A takácsmester története

A takácsmester története

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)


Azon a nyáron, az Úr 1478. esztendejében esett meg velem, hogy először jött tanácsot kérni hozzám egy riadt legény. Hatvanhárom évesen, a falu takácsaként nemcsak a szakmámban szereztem hírnevet, hanem jelentős tapasztalatre tettem szert abban is, hogyan fogadjam a botbüntetést. Földesurunk gyakorta a poroszlói kezére adott, hogy lássák el a bajomat. Először még huszonéves korom elején esett meg velem, és az azóta eltelt négy évtizedben párhavonta szükség volt arra, hogy a velemszületett lustaságot a deresen orvosolják. Évente négy-öt alkalommal csapatott meg urunk, majd a hagyományt fia is követte.

Nemcsak velem esett meg, hiszen más mesterembereket és parasztokat is megcsapatott, ám jellemző gyakorisággal engem húzatott deresre. A botozás ideig-óráig segített is, ám sohasem ért el tartós eredményt. Hiába fogadkoztam a deresen, az emlékek és a nyomok elhalványultával ismét meghanyatlott teljesítményem.

A kapott ütleget alkalmasint rendben lévőnek is találtam, hiszen rászolgáltam arra, hogy lekapjanak a húsz körmömről. A büntetés voltaképpen akkor vette kezdetét, amikor földesurunk elküldte az ispánját hozzám, aki a viaszpecsétes pergament feltörve felolvasta az ítéletet.

„Szalma Gerő takácsmester részére, aki újfent megszegte a hét parancsolat egyikét, és a lustaság bűnébe esett, a következő büntetést rendelem el. Nevezett köteles az udvarházat felkeresni a következő három napban, és e levél felmutatásával jelentkezni a poroszlóknál, akik huszonöt botütéssel fogják illetni az ülepét. Amennyiben elmulasztaná a határidőt, és a poroszlók segedelmére volna szükség a büntetés kiszabásához, úgy büntetése megdupláztatik, és ötven botütésre emelkedik. Nemes és nemzetes…”

A cirkalmas aláírás alatt a dátummal fejeződött be a parancs. Eddig egyetlen alkalom elől sem szöktem el, mert nem fűlött a fogam megduplázni a büntetésemet. Minden alkalommal felmentem az udvarházba, ahol nem ritkán fél napot is kellett várakoznom, hogy a poroszlók szólítsanak. Miután deresre húztak, újfent ismertették bűnömet, és én hálás voltam a sorsnak, hogy csak ezért a bűnért kell lakolnom, és nem a másikért, melyért talán kevés is lett volna a huszonöt bot. Szodoma bűnébe esvén ennél többet is rám mértek volna, ha kiderül.

Meglett férfiként is minden alkalommal megviselt a barbár büntetés, melyhez az udvari eperfa alá cipelték a gúnyosan nevető, megjegyzésekkel nem fukarkodó poroszlók a derest. Mindig összegyűlt a szájtáti nép, aki dolgát otthagyva bámészkodott a látványosságon, és estére már a csapszékben is beszélték viselkedésemet abriktolás alatt.

Minden alkalommal igyekeztem fegyelmezetten viselkedni, elvégre elfogadtam a büntetés jogosságát, noha a testem tiltakozott ellene. Aki hasalt már deresen lecsupaszított testtel, az tisztában van azzal, hogy a bot igencsak alkalmas arra, hogy ellássa a baját egy magamfajta férfinak. Ahogy körülnéztem a bámészkodók hadán, és megtekintettem az elém tartott botot, valamennyire már ráhangolódtam a verésre.

Fohászkodtam a takácsok védőszentjéhez, Szent Balázshoz, hogy segítsen elviselni a rám váró megpróbáltatást. Voltaképpen elég jól bírtam a botot, a több évtizedes tapasztalat is hasznomra vált. Elégedett nyögésekkel nyugtáztam a kapott ütéseket, és aki nem látta, csak hallotta botozásom neszeit, mert nem tudott elszakadni a munkájától, csak a bot suhogását, a csattanást meztelen bőrömön, és a tiszteletteljes, halk nyögést hallotta az ütések után.

A poroszlók közül páran ottmaradtak felügyelni, hogy rendesen megkapom-e a büntetést, karba tett kézzel nézték megcsapatásomat, miközben gúnyos megjegyzésekkel illették az ölem alá csúsztatott kemény lószőr párna segítségével kidomborított fenekemet, amely a csupasz valóságában mutatkozott meg a botozás alatt. Mivel feljebb volt, mint a testem több része, nadrágom bokámig csúszott, míg ingem a nyakamba, így látszottak meg-megfeszülő izmaim is.

Amikor megkaptam a porciómat, feltérdeltem a deresen, majd talpra kecmeregtem. Bő ingujjammal töröltem le arcom verítékét, és szavakat keresgéltem arra, hogy megköszönjem a poroszlóknak a kapott ütleget. Sürgettek, ám sosem tudtam fürgén lepattanni a deresről egy kiadós verés után. Kellett a lassúság sajgó testemnek, és a nadrágom is fel tudtam így cibálni lángoló fenekemre.

Voltaképpen mindig megfelelő büntetésnek tartottam a botozást, amely igazán alkalmas arra, hogy egy renitens férfi kedvét elvegye a bűntől, és nem a poroszlók hibája volt, hogy tartós eredményt sohasem tudtak elérni nálam.

A tömeg szétnyílt, ahogy hazaindultam, hogy újult szorgalommal vessem magam a munkába. Mire a lakóházamhoz értem, melynek felét a műhely tette ki, már alig sántítottam, noha a nyomok lassan múltak el, beletelt egy-két hétbe, míg a bőrömön a nyomok elhalványultak, és a mély izmok is megnyugodtak.

A legény, aki talán szökött kelmefestőinas lehetett, már harmadik hete dolgozott takácsműhelyemben. Ügyes kezű volt, bár számított arra, hogy nem fogja megúszni, hogy egy drága kelmét a szomszéd kelmefestő mester egyik kádjába ejtett. Lehet, hogy csak a színeváltozására volt kíváncsi, mindenesetre kárt okozott nekem. Kénytelen voltam jelenteni a földesúrnak, aki ki is szabta rá a penitenciát. Kissé kárörvendőn hallgattam a műhelyben, amikor felolvasták a pergament, hogy két napja van arra, hogy jelentkezzen huszonöt botütésre.

Aznap többször is észrevettem, hogy nyugtalanság vesz rajta erőt, és vacsora után nem a szálláshelyére vonult vissza a többi inassal és mesterlegénnyel, hanem összeszedte bátorságát, hogy az idős mestert, engem zavarjon aggodalmaival.

- Uram, én… - kerülte a tekintetemet mélységes zavarában.

- Ülj le – intettem, és félretoltam vacsorám maradványait.

Bort töltöttem két kupába, és az egyiket neki szántam, bátorításul. Egy inas számára mindig megtiszteltetés, ha a mestere borral kínálja, ezzel ő is tisztában volt. Mégsem nyúlt a kupa után, kezét tördelte.

- Uram, bizonyára hallotta, hogy… mi fog történni velem.

- Mindenki hallotta a műhelyben – biccentettem, és megkóstoltam a finom nedűt. – Bizonyára volt már részed hasonlóban, hiszen legtöbb fiatal legény átesik botozáson húsz éves korára, és te, lássuk csak, huszonnégy éves vagy.

- Voltaképpen… még nem részeltettek benne, uram – pír öntötte el az arcát. – Láttam már, hiszen falumbéliek botozását a falum főterén végignéztem nem egyszer, bevallom nem akartam soha cserélni velük.

- Magad is tisztában lehetsz azzal, hogy a bűnöd nem csekély. Csak akkor kerül felejtésre, ha megkapod a büntetésed. Mi kifogásod van a bot ellen?

- Néhány fenekelésen kívül, melyekben részesítettek nevelőim, még nem illették mással a fenekemet. Azon alkalmaknál elég volt a térdükre feküdnöm, és így kaptam a büntetést. De a bot az más.

- Valóban más. Tehát tisztában vagy azzal, hogyan kell elhelyezkedni hozzá a deresen?

- Nagyjából igen.

- A farkad mindig igazítsd a köldököd irányába, megvan? A combjaid zárd, a bokáid legyenek kissé távolabb egymástól. A feneked kínáld a botnak, jól kitalálta ezt valaki, hogy a fenék legyen a botozás helye. Mutasd!

- Tessék?

- Mutasd! – ismételtem, majd amikor leeresztette nadrágját és háttal elém állt, a mécsest felemelve közelebbről is megnéztem magamnak. – Lehajolni!

Kissé előredőlt, majd jobban meghajlította derekát. Végül karjaival átfogta lábait, és lentről nézett fel rám.

- Semmi gond a fenekeddel, megfelelő méretű és a mérete is megfelelő a botozásra. A kisebb, csenevész fenekűek jobban megszenvedik, de neked szélesebb és húsosabb – megpaskoltam. – Nem lesz itt semmi hiba.

- Mi lesz, ha szétnyílik közben? – szinte hüppögött.

- Kissé szét fog nyílni, ha az öled alá csúsztatják a lószőr párnát – bólogattam. – Felöltözhetsz.

- Látni fogják?

- Persze, látni fogják a fenéklyukadat is, ezért tartsd tisztán, ha nem szeretnéd, hogy este a kocsmában mindenki a betyárkörtéiden nevessen. De aggódnod nem kell, oda nem ütnek célirányosan. Hallottam már ilyenről, de a mi poroszlóink nem alkalmazzák a fenékvágat botozását. Érezni fogod, hogy csiklandozni fogja a fenéklyukad a szellő.

- Uram mikor kapott először? Ugyanígy félt, mint én?

- Minden – elfordultam, az ablakhoz léptem kezemben a boroskupával. – Minden alkalommal tartok a botozástól, annak ellenére, hogy csaknem száz alkalommal csapták meg a fenekem húsz év alatt. Ehhez nem lehet hozzászokni.

- Mennyire botozzák meg a feneket a poroszlók?

- Annyira, hogy érezd, hogy ez igazi büntetés, és nem tréfadolog. De elárulok valamit. Megesik, hogy kívánni fogod a botot. Saját tapasztalat. Uraknál ez nem jelent gondot, hiszen saját deresszobájuk van a kastélyukban. Ha úgy érzik, rászolgáltak, akkor átfáradnak egy könnyű ebéd vagy vacsora után, és felhasalnak a kényelmes deresükre, hogy egy jó huszonöttel kínáltassák feneküket. De nálunk más a helyzet. Nekünk valamit el kell követni ahhoz, hogy a deresre parancsoljanak.

- Hogyan viselkedjek botozás közben?

- Nyugodtan hasalj, a munkát ők, a poroszlók végzik, és hidd el, értik a dolgukat. Biztos lehetsz abban, hogy alaposan megkapod a magadét. Igyekezz ellazítani a fenekedet, ezzel is a kezük alá dolgozni. Ez nem megy mindig, hiszen ösztönösen megfeszülsz az ütést várva. Ha kérdeznek, tisztelettel felelj. Gyakorta kérdezik a botozott férfit, hogy ízlik a bot. Ilyenkor nem szeretik azt hallani, hogy nem esik jól, ezért feleld azt, hogy jólesik a kapott ütleg, és hogy tisztában vagy azzal, hogy rászolgáltál. Minden ütés után nyögj vagy jajgass, ebből ők is tudják, hogy jól végzik a dolgukat. A visszajelzés szükséges számukra. A feneked látványából és az általad kiadott hangokból fogják megállapítani, hogy alaposan el vagy-e verve. Ritkán előfordult velem, hogy nem volt elég meggyőző a fenekem látványa, hiába nyögtem a botot úgy, ahogy máskor szoktam. Ilyenkor megrepetáztatnak négy-öt ütéssel, és csak utána oldozzák fel a szíjakat. Ha így lesz, ne felejtsd el megköszönni a végén a figyelmességüket.

- Két nap…

- Nincs két nap – fordultam vissza hozzá. – Holnap megcsapatod a fenekedet, és jelentkezel nálam az eredménnyel. Látni akarom. Holnap egyébként nem kell dolgoznod, a botozottaknak jár egy nap pihenés.

- Köszönöm, uram – sóhajtott nehéz szívvel.

- Itt meg a borod, és menj aludni. Holnap nehéz napod lesz – bocsátottam el.

Két keze közé vette a kupát, lassú kortyokkal itta ki. Utána meghajolt és távozott.

Új kupát vettem elő, és töltöttem a kancsóból abba és a sajátomba is, ami már kiürült. Az ebédlőbe nyíló barna faajtó résnyire nyílt, majd feltárult.

- Hagytál nekem enni? – kérdezte a férfi, aki letelepedett az asztalhoz, és magához húzta a tálakat.

- Hogyne – mosolyogtam rá, és felé toltam a kupáját.

- Ó, a finom borod! – sóhajtott, és felhajtottuk a nemes italt. – Ez a legény még nem tudja, hogy mennyire fog holnap kínlódni. Igen óvatosan bántál vele.

Figyeltem, ahogy egy méretes sonkaszeletet nagy darab kenyérrel a tányérjára tesz, és kipattintja kését. Hátradőltem, gyönyörködtem a hosszú hajú, karcsú ujjú férfiban.

- Majd megtanulna a saját bőrén – legyintettem.

- Egyébként milyen volt a feneke? – pillantását huncutul érdeklődőnek találtam. – Alaposan megszemlélted?

- Formás, puha és feszes – feleltem. – De nekem a tied jobban tetszik.

- Ajánlom is – leszelt egy falat rózsaszín sonkát és a friss kenyérkockára téve mindkettőt a szájába tolta.

Elégedetten, lehunyt szemmel rágott.

- Mióta is vendégeskedsz nálam, mint az unokaöcsém? – számlálgattam, továbbra is a jóképűségében gyönyörködve.

- Hatodik hete – felelte, miután lenyelte a falatot. – Aratás derekán érkeztem.

- Nem is engednélek ki soha a tűnő napra dolgozni, rád a szobám hűvösében nagyobb szükségem van – ismét töltöttem a kupákba.

- Meghiszem azt – mosolygott, tekintete vad éjszakát ígért.

- Az én koromban már lassít az ember – dörzsöltem halántékomat. – Naponta egy szex veled számomra teljesen kielégítő.

- Egy? Akkor ne csodálkozz, nagybácsi – itt nevettünk, hiszen dehogyis volt rokoni kapcsolat köztünk. – Ne csodálkozz, ha a szobámban naponta többször is magommal szennyezem az ágyruhát.

- Azért tartom a cselédeket, hogy áthúzzák az ágyakat. A tiédet és az enyémet is. Amiből sosem lesz mi ágyunk.

- Nem. Tudod, hogy hamarosan tovább kell mennem. De visszafelé okvetlenül betérek hozzád.

- Várlak, elvárom, hogy megkefélj – kacsintottam rá.

- Ó, papa – ismét lenyelte a falatot, úgy folytatta. – Mi lesz, ha megint megcsapják a fenekedet? Legutóbb is két napra rá érkeztem, és igaz, hogy nekem nem okoz gondot, hogy megbotozott feneket dugjak meg, hisz máskor is előfordult már, hogy frissen megcsapott férfit keféltem, de neked lehet, hogy korai lesz.

- Nem, az nem lehet akadály – feleltem elgondolkodva. – Hamarosan ismét a bot alá hasalok, de téged még aznap kívánni foglak, ez biztos.

Felhajtottuk a kupa bort, és a szobám magányába indultunk. Ez az éjjel se múlhatott el forró szex nélkül.

Vége