Szökés

Szökés

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel, helyszínekkel és eseményekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás)


A falu árvájaként nőttem fel, a földművelésből és állattartásból élő családok között félévente váltottam otthont. Még a nevemet is, Jaroslav, röviden Jarik, az egyik befogadó családban kaptam. Kevés szeretetben, annál több ütlegben volt részem. Utóbbira azért volt szükség egyik nevelőapám szerint, hogy rászorítson a munkára, amit lustaságom miatt hajlamos voltam elhanyagolni. Hol egy elbitangolt bárány, hol egy felületesen megkapált veteményes miatt fektetett a térdére, és minden indulat nélkül pirosított ki ott, ahol a leggömbölyűbbre teremtett mennybéli urunk.

Ezekről az alkalmakról mindenki tudott, hiszen gyakorta az egész család, környezet szeme láttára történt a büntetésem, ha az istállóban kerítettek rá sort, akkor az állatokat gondozó, vagy oda betévedő férfiak is végignézték, hogy aztán továbbadják a faluban. Még az is megesett, hogy miközben a térdén vonaglottam, beszélgetett is az alkalmi látogatóval, de ügyelt arra, hogy közben a fenekelésem is megtörténjen.

Ahogy felserdültem, már vesszővel, pálcával is kaptam, majd jobbára csak ezekkel a fájdalmas eszközökkel, és a munkámhoz tartozott az is, hogy folyton rendelkezésre álljon néhány ezekből, hiszen nemcsak én kaptam velük, hanem alkalmasint a befogadó népes család bármelyik tagja, a családfőt kivéve. Ő más elbírálás alá esett.

Ha a meglett, sokcsaládos férfi vétett a szabályok ellen, poroszlók jöttek érte, és vagy a falu főterén, vagy a nemesi udvarházban került sor a büntetésére, mely ritkábban kaloda és pellengér, gyakrabban deres formájában következett be. Előbbi hosszadalmas volna miatt nem volt népszerű, utóbbi gyorsabb, ám fájdalmasabb büntetést jelentett. Emiatt a gazdák hajlamosak voltak inkább lehasalni a botnak, minthogy napnyugtától napszállatig a kaloda, pellengér rabjai legyenek, ahol tetézte a büntetést a tűző nap, az arra járók gúnyolódása, sőt rothadt gyümölccsel vagy kaviccsal való megdobálás is.

Nem egyszer néztem végig, ahogy szuszogva végighasalnak a deresen, és ki-ki vérmérsékletétől, önuralmától függően viselte a büntetést, mely általában huszonöt kemény botütést jelentett, ritkábban ötvenet, ez az elkövetett és a férfi erőnlététől is függött. Ha mégis ötven volt a jussa, de úgy ítélték meg, hogy nem elég erős hozzá, két részletben kapta meg a magáét, néhány hét eltéréssel.

Általában megvárták, míg a legény elérte, sőt meghaladta a huszadik évét, és akkor váltottak házi büntetésről deresre. A közösségben mindig gyorsan terjedt, kiket fognak megbotozni és amikor sor került az eseményre, mindig kisebb tömeg állta körül a derest. A poroszlók értették a dolgukat. A vonakodókat erővel húzták deresre, és nem okozott gondot számukra a vén szatócsot sem elverni, pedig ő már régebben betöltötte a hetvenedik évét.

Így amikor legeltetés közben híja lett a nyájnak, az intéző felpanaszolta az ispánnak a kárt, ő a földesúrnak, aki elrendelte, hogy az okozott kárt térítsem meg, és hogy a jövőben gondosabban ügyeljek a rám bízott jószágra, húzzanak deresre.

Nem vártam meg a poroszlókat, azt mondtam magamnak, Jarik, menekülj, amíg tudsz. Hiszen más a látvány, és más, ha a saját bőrödet viszed a vásárra, alkalmasint a deresre. Így a büntetés végrehajtása előtti éjszakán összeszedtem kevésnyi homimat, és búcsút mondtam a kapufélfának. Két napot az erdőben töltöttem. Nyár lévén éjszakára sem hűlt le annyira az idő, hogy fázzak, a bokrokon találtam édes szamócát és szedret, forrásvizet ittam, hiszen a birkapörköltnek, amelyet az elbitangoltnak hazudott gyenge bárányból főztem, már csak halvány emléke maradt korgó gyomromban.

A sovány koszt azonban hamarosan visszaűzött az emberek közé, egy másik faluban próbáltam gyökeret verni, ami elég messze esett szülőfalumtól ahhoz, hogy szökésem híre ne terjedjen idáig, legalábbis abban a hitben nyugtattam magam, hogy másfél napi járóföldre van, itt biztonságban leszek.

A falu papja bízta rám, hogy hasogassam fel a téli tüzelőjét, cserébe szállást és kosztot kapok, míg a munka tart, és talán néhány garassal is kiegészítette volna a perselypénzből, de a dolgok másképp alakultak.

A pap negyvenes éveiben járt, halántéka már őszült, magasabb volt nálam, aki zömök termetű legény vagyok, és már az első estén kiderült, hogy a favágáson kívül milyen szolgálatra számít tőlem.

- Befogadtalak – mondta a kolbászos krumplileves fölött, mivel épp vacsoráltunk. – A favágás kitart még legalább egy hétig. Figyeltelek, legény. Mi is a neved?

- Jarik – feleltem, mielőtt okosabbik énemre hallgatva valami álnevet találtam volna ki.

- Hát, Jarik, hogy állsz a fehércselédekkel? Biztos felemelted már a szoknyáját valamelyiknek.

- Voltaképpen… nem jártam fehércselédek szoknyája alatt – vallottam be. – Láttam őket a pataknál fürdeni legeltetés közben. Mi titkuk lehet még előttem?

- Ejnye no, hány éves is vagy? Magadfajta erős legény csak bevitte a szénakazal árnyékába valamelyiket – hunyorított rám, és nagy darab kenyeret dugott a szájába.

- Engem… engem vitt be egy… másik legény – nehezen jöttek a szavak, de Isten szolgájának csak nem hazudik az ember.

Meg kell őriznie a titkot, hogy szodoma bűnébe estem, akárha a gyóntatófülkében árultam volna el. Hosszasan rágott, közben engem nézett. Vajon milyennek láthat. Miért mondja, hogy erős legény vagyok, hiszen nálamnál vállasabb, tagbaszakadtabb legények szép számmal akadtak a faluban, inkább zömök, izmos, ám vékonydongájú ifjúnak tartottam magamat. Amikor egyedül mosakodtam a patak jéghideg vizében, és levetkeztem, nem láttam vaskosnak sem a lábamat, sem a karjaimat, és a hasam is olyannak látszott, mint a farkasok horpasza télen. Zavart a fürkész tekintete, ahogy újra és újra végigsiklott vállamon.

- Tisztában vagy azzal, hogy Isten haragja sújtja a szodomitákat? – kérdezte kisvártatva.

- Atyám, én… képtelen lennék lányt ölelni. Eddig négy férfi ölelt, és… én csak férfi iránt tudok buja vágyat érezni.

- Hát mosakodj meg, mert ide érzem, hogy megizzadtál a munkától. Utána folytatjuk – csengetett, mire a házvezetőnő, aki az ételt elénk tette, majd kiment, most ismét bejött.

- Leszedhetem az asztalt? – kérdezte.

- Igen – felelte a pap, majd rám mutatott. – Aztán adj ennek a legénynek mosakodó vizet, szappant és törülközőt.

A házvezetőnő bólintott, majd tálcára szedte az edényeket, és kivitte. Amikor magunkra maradtunk, a pap a morzsát söpörgette tenyerével az asztalon, majd ismét felsandított rám:

- Ha végeztél megmutatom az ágyad – szólt, és intett, hogy illesszem össze tenyereimet, mint ő, és elmondta az asztali áldás párját, ami háláról szólt az ételért.

Magamra hagyott. A konyhában mosakodtam le, a házvezetőnő megmosta a hátam, ahogy a hokedlire tett lavór fölé hajoltam. Amikor alsóbb régióim következtek, tapintatosan elhagyta a helyiséget. Milyen jólesett a tisztaság, szappannal már nem is emlékezem, mikor mosakodtam utoljára. Derekam köré tekertem a nedves törülközőt, és épp lehajoltam, hogy összemarkoljam ruháimat, amikor ismét nyílt az ajtó, és a pap jelent meg az ajtónyílásban. Begörbített ujjával intett, hogy kövessem.

A barnára festett faajtón át egy folyosóra jutottunk, a három ajtó egyikén nyitott be. Azt gondoltam, hogy az egyik az ő szobája, a másik a vendégszoba, ahol engem elszállásol, a harmadik ajtó az éléstárat rejti. Nem sokat tévedtem, mégis sokat. A saját szobájába vezetett. Ezt elárulta az ágy fölött függő kereszt, a térdeplő, és a széles ágy.

- Ne tagadd meg tőlem a test örömeit, fiam! – szólt, amikor látta, hogy nem akaródzik átlépni szobája küszöbét. – Gyere hát, és mutasd meg, mit tanultál a négy szeretődtől!

Kis tétovázás után beléptem, sürgetőleg csukta be mögöttem a nehéz faajtót, és ráfordította a kulcsot. Rab voltam a kalitkában. A keresztet levette az ágy feletti falról, és a kis asztalka fiókjába rejtette. Amire készült, amire készültünk, azt nem Jézus tekintete előtt óhajtottuk megtenni.

Lebontotta rólam a derekamon bogra kötött törölközőt, és elégedetten csettintett meztelen testem láttán. Kibújt reverendájából, és meztelenül állt előttem ő is. Fallosza árulkodón ágaskodott. Elé térdeltem, és öléhez vont puha, fehér kezeivel.

Hét éjszakát töltöttünk együtt, és minden éjjel a test örömeinek adóztunk. Be kellett ismernem, hogy eddigi szeretőim nem sokat tudtak hozzá képest. A tabusított szex kultúráját tőle tanultam meg. Még ma is hallom a fülemben, hogy orgazmusa után motyogja a nevemet, Jarik, Jarik, Jarik. Hogy szégyenlem-e isten és az emberek színe előtt, hogy egy pap meghágott estéről estére, míg fát vágtam neki? A szégyen csak a rajtakapástól való félelem formájában öltött testet, és nem a testi vágy kiélése okozott szégyent. Legalábbis számomra így van a mai napig.

Egyre jobban megnyíltam előtte, nemcsak testileg, lelkileg is. Boldogságom elaltatta óvatosságomat, és abba a téveszmébe ringattam magam, hogy örökre együtt maradunk. Még valami szerelem-félét is éreztem iránta, persze rájöttem gyorsan, hogy ez nem szerelem volt. A vágy csillapultán meséltetett, és én meséltem is. Őszintén elmondtam életemet, és hogy miért menekültem el a falumból.

- Nem akarnám, hogy deresre húzzanak, mert láttam már férfiakat nyögni a bottól, és… én még sosem kaptam botot.

- Ejnye, fiú, ha nem kaptál még, miből gondolod, hogy nem fogsz kapni a későbbiekben sem?

- Féltem a seggem, tartok attól, hogy nagyon meggyötörne a bot.

- A botozás mindig meggyötri a feneket – bólintott. – Mégis az épülésedre szolgálna, ha lehasalnál a botnak. Az évek múlásával gyakorta kerül majd erre sor, hidd el, a híveim elmondják nekem, hogy milyen érzések munkálnak bennük, amikor botbüntetésre ítélik őket. Annyira felgyülemlik bennük a félsz, hogy szinte megkönnyebbülnek botozás közben. Veled is ez történik majd – jósolta. – Mit gondolsz, miért adnak hálát a férfiak, amikor felkelnek a deresről? Mert megkönnyebbülnek, hogy túl vannak rajta, és hálásak a pribéknek, hogy megismertette velük ezt az érzést.

- Amikor az öreg szatócsot botozták, úgy nyögött végig, mintha jólesne neki – töprengtem. – Pedig alaposan elverték a fenekét, mégis szinte hálásan nyögött tőle.

- Egyes férfiakra ilyen hatással van a botozás. Minél idősebbek, minél többször kaptak életükben, eljön az életükben az a perc, amikor már sóvárognak rá. A testük nem tagadja meg magát. A vén szatócs, ahogy nevezed, azért követett el valamit, hogy kiporoltassa a fenekét. Erről is hallottam már a gyóntatószékben. Ritkább valóban, de vannak olyan férfiak, akiket stimulál a bot, és egy alapos verés után jobban érzik magukat.

- Hogy lehet kívánni a botot? – vontam fel szemöldököm a sötétben, miközben éreztem, hogy a fenekemet simogatja.

- Nem tudom, mi okozza, de létezik ilyen. Amikor a börtönökbe megyek gyóntatni, ott többen is bevallják, hogy felfokozott izgalomban várják a botozást, és olyan is akadt, aki hajszál híján elélvezett a deresen, miközben a bot gyötörte a fenekét és ő vonaglott. Muszáj volt valami lohasztó gondolatot kieszelnie, hogy ne vegyék észre a merev falloszát, amikor felkel a deresről. Utána a cellában gyorsan felállt neki újra, és miközben azt hitték, hogy magányában szenved a priccsen, hatalmasat élvezett.

- Nem kívánom a botot – tűnődtem. – Emlékszem a kövér kovácsra, akinél nincs erősebb ember a falunkban. Kövér és lihegős, és amikor egy apró vétség miatt botozás lett a sorsa, a meglett ember majdnem elsírta magát. Másnap reggel azonban egy áthánykolódott éjszaka után felkerekedett, és jelentkezett az ispánnál a büntetésre. Saját maga ment fel, hogy megcsapják a fenekét. Ezt én nem láttam, de a bámészkodók szerint folyton nyivákolt az a nagy ember, és még a poroszlók is kinevették érte. Aztán a büntetés után a csapszékbe ment, ahol fizetett az őt kezelésbe vevő törvényszolgáknak egy-egy ital aszúbort, ha betérnének oda, és a kocsmáros faggatózására keserűen mondta, hogy épp most kapott egy kiadós huszonötöt, tehát inkább a bárpultnál állva fogyasztaná a kupa bort. Mostanában nem fog ráülni a fenekére.

- Ezekből valóban több van – vakarta meg orrát a pap, és ismét a testemet simogatta a vállamtól kezdve. – Szégyenként élik meg a botot, és úgy jajveszékelnek közben, mintha elképesztő kínokat állnának ki. Nem és nem tudnak ráhangolódni a botra, pedig az fontos. Gyónáskor mindig biztatom őket, hogy adják át magukat a büntetésnek, és figyeljék a feneküket. A poroszló mindig gondosan kiválasztja a helyet, ahová üt, és az volna az elvárt, hogy mindkettőjüket elégedettséggel töltse el egy jól bevitt ütés. Azt tartom optimális esetnek, amikor a botozott férfi számolja a kapott ütéseket, és elégedett nyögéssel nyugtázza azokat. Nem veszti el a fejét, hanem higgadtan figyeli a botozását, és a pribék kérdéseire megpróbál válaszolni is, akiknek fontos a visszajelzés. Egy igazi férfi így viseli a botozást. Nagyokat nyögve számolja az ütéseket, és őszintén elmondja a pribék kérdésére, hogy ízlik neki a bot, még akkor is a pribék munkáját dicsérve, ha egy-egy ütéstől bizony recsegve fingik. Biztosan láttál ilyet, hogy kiszökik a levegő a fenéklyukon, és ezt szégyenként élik még. A pribék meg még gúnyolódik is jó pszichológiai érzékkel, hogy nehogy összeszard magad, komám! Ettől még jobban megalázónak érzi a verést az, akit botoznak, és igyekszik szorítani a záróizmait. Persze balesetek előfordulnak, a tömlöcsoron gyakorta annyira megbotozzák őket, hogy összemocskolják a derest, a botot, saját magukat. Ennek persze az egyhangú, híg koszt is az oka, amit ott kapnak. Ilyenkor szünetet tartanak a botozásban, míg a delikvens megtisztítja az összemocskolt testét, és letakarítja a derest, a botot is megtisztogatja, majd ha kész, visszahasal a folytatásra. Eddig eldől, hogy a béltartalma benne marad-e még, de lehetősége van kiüríteni, mielőtt visszafekszik. A pribék csak ezután folytatja a munkáját, és nemritkán meg is repetáztatja néhány ütéssel a feneket, mielőtt kioldozná a rabot.

- Hallottam ilyenről, de még nem láttam a valóságban – feleltem kisvártatva, miután végigjárattam gondolataimat emlékeimen. – Ilyen esetben, ha valaki tudja, hogy nehezen tudja magában tartani, mi a teendő?

- Hogy mi a teendő? Ha valaki tudja, hogy botot kap, készüljön fel rá testileg és lelkileg is. Előtte könnyű ételt fogyasszon, és fogadja el, hogy igazságos büntetést kap. Aznap inkább böjtöljön, és csak folyadékot vegyen magához. Maga a büntetés csak néhány perc, és a földesúr bizonyára megengedi, hogy aznap lazsáljon, kivéve, ha vihar közeledik és a betakarítási munkáknál minden kézre szükség van.

- Hogyan készüljek fel a botozásra? – kérdeztem elhalóan, mire a takaró alatt megsimogatta a fenekemet.

- Nézd, Jarik, a feneked teljesen rendben van, megfelelő nagyságú és formájú ahhoz, hogy meg se kottyanjon egy alapos botozás. Végül is magadfajta legényeket be kell törni, és ennek remek módszere, ha időnként ellátják a bajukat. Lehiggadnak tőle, és szorgalmasabbá válnak. A lustábbaknál persze meg kell ismételni, mert gyorsan elmúlik a hatása. De hidd el, nem válik károdra, ha a bot alá hasalsz. A pribékek értik a dolgukat, nem a tiéd lesz az első, sem az utolsó fenék, amit megbotoznak. Huszonöt botütés pont elég arra, hogy elgondolkozz a bűnödön, és megbánd azt. Arra is gondolj, hogy a szodomita vágyaidért lehet, hogy sosem kerülsz bíróság elé, és ezért életed során minden egyes botozásnál arra is gondolj, hogy azért kapod, mert férfiak ölelésére vágysz. Így a legigazságtalanabb botozás is nyomban igazságos lesz. Erre gondolj, amikor ott hasalsz majd, és körülnézel, kik látják megszégyenülésed. Mindig van ott néhány poroszló és többen lesznek a kíváncsi népek, főleg nők, akik vagy szánakoznak rajtad, vagy együtt nevetnek a gúnyolódókkal. Igyekezz nem törődni velük, és a botozásra koncentrálni. A bot a barátod, kiveri belőled a rosszat. Ezt ne felejtsd el.

- Mit tegyek? – sóhajtottam elkínzottan.

- Most? Szopj le, aztán a többit megbeszéljük – ismét ölére vonta a fejem, és én igyekeztem hasznosítani a tőle tanultakat, hiszen már tudtam, hogyan szereti.

A jutalmam nem is maradt el, keményen meghágott utána, olyannyira jólesett, hogy hamarabb élveztem el, mint hogy megéreztem volna testemben lüktetését. Ráborult a hátamra, és a nyakam csókolgatta boldogan.

Néhány nap alatt végeztem a favágással, és rá kellett jönnöm, hogy tévedtem várakozásomban, hogy mindig vele maradhatok. Rámunt. Már éjjel is csak kétszer hágott meg, és hajnalban ismét, de lelkesedése már csökkent, és el is múlt, amikor szigorúan beszélt velem búcsúzásnál.

- Hallgass a szavamra, Jarik fiam, ez nem történt meg, soha senki nem hinné el neked. Legjobb, ha titokban tartod, ami köztünk volt. Mit gondolsz, mi lenne, ha elárulnád? Még örülhetnél, hogy megúszod annyival, hogy megbotoznak és kidobnak az utcára rágalmazásért. De ha elhiszik, akkor is csak terád sújt le isten haragja, mert engem megvédenek az egyházi méltóságok, akik ide is kineveztek, de előtte már három egyházközség nyájának papja voltam, de kitudódtak bűnös hajlamaim, és áthelyezéssel büntettek. De hajam szála sem görbült, és a hitelem se lett oda. Szeretett, megbecsült tagja vagyok az anyaszentegyháznak. Érted? Nekem nem eshet bajom.

- Értem – bólintottam fanyarul. Nem volt ismeretlen előttem, hogy a nemesek és isten szolgái mindent megúszhatnak.

A házvezetőnő jött ki a házból, összecsomagolt batyut kaptam tőle némi élelemmel, és a pap búcsúzóul pár garast pottyantott a tenyerembe.

- Végül is nem volt rossz veled – csukta be utánam a kertkaput, majd még utánam szólt: - Ne felejtsd el, mire tanítottalak. Menj haza, és kérd el a büntetésed.

Így történt, hogy két héttel szökésem után jelentkeztem az ispánnál az udvarházban. Nem sokat teketóriázott velem, poroszlói kezére adott. Miközben a deres felé vittek, átgondoltam a helyzetemet. Talán a nyájhoz is visszakerülhetek, ha ezen túl leszek, hiszen a botozással együtt jár a megbocsátás. Vagy nem?

Mélyet sóhajtva hasaltam a fekpadra, amit nem találtam kényelmesnek. Egyszerű, gyalult deszkából rótták össze, és alkalmasnak látszott arra, hogy a hozzám hasonló pórnép megkapja rajta a büntetését. A pappal folytatott beszélgetésből már tudtam, hogy az urak számára készített deresen van párnázat, fenékkiemelő párna és a nemesek kiváltsága kiválasztani a botot, amivel elhegedülik a nótájukat. A környéken is voltak nemesurak, akik botoztatták magukat, és utána nehézkesen jártak, pár hétig kerülték a lovaglást. Gyakorta az uraik kárhoztatták őket arra, hogy kiporoltassák feneküket, ritkábban a gyóntatójuk rótta penitenciául, de büszkeségük miatt sosem tiltakoztak az ellen, hogy felkeressék a deresszobát.

Nem voltam nemes, így számomra a derest az udvarházban az eperfa alá tették ki. Mire odaértünk, már meglazítottam gatyamadzagomat, és minden különösebb noszogatás nélkül ráhasaltam, ahogy sokszor láttam a módját. Lerántották nadrágomat térdig, és ingemet felhajtották a vállamig, és ott visszagyűrték a nyakamba. Amíg deresre húztak, már gyülekezett is a bámész nép. Egyikük almás kosarából kimarkolták az almákat, és különösebb megrendülés nélkül, inkább kíváncsian néztek engem, miközben rágcsálták a gyümölcsöt.

A szíjak szorosan tartottak, kipróbáltam mennyire tudom mozgatni a csípőmet, kevés mozgásteret hagytak, de éppen elég volt ahhoz, hogy az ütésektől vonagló testem mozogni tudjon. Azt már tudtam, hogy mindenképpen mozogni kell két ütés között, hiszen megtanultam azon alkalmakkor, amikor pálcás férfi utasított lehajolásra, hogy el tudja verni a fenekemet. Lehajolva mindig nehezen lehetett engem verni, mert leguggoltam, odakaptam a fenekemhez, és a türelmetlen férfi alig tudta kivárni, hogy ismét lehajolva fogjam a bokámat, és folytathassa a pálcázást. Ilyen alkalmakkor alig tucatnyi ütést kaptam, majd egy farbarugás jelezte, hogy vége, mehetek a dolgomra.

A poroszló megpaskolta a fenekemet, és meg is nyomkodta, ellazítottam és kajánul gondoltam arra, hogy nem is sejti, hogy öt férfi markolta már keményebben, és döfött közéjük. Az emléktől máris merevedésem lett, és mozgattam a csípőmet, hogy helyezkedjek, és kényszerítettem magam, hogy a kövér, izzadós péknére gondoljak. Sikerült, lelohadtam valamennyire. Elém tartották a botot, ami nem látszott félelmetes jószágnak, de ki tudja, mit tud egy poroszló kezében.

Felolvasták a bűnömet, és megkezdődött első botbüntetésem. A pap tanácsaira gondoltam, miközben szégyenkezve nyögtem, testem megvonaglott minden ütéstől. Valóban értette a dolgát, aki botozott, éreztem megfeszülő fenekemen, hogy most olyan verést kapok, mint még soha. Panaszosan nyögtem, és le-lehajtottam a fejem, míg hajamnál fogva fel nem emelte újra, hogy lássak az arcomat, miközben botoznak. Veríték ütközött ki homlokomon, és lecsordult, nem tudtam letöröli leszíjazott karjaimmal, mindkét kezemmel a deres lábaiba kapaszkodtam. Az első néhány ütés sikerült valamennyire ráhangolódni a botra, és halkabban nyögni, noha egy-egy jajdulás így is kiszaladt a számon. A bot, amiből nem néztem ki sokat, valóban alkalmas volt arra, hogy egy magamfajta legény móresre tanítsanak vele. Lihegve nyögtem, ahogy lecsapott rám, és panaszosan fújtattam. Mégis, a vége felé eljutottam addig, hogy tudatosult bennem, hogy megérdemlem a kapott ütleget. Ezzel nem lett könnyebb, de segített még jobban ráhangolódni a botra, amely büntetésem eszközeként a következő hetekre lassan halványuló nyomokat hagyott seggemen.

Nem kelhettem fel a huszonöt után, noha már készülődtem, elengedtem a deres lábait, és vártam, hogy kifűzzék a szíjakat. A fenekem látványa nem győzte meg őket, noha többször is végigtapogatták a lángoló hurkákat, mégis úgy ítélték meg, hogy a szökésem miatt megrepetáztatnak. A négy poroszló egyetértett abban, hogy öt botütéssel jutalmazzák, hogy ki akartam bújni a büntetés alól.

Így mély sóhajjal ismét megmarkoltam a deres lábait, és felkészültem a folytatásra. A gondosan kimért botütéseket nyögve nyugtáztam, és meglepetésemre magam is úgy gondoltam, hogy ez még jár nekem. Az utolsó repeta után lehajtottam a fejem, és elernyedt a testem. Végre meg voltam botozva. A hetekig tartó feszültség utolsó szikrája is elhagyott, hurkásra vert fenekem fájdalmán túl elégedettséget éreztem. Végül is elég jól sikerült a beavatásom, nem egy legényt láttam, aki sírva szitkozódott, könyörgött az első botozásánál, persze olyat is, aki mély sóhajokkal szégyenkezve hallgatott végig.

A pap szerint teljesen rendben van, ha megnyögdeltet egy férfit a bot, és én rekedtre nyögdécseltem magam. Így jólesett a kupa friss víz, amit felém nyújtott egy szánakozó bámészkodó, talán egy leány, nem emlékszem, csak arra, hogy feltérdelve ittam meg jó felét, és a maradékot hosszú hajamra öntöttem. Ezután lekászálódtam a deresről, és felhúztam nadrágom megkötöttem gatyamadzagomat. A nyakamba gyűrt hosszú ingem magától visszahullott combjaimra.

Ismét felidéztem a pap tanácsait, és mielőtt elindultam volna, megköszöntem a poroszlók munkáját, méltattam a botot, ami ennyire ellátta a bajomat. Elnézést kértem, ha túlságosan hangos lettem volna, de azt felelték, hogy pont annyira nyögtem, amennyire ők el is várják, mert ha nem kapnak visszajelzést nyögés formájában, az azt jelenti, hogy nem végzik jól a dolgukat. Utamra engedtek, és óvatos léptekkel indultam, hogy felkeressem gazdámat, aki eldönti, hogy szökésem után visszavesz-e juhászbojtárnak.

Az akolban kellett ráhajolnom egy derekamig érő, vaskos törzsekből összerótt asztalra, ahol alkalmasint a juhokat szoktuk nyírni, ráfért egyszerre öt, és ennyi ember körül is állhatta, középen meggyűlt a lenyírt gyapjú. Most le volt seperve az asztal, csak én dőltem rá hasmánt, kioldozott gatyamadzagomtól bő gatyám bokámra hullt. Gazdám felhajtotta ingemet, majd gondosan megszemlélte frissen megbotozott fenekemet, és elégedettnek látszott. Odahívta néhány emberét, akik félbehagyták a munkát, és ők is megnézték seggemet, meg-megtapogatták, és bizonygatták, hogy az övék se néz ki másképp, miután megfeküdték a derest. Kérdezték, hogy ízlett a bot, és bevallottam, hogy nem volt kedvem ellen való, legközelebb azért igyekszem fegyelmezetten nyögni a bottól.

Nevettek, majd az egyikük, már nem emlékszem rá melyik, de talán az, aki a szénakazalban is meghágott pár alkalommal, kevésnyi faggyút kent fenéklyukamra és a hideg zsiradék megborzongatott. Nemcsak ez, hanem hogy rájöttem, mire készülnek. Hallottam már arról, hogy a frissen botozott férfiakon kedvüket töltik, de ez csak most jutott eszembe. Fel akartam emelkedni, de visszanyomták a hátamat. Az kenegető ujj behatolt fenéklyukamba, amitől felcsuklottam, és tiltakozni akartam, de elkéstem.

A számadó gazdámat illette az elsőbbség, keményen felnyársalt, és hevesen meghágott. Az asztal átellenes szélébe kapaszkodtam, a másik kezemmel arcomat takartam el. A következő már járt utat talált, egyetlen heves lökéssel felöklelt, és folytatódott a könyörtelen férfi beavatás. Eddig nem vettek férfiszámba, és kimaradtam efféle csoportos játékaikból is. Az ötödik után kimerülten reszkettem, és ahogy felemeltem a fejem, láttam, hogy körülállnak, egy nálam alig idősebb legény beleborzolt a hajamba, és gratulált. Fenéklyukam sajgott és lüktetett, elvégre rövid időn belül öten is meghágtak, mégsem éreztem bosszúszomjat, csak valami fáradt büszkeséget, hogy férfivá avattak. Ezentúl maguk közül valónak érezhetem magam. Hátranyúltam, és megérintgettem párszor sajgó fenéklyukamat, majd felemelkedtem, és felcibáltam a nadrágomat.

Az azóta eltelt tucatnyi évben legalább évi két alkalommal kóstoltam botot, de megesett, hogy négyszer kellett az udvarházba mennem, hogy megcsapassam a fenekemet. Lassan, a magam tapasztalatából megtanultam, hogyan viselkedjek a deresen, hogy elégedettek legyenek velem a poroszlók, akik sokat munkálkodtak megjavulásomon. Amikor már kerestem, sosem felejtettem el a csapszékben fizetni nekik néhány italt, hiszen ők mindent megtettek azért, hogy megemlegessem a botot. Már fel tudtam mérni, hogy mennyire fogják ellátni a bajomat, amikor deresre húzva elém tartották a botot, és miközben botoztak, sohasem mulasztottam el megjegyezni, hogy ilyen alaposan még nem vertek el. Idővel bevontak megbüntetésembe, amire nagyon büszke voltam, mert nem sok férfi ért el ilyen szintre. A poroszlók megkérdezték, hová mérjék a következő ütést, és én gourmand módra elgondolkodtam, és kijelöltem szavaimmal a területet, ahová véleményem szerint még néhány botütést kimérhettek, és velük együtt örültem, ha sikerült jól eltalálni a kívánt helyen a fenekemet.

Meglehetősen elégedett voltam sorsommal, sokakkal ellentétben nem panaszoltam a kocsmában, hogy megint mennyire megbotoztak, inkább méltattam a tehetségüket, amivel ismét visszatérítettek a jó útra. A fiatalabbak kérdésére tanácsokat adtam, hogyan viseljék a botozást, voltaképpen a pap tanácsait adtam tovább, hiszen minden szavára jól emlékeztem. Volt, aki megfogadta, volt, aki nem.

Nem berzenkedtem a szórványos botozások miatt, hiszen magamfajta pór gyakran szorul büntetésre, és ha a gazdám levelet írt az udvarházba, és pár nap múlva poroszló érkezett a paranccsal, hogy jelentkezzek ekkor és ekkor, hogy megbotozzanak, tisztelettudóan megköszöntem, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy hasznos lesz számomra, ha ismét lehasalok a botnak.

Amikor a dombon lévő udvarház felé tartottam, és megkérdezte egy-egy jó ismerősöm, hogy mégis, hová és miért megyek fel, már szinte közönyösen feleltem, hogy jól megérdemelt botozásra igyekszem, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy alaposan megkapom a magamét a deresen. Általában nem is csalódtam, de ha ifjú poroszló vállalta, hogy kiporolja a seggem, nemegyszer megesett, hogy repetát kértem, mert úgy éreztem, még nem botozott meg annyira, amennyire megérdemlem. Ha odajött egy tapasztaltabb, idősebb poroszló, akkor erre sem volt szükség. Helyeseltem neki, hogy még nem munkálkodott a bot annyira rajtam, hogy megbűnhődjek, és ilyenkor vagy az ifjú poroszló, vagy az idősebb kiegészítette néhány jól kimért botütéssel az adagomat, amitől szabadkozva nyögdécseltem, hiszen tudatában voltam annak, hogy az alapos botozás csak a javamra szolgál.

Ezt gyakorta fel is rótták nekem, hogy meglett férfiként még mindig nem úgy viselem a botozást, ahogy elvárnák, hiszen már sokszor részeltettek benne. A poroszlók véleménye megegyezett abban, hogy tiszteletteljes, erőteljes nyögésekkel kell fogadni az ütéseket, én meg jórészt panaszos nyögésekkel, elhúzódó nyögdécseléssel adtam hangot fenekem fájdalmának. Bizonygattam, hogy ennyire még sosem gyötört meg a bot, mire kételkedtek, és felemlékezték, hogy mindig ezt mondom, bárhányszor meghasalom a derest.

Ha kérdezik, még most, negyvenedik tavaszomon túl is azt vallom, hogy a deresen történt botozás alkalmas arra, hogy egy férfi megfelelően elnyerje büntetését. Arról azonban már hallgatok, hogy kívánom, hogy frissen megbotozott fenekem néhány férfi használja, kedvét töltse rajtam, számomra összetartozik a kín és az utána következő kényszerélvezet. Szeretem, ha dicsérik a bot cirógatásának nyomait fenekemen, hiszen mindhárman maximálisan kivettük a részünket, hogy ilyen alaposan el legyek verve, a poroszló, a bot és én.

Holnap ismét fel kell mennem az udvarházba, voltaképpen mindegy is miért kapok megint botot. Okot mindig lehet találni a pórnép esetében. Reggel früstök után kell érkezzem, így első leszek, aki holnap a deresre fekszik. Már valamivel zömökebb, vaskosabb vagyok, mint legénykoromban, de így is átéri a szíj a derekamat. Vajon ízleni fog a bot, vagy inkább kínosan érzem magam, ha egy-egy botütéstől panaszosan jajdulok fel? Mikor is kaptam utoljára? Szent Jakab havában, aminek idestova négy hónapja. Meglehet, hogy ugyanazzal a bottal tanítanak móresre, mint legutóbb. Mielőtt álomba merülnék, megfogadom, hogy alaposan megcsapatom a fenekemet, és magam fogok repetát kérni, ha kevésnek érezném a kapott huszonötöt. Megtettem már néhányszor, és sosem bántam meg. Hiszen mindig épülésemre szolgált.

Vége