáról szóltak, ám egy napon, amikor már harmadik hónapja éltem a katonák kosztján, szembekerültünk a másik birodalom jóval erősebb seregével. Mielőtt fogságba estem, még el tudtam küldeni kíséretem egyik tagját atyámhoz, hogy váltson ki a fogságból. Elképzeltem atyámat, hogyan fogadja rabságom hírét. Első gondolata bizonyára az lesz, hogy szégyent hoztam ősz fejére, villámló tekintettel fog földhöz vágni egy ónkupát, és annyira fel lesz indulva, mint amikor az ágyamban találta az egyik kastélybeli szolgát. Pedig akkor már huszonkét éves voltam, és túlzott elbizakodottságomban úgy véltem, könnyű lesz becsempészni a legényt, ám alig feledkeztünk egymásba, atyám néhány szolgája kíséretében ránk rontott. Csak hosszas könyörgésemre engedte el a szolgalegényt, hogy hazatérjen falujába, első haragjában ki akarta végeztetni fia megrontóját.

Miközben rabláncra fűzve gyalogláb baktattam a foglyok között, ez az epizód is eszembe jutott. A készséges szolgafiú csókja perzselt még három év távlatából is. Azóta a gyóntató atya óvott a túlzásba vitt maszturbálástól.

Egy rideg várba érkeztünk, a magas kőfalak közé zárt várudvaron sorakoztattak fel bennünket, fogolytársaimmal együtt talán másfélszázan lehettünk. A várkapitány embere egyenként nézett meg bennünket, és a kedvére való fiatal katonákat kiválogatta, köztük engem is. Akkor még nem sejtettem, miféle szolgálatra rendel, pedig ha kissé okosabb vagyok, könnyen kitalálhattam volna. Tucatnyi társam egyike sem haladta meg a huszonöt évet, himlőhelyek nem torzították képüket, és alakjuk is tetszetős volt. A többieket a pincebörtön várta, és akkor még szerencsémnek tudtam be, hogy nem kell a rothadt szalmán osztoznom velük.

Bennünket felvittek egy terembe, ahol további férfiak ültek élénk beszélgetésbe merülve, érkeztünkre felhagytak a szócsatával, és érdeklődve fordultak felénk. A falakon fáklyák világították meg az ablaktalan helyiséget, néhány halk léptű szolgáló bort töltött a hat férfinak, akik ránk vártak. A várkapitány embere szolgáival sorba állított bennünket, lökdöséssel siettetve bennünket, hiszen a hosszú gyaloglástól elcsigázott társaimmal inkább lerogyni, pihenni vágytam, kancsó borra, ételre. Két kandalló is igyekezett felfűteni a huzatos helyiséget.

A várkapitány embere a sorba állítás után újabb parancsot vakkantott. Hitetlenkedve néztünk rá, először egyikünk se mozdult. Aztán a megismételt parancs hallatán tétován vetkezni kezdtünk. Hamarosan mind úgy álltunk a hat férfi előtt, ahogy az úristen megteremtett bennünket. Talán magam is megváltam volna véres és szakadozott ruháimtól, de nem így, nem ilyen körülmények között. Míg az otthoni kastélyban nem volt ellenemre, ha a szolgák levetkőztettek, megfürdettek a dézsában, és szárazra törölgettek, majd rám adták hálóköntösömet, ez itt egészen más helyzet volt. Szó sem volt fürdésről, legalábbis egyenlőre. Megalázó szemle következett, melynek végeztével ötünk csatlakozhatott a pincebörtönbe zárt társainkhoz, majd kisvártatva egy hatodik is, akinek vállát és mellkasát farkasmarás durva hegei csúfították el, mely egy balul sikerült vadászatról árulkodott.

Dideregtem, mire a megalázó testmustra után valamennyiünkre köpenyt borítottak, és a szolgák elvezettek bennünket, míg a hat uraság, aki előtt parádéznunk kellett, egymás között rólunk beszéltek, és még a folyosón is hallottuk parázs vitájukat, mielőtt a lépcsőn egy újabb folyosóra tereltek bennünket, ahol egy fürdőhelyiségben szolgaasszonyok vártak, hogy tisztára csutakolják testünket. A dézsában valamennyien elfértünk, így mire kihűlt volna a kellemes meleg víz, már valamennyien illatosra sikálva, szárazra törölve, szálldosóra mosott hajjal bújtuk vissza köpenyünkbe.

Ezután a borbély kezére adtak, ahol minden tiltakozásunk ellenére lefogtak, és a koros mester valamennyiünk testszőrzetét leborotválta, csak a hajunkat hagyva érintetlenül. Sohasem voltam szőrös medve, talán rajtam talált legkevesebb munkát, de igen kellemetlen volt társaim számára is, ahogy férfiszerveink körül húzta az éles borotvát, sőt alaposságban addig ment, hogy fenékvágatunkban sem hagyott egyetlen sötét szőrszálat sem. Ezután illatszereket fújtak ránk, és ismét várakoznunk kellett. Kisvártatva a kastély felcsere érkezett, szakállas, ötven feletti férfi, aki megvizsgálta testünket, és elidőzött férfiszerveinknél. A legkellemetlenebb mégis a durva ujjak furakodása volt szűk fenéknyílásunkba, amely ellen még a borotválásnál is jobban tiltakoztunk, ám néhány markos szolga segítségével sikerült neki valamennyiünk fenekébe felnyúlnia és ott körbejáratnia ujját. Csak ezután nyúlt a tégelybe, melyet tálcán tartott mellette egy szolga, és valamennyiünket unottan bekent, majd újra felnyúlt fenekünkbe, amitől ismét berzenkedtünk. Végre ezzel is elkészültek, és akkor már társaim aggodalmas pusmogásából magam is rájöttem, hogy miféle szolgálatra szánnak.

Először elsápadtam, majd arcomba szökött a vér. Társaimmal ellentétben volt némi tapasztalatom férfiakkal, hiszen huszonöt éves koromra összesen annyi szeretőt tudhattam felmutatni múltamban, ahány ujjam volt egy kezemen, a többiek azonban teljesen tapasztalatlannak tűntek, ahogy nyugtalansággal átitatott beszélgetésükből is kitűnt. Egy külön szobába zártak bennünket, míg a hat férfi döntésre jutott bennünket illetően. Talán sorsot húztak felettünk, amikor nem tudtak megegyezni, ez sosem derült ki számomra. Elsőül kiválasztott társam remegő lábakkal követte a szolgát, aki érte jött, és csuklójánál fogva rabszíjra fűzte. Nem mentek messzire.

A szomszéd helyiségből, mely egy másik szoba lehetett, átszűrődtek a hangok, melyek hallatán nyugtalan járkálás vette kezdetét a mi szobánkban, a beszélgetés elcsitult, riadtan hallgatóztunk. Az ifjú, akinek talán életében először kellett férfival hálnia, nagyon igyekezett, ám amikor már szinte megnyugodtunk, akkor fájdalmas nyöszörgés váltotta fel a megnyugtató hangokat, jajdulás, és most tapasztalatlanabb társaim is tisztában lehettek azzal, hogy a fájdalmas behatolás hangjait hallják megnyugtató szavak kíséretében. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk, felrémlett előttem az első alkalom, amikor magam is átéltem ezt. Kissé kárörvendve jutottam arra gondolatra, hogy ezek a léha ifjak most megtapasztalják, mit érezhetnek az ártatlan szolgálólányok, akiket ők kényszerítenek arra, hogy velük háljanak, talán gyakorta a szűkebb útra vágynak, amit a lányok ugyanilyen kellemetlennek élnek meg, legalábbis az első néhány alkalommal.

A szomszéd szobában felborult egy szék, aztán heves bútornyikorgás jelezte, hogy a férfi birtokba vette az ifjú testét. Amikor visszatért közénk, szégyenlősen csavarta magára a köpenyt, és izgatott kérdéseinkre igyekezett nyeglén válaszolni, hogy „ki lehet bírni, majd meglátjátok”, de vöröslő arca és hogy kerülte a tekintetünket, másról árulkodott.

Még kétszer hallgattuk végig lélegzetvisszafojtva a szomszéd szobában történteket, és szembesültünk a visszatéri ifjú elkínzott arcával, ahogy szorosan ölelte magát a köpenyben, és igyekezett meggyőzni arról bennünket, hogy „ki lehet ezt bírni”. Aztán sorra kerültem.

A férfi, aki a szomszéd szobában várt rám a hat mustrálgató uraság közül az volt, akit sosem választottam volna. Ő sem viselt egyebet egy brokátköpenynél, vaskos, zömök alakja volt, nálam valamivel alacsonyabb, és gondozott fekete szakállat viselt. Tisztában voltam azzal, hogy társaim mindent hallanak, ezért emlékeztettem magam arra, hogy kiszolgáltatott fogoly vagyok, és intésére mély sóhajjal térdeltem elé. Szétnyíló köpenye rejtekéből kibukkanó férfiszervét régen láthatta, hacsak nem volt tükör a várban, mert terebélyes has alatt rejtőzött. Nem volt borotvált, de ez volt a legkisebb bajom. Soha ilyen megalázónak nem éreztem leszopni egy férfit, mint akkor, egy férfit, akit egyáltalán nem kívántam. Nem is csináltam valami jól, noha némileg igyekeztem buzgólkodni vaskos falloszán. Aztán az asztalra mutatott, hogy dőljek rá hasmánt. Felgyűrte a nyakamhoz a köpenyt, hogy jobban hozzámférjen. Kellemetlenül nyöszörögtem, ahogy ujjával tétovázás nélkül tágítani kezdett, és ösztönösen összeszorítottam fenéklyukamat. Másik kezével rácsapott a fenekemre, és rosszallóan jegyezte meg: „no-no-no-no-no”. Minden igyekezetem ellenére nehezen tudtam ellazulni, egyre csak szorítottam, noha már két ujjával feszegetett. Aztán eljött a pillanat, amikor belém akart hatolni. Lehajtottam a fejem, és magamban ismételtem, hogy túl fogom élni, ki fogom bírni, gyere, te hájzsák! Többszöri próbálkozás után sikerült neki, és a fájdalomtól feljajdultam. Utána minden egyes heves lökésétől nyöszörögtem, de az asztalt nem eresztettem el. Nem telt bele sok idő, heves rángással elélvezett, éreztem lüktetését magamban, és államat az asztalra szorítva lehunyt szemmel remegtem, de nem a gyönyörtől. Kifordult belőlem, majd engedte, hogy felkeljek. Köpenyemet szorosan magamra csavarva hagytam el a szobát, az ajtóban találkoztam a hatok közül egy másik úrral, aki gúnyosan mért végig, majd a köpenyét összefogva rágyújtó kövér urasághoz szólt, hogy „na, meghágtad a legényt?”. Az diadalmasan bólintott, és én visszabotorkáltam társaimhoz. Lábamon belőlem kicsorduló magja csurrant, csiklandozta combomat. Viszolyogtam ettől az érzéstől, de fenéklyukam sajgása már alábbhagyott, ezzel vigasztaltam magam.

Amikor mind a hatan fel lettünk avatva, be lettünk járatva, ismét a hat uraság elé kellett járulnunk. Ekkora már úgy-ahogy mindannyian összeszedtük magunkat. A kényelmes karosszékekben elterülve pipázó, boroskupákat ürítő uraságok kedvtelve nézegettek bennünket egyforma, sárga köpenyünkben, majd összesúgtak, és kiadták a parancsot a szolgáknak. Mivel nagyobb buzgalmat és készségességet vártak volna tőlünk, a jövőre nézve kapunk egy figyelmeztető büntetést. Megegyeztek abban, hogy huszonöt botütés jót fog tenni nekünk, és megjegyezzük a tanítást.

Hiába tiltakoztunk, a szolgák átadtak a poroszlóknak azzal, hogy valamennyiünkre vágjanak jó huszonötöt. Még akkor is méltatlankodtunk a bánásmód és az igazságtalannak érzett büntetés miatt, amikor betereltek bennünket egy földszinti, folyosóvégi kétszárnyú ajtón, és megpillantottuk a közepes nagyságú terem közepén várakozó derest. A sötétbarna ajtó bezárult mögöttünk, a fali tartók fáklyafénye világította meg a helyiséget, mint a másikat, de itt nem volt kandalló. Meglepetten konstatáltuk, hogy nem a pincében húznak bennünket a kemény deszkából összerótt deresre, mint a pórokat, hanem párnázott, bőrbevonatú fekpadon fognak elverni bennünket. A figyelmesség még ebben a helyzetben is jólesett, hiszen társaim közül nem volt mind úr, tehát nekik a pórok derese dukált volna.

Az előző sorrendben hasaltuk meg a derest, így három társam előttem kapta meg a járandóságát. Ez már ismerősebb volt számunkra, hiszen még a nemesifjak sem menekedtek meg a derestől, ismeretséget kötöttek vele iskolájukban és otthonukban egyaránt kijárt nekik a bot, ahogyan nekem is. Első alkalommal a huszadik születésnapom után egy héttel tessékeltek fel rá valami iskolai kihágás miatt, és az azóta eltelt öt év alatt minden évben két-három alkalommal kénytelen-kelletlen újra megfeküdtem a derest, hogy elnáspángoljanak. Volt, hogy megérdemeltem, de olyan is előfordult, hogy hangosan lamentáltam botozás közben, mert igazságtalannak tartottam a kapott ütleget.

Amikor eljött az időm, nem mulasztottam el megjegyezni a poroszlóknak, hogy nem szolgáltam rá a botozásra, de sorsomat nem kerülhettem el. Utóbb már úgy gondoltam, hogy életem egyik legjobb botozását kaptam. Hagytak mozgásteret, hogy testem minden ütés után tudjon vonaglani, és rá kellett jönnöm, hogy jólesik a váratlan büntetést. Talán jobban is nyögdeltetett a bot, mint más alkalommal, és a poroszló kérdésére azt is elárultam két ütés között, hogy biza hat hónapja is megvan már, mióta utoljára megcsapattak. Ezen nevettek, majd folytatódott a botozás. Fogadkoztam a deresen, hogy legközelebb készségesebb leszek, ha egy uraság meg akar hágni, és nem fogok vonakodni attól, hogy kívánságait teljesítsem. Közben keservesen nyögdeltem, mert a bot igencsak meggyötörte féltett fenekemet. Úgy kellett felsegíteniük a poroszlóknak, amikor végeztek az elverésemmel és kioldozták a testemet leszorító szíjakat, és míg visszabújtam köpenyembe, megjegyezték, hogy remélik, hogy hasznomra válik a botozás, mire én helyeseltem, és elismerően tettem hozzá, hogy ilyen alapos botozásban még aligha volt részem. Valóban így is éreztem. Nehézkesen sántikáltam vissza társaimhoz, ahol a következő legény már levette sárga köpenyét, hogy a dereshez lépjen.

Végignéztük az utolsó két ifjú botozását is, egyikük szinte némán állta az ütéseket, egyszer nyikkant fel egy jobban bevitt ütéstől, de nyomban higgadtan elnézést is kért érte. Utána már ismét csak mély, keserves szuszogással fogadta a botot. A másik nem volt ilyen higgadt, a legfiatalabb volt közöttünk, és amikor felhasalt, azt is elárulta, hogy élete első botozására fekszik a deresre. Mialatt becsatolták a szíjakat, kérdezgették, hogy pálcával van-e tapasztalata, mire bólogatott, hogy igen, gyakorta pálcázták már, és azt meglehetősen jól bírja, pedig nem egy alkalommal ötvenszer is lesújtott fenekére a pálca. Aztán megtapasztalhatta a különbséget. Többször is figyelmeztetni kellett a poroszlóknak, hogyan viselkedjen, mivel folyamatosan vonaglott a csípője, pedig annak mozdulatlanná kell dermedni némi vonaglás után, hogy a feneke rendesen eltalálható legyen. A vége felé aztán belejött abba, hogy uralkodjon magán, és miután jól megrázta a fenekét, és sírós hangon nyöszörgött, mindig megtorpant, és mozdulatlanul várta, hogy ismét megkínálják a bottal. Méltatta a botot, hogy mennyire meggyötri a fenekét, de azt is hozzátette, hogy mivel férfikorba lépett, immár időszerű volt, hogy bemutassák a botnak, ezért hálás azért, hogy megcsapják. Amikor felsegítették, elnézést kért a viselkedéséért, és kifejezte abbéli reményét, hogy a következő alkalommal már nem fog ennyit nyiválkolni, de őt a pálca is mindig megnyivákoltatta. Ő volt az egyetlen közülünk, aki tisztelettel megköszönte a poroszlók munkáját, és végigsimítva a boton hozzátette, hogy nem fogja elfelejteni. Visszavette köpenyét, és mélyet sóhajtva, diadalmasan nézett ránk. Büszkeség sugárzott tekintetéből, hogy kibírta, és immár teljes jogú férfivá vált.

Emlékeztem arra, hogy az első botozásom után én is hasonlóképpen éreztem, és gratuláltam neki, hozzátéve, hogy ahhoz képest egészen jól bírta a botozást, hogy első alkalommal csapatták meg. A többiek azonban nem voltak ilyen tapintatosak, utánozták nyivákolását, és még nevettek is rajta.

Megkönnyebbültem, amikor elhagyhattuk a deresszobát, és a kastély másik szárnyában kaptunk szállást. Előtte meghallgattuk a kastély urának beszédét, miszerint a kastély vendégei számára fognak bennünket felkínálni, és reméli, hogy okultunk a botozásból, és legközelebb jobban fogunk teljesíteni, ha férfit kell boldoggá tenni.

Láttam társaim közül kettőn is, mennyire nehezére esik nekik ezt megfogadni, ebből egyértelműen kiderült, hogy hatunk közül ők heteroszexuálisak. Én meg azt nem tudtam volna megtenni, hogy nővel háljak. Ugyanolyan ellenérzést váltott volna ki belőlem, mint a heteroszexuális ifjakból.

Három éve vagyok a kastély foglya, szexrabszolgája, és elmondhatom, hogy legjobb vagyok, mint ilyen. Társaim közül hármat már kiváltott a családja, de atyám értem nem küldte el a váltságdíjat. Új gazdám ragaszkodik hozzám, és ha időnként a deresre is küld, ezt velem előtte megbeszélje, és minden alkalommal meggyőz arról, miért van rá szükségem, hogy újra és újra hasaljak egyet.

Több alkalommal előfordult, hogy személyesen felügyelte botozásomat, és bármennyire is feszélyezett a jelenléte, tanácsokkal látott el, miközben férfiatlanul hevesen nyögtem a bottól. Valamilyen szinten a barátságába is fogadott, amit elárul, hogy szinte minden héten az ágyába parancsol, és engedi, hogy a könyvárszobát is látogassam, ráadásul külön kegy, hogy botozásnál már magam választhatom ki, melyik bottal mérjék rám az engem megillető huszonötöt.

Szinte minden hónapban meghívja a barátait. Vadászatokat, bálokat, lakomákat rendez, és a meghívott férfiaknak, akiről tudja, hogy férfiak ölelésére vágynak, diszkréten figyelmébe ajánlja szolgálataimat. Még az is lehet, hogy ha egy szép napon rám un, visszaküld a családomhoz váltságdíj nélkül. Mert amint mondtam, barátságába fogadott.

Vége