Régi történet

Régi történet

(Kitalált történet a középkorból, fiktív szereplőkkel, eseményekkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Az Úr 1611. esztendejében, nagyböjt után jártunk, és Kisasszony havában töltöttem be a huszonhetedik évemet. Nem számítottam tehát annyira fiatalnak, vándorlásaim közepette magamnál fiatalabb legényekkel is találkoztam. Velük ellentétben nem mesterlegény voltam, tapasztalatszerző vándorúton, hanem egy rest ifjú, aki a falujából azért szökött meg, mert nem fűlött a foga a nyári betakarítási munkákhoz.

Negyedik hónapja háltam erdőn-mezőn, ittam patakból, és szűkös elemózsiámat gyakorta egészítettem ki azzal, hogy a falvak közelébe lopózva megdézsmáltam egy-két éléstárat, borospincét. Néhány napja azonban rajtavesztettem, és az uradalmi fogdmegek kezére adtak. A tömlöc szalmáján vártam az ítéletet, három napja ínséges zabkásán tartottak, miközben a rácson át szemlélhettem a többi raboskodó férfit, akik már ítéletük után a megérdemelt büntetésüket kapták.

Általában deres volt a jussuk, ami többeknek nem is volt ellenére. Kevesen berzenkedtek az ellen, hogy végighasaljanak az erre a célra rendszeresített padon, főleg az idősebbek, akik már nemcsak hallomásból ismerték a botot.

Különösen azokat a rabokat találtam érdekesnek, akik nyugtalanságukban vagy szégyenkezés miatt szószátyárrá váltak. Nem volt ritka, hogy nemcsak a botozás előtt, hanem alatta is végig beszéltek, berzenkedtek az igazságszolgáltatás eme megvalósulása miatt, az összes szentekre esküdöztek, hogy nem esnek ismét abba a vétségbe, amely ide juttatta őket, vagy a kapott ütéseket számlálták.

Kevesebben voltak azok, akik csöndes belenyugvással vették tudomásul, hogy mezítelen ülepüket bottal illetik, és a botozás alatt is csendesen szemlélődtek, és csak egy-egy keserves sóhajjal árulták el szenvedésüket.

Három nap alatt tucatnyi botozást láttam, és unalmas óráimban elszórakoztatott, hiszen amíg nem engem vernek, addig lehet gúnyolódni, nevetni, megjegyzéseket tenni a hasaló, kiszolgáltatott férfiakra.

Egyikük, egy hájas nemesúr nem és nem akarta felvenni a büntetést. Rangjára, nemesi származására hivatkozott, hogy őket nem szokás elverni, ám az uraság ragaszkodott ahhoz, hogy az ő esetében kivételt tegyenek. Őt nem zárták tömlöcbe, a fogdmegek lekísérték a dereshez, miközben folyamatosan lamentált az igazságtalannak érzett büntetés miatt. Választékos szókinccsel érvelt, ami elárulta, hogy előkelő iskolába járt, ahol megtanították a szóvirágokra.

Először azzal nevettetett meg minket, tömlöcben sínylődő rabokat, hogy a vaskos termetét látva találgattuk, hogy átéri-e a derekát a deres szíja, aztán a cicomás szókincsén, csipkezsabós ingén, amit akkor láttunk meg, amikor ingre vetkeztették.

A fogdmegek udvariasan, ám határozottan viselkedtek vele, hiszen parancsba kapták, hogy jó huszonötöt vágjanak az ülepére, és ebből nem engedtek. Végül a lamentáló uraság szuszogva felhasalt, és az ingyencirkuszra éhes közönség a rácsok mögül leste velem együtt, hogyan viseli a büntetést. Fogadásokat kötöttek, hogy terjedelmes, sápadtfehér feneke még sohasem kapott botot, valamint arra, hogy az elpuhult uraság százszor is megbánja vétkét a deresen.

Hamarosan már a botozásra előkészítve, leszíjazva hasalt a fekpadon, és homlokát törölgette, noha a tömlöcök a nyáron is hűvös pincében voltak. Körülnézett, és feszengve vette észre a sok szempárt a rácsok mögül, amelyekre eddig nem is figyelt fel. Elvörösödött, és beharapta száját. Látszott rajta az eltökéltség, hogy bebizonyítja mindenkinek, hogy férfias önuralommal fogja viselni a botozást, ám a nyugtalanság is, ami elárulta, hogy nem sokszor találkozott a büntetés eme formájával.

Amíg várakozott, a fogdmegek kiválasztották a botot számára, egyikük odasétált, és megpaskolta a fenekét, majd váratlanul felnyomta az ujját a kiszolgáltatott nemes fenéklyukába. A kövér férfi hökkenten kapta fel a fejét, és arca fintorba rándult. Nem számított erre, ezt elárulta óriásira tágult szeme, kapkodó lélegzete. Kínosan felnyögött. Néhány erőteljes nyomás után a poroszló kihúzta az ujját, és megpaskolta a rengő feneket. A hasaló férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

Nem volt ritka, hogy a deresre húzott férfiak fenéklyukába nyúltak, sőt az is nyílt titok volt, hogy a rabok közül a csinosabbakat meg is dugták. Helyzetükben akkor sem menekültek meg ettől, ha itt a tömlöcben bántak velük szajhaként először, mivel hajlandóságuk csak a női nem karjaiban találta meg az örömöket. Gyakorta hallottam tiltakozásukat, fájdalmas nyögéseiket, és a jellegzetes hang elárulta mindenki számára, hogy mi folyik a cella mélyén.

Pár órája az én cellám rácsánál is megállt egy fogdmeg, hogy tudtomra adja, hogy nyilvánvalóan botbüntetést kapok, és utána meg fog dugni. Ha valamivel fiatalabb és kívánatosabb, talán nem is lett volna ellenemre a dolog, hiszen magam is a férfiakkal háltam, ám mindig igyekeztem megválogatni, hogy ki dughat meg. Eddigi szeretőim nem voltak számosak, egy vándorló lócsiszár, három vándorló mesterlegény, egy rőt hajú takács és a gyóntatóm, aki szülőfalumban ügyelt a lelkek tisztaságára. Voltaképpen ő volt az első, aki bevezetett a férfiak közötti szerelem rejtelmeibe, közel három évig hágott heti, havi rendszerességgel a sekrestyében és a parókián.

Eddig jutottam gondolataimban, amikor a kövér fenekű nemesúr büntetése elkezdődött. Szabadkozva jajdult a kemény ütésektől, és lihegve bizonygatta, hogy nem szolgált rá a büntetésre. Felpanaszolta újra nemesi születésén járó jogait, de ezeket ismét figyelmen kívül hagyták. A fogdmegek rendreutasították, és kérdésükre, hogy először kóstol-e botot a feneke, pironkodva vallotta be, hogy deresen még nem kapott, de az iskolai évei alatt gyakran hajolt le pálcának. A tanárai kötelességüknek érezték, hogy a zsírosabb farú növendékeket alaposabban kezelésbe vegyék, így az is előfordult, hogy hálótermében kereste fel egy pálcás szolga, aki az ágyában szólította fel, hogy húzza fel a hálóingét és forduljon hasra, mert haladéktalanul el kell páholnia. Ilyenkor a párnát ölelve hasalt, és kínlódva nyelte könnyeit. Azóta elmúlt másfél tucatnyi év, immár negyvenötödik évét tapossa. Igencsak bánta, hogy elszoktatta fenekét a pálcától, mert ha legalább évente kétszer illették volna pálcával, bottal a fenekét, most nem kínlódna ennyire. Keservesen jajgatva panaszolta, hogy mennyire fáj a feneke, amitől ismét kinevették. Motyogva kért elnézést, és kínlódva jajdult fel a következő ütéstől. Talán számára örökkévalóságnak tűnt, de a nézőknek csupán alig néhány percbe telt, míg megkapta a magáét. Szuszogva, lihegve mászott le a deresről, és elképedve tapogatta farát, mely, ha lehet, még dagadtabbá vált.

Ha arra számított, hogy ezután elengedik, csalódnia kellett. A fogdmegek összebeszéltek, és a kis terem közepén álló derestől a falnál álló bakig vezették, és felszólították, hogy hasmánt dőljön rá. Egyikük a karózáshoz használt faggyús vederbe mártotta ujjait, és amikor a kövér férfi vonakodva engedelmeskedett, míg társai a bakra kötözték, addig ő megkenegette a fenéklyukát. A figyelmesség jól is jött, mert egymás után három fogdmeg hatolt belé, és döngölte a vékony hangon, erőtlenül tiltakozó nemest. Nem oldozták még ki, hátha a többi fogdmegnek is kedve támad hozzá, és a következő fél órában még ketten léptek mögé. Mire feloldozták, és a gúnyosan mosolygó fogdmegek segítettek visszavenni finom ruháját, már kerülte a tekintetüket, fölényes hanghordozása odalett.

Ismét felriadtam bámészkodásomból, mert két fogdmeg állt meg a cellámnál, és a rácson túlról közölték, hogy huszonöt botot fogok kapni, az ítélet haladéktalanul végrehajtandó. Alig maradt időm, hogy előtte hugyozzak egyet, mert régebbi tapasztalataim arra sarkalltak, hogy nem felesleges az óvintézkedés.

Miközben a deres felé kísértek, ami alig tucatnyi lépésre állt cellámtól, testemet figyeltem, hogy vajon kívánom-e a botot. A múltban megesett, hogy észrevettem magamon, hogy oktalan sóvárgás fog el, hogy hasaljak egyet. Ősz öregemberek, akikkel együtt sütöttük a szalonnát a tábortűznél, hasonló érzetekről vallottak. Magam is osztottam a véleményt, hogy igenis lehet kívánni a botozást.

Nyurga testem túllógott a deresen, fejemet így nem tudtam lehajtani a deszkára, és karjaim leszíjazása után is előrébb csúsztak vállaim. Lábfejeimmel a deres végébe kapaszkodtam. Nadrágomat már akkor meglazítottam, amikor a botozásra készülődve kieresztettem meglocsoltam a cellám salétromos falát, így a poroszlók egy rántással felfedték fenekemet. Nem volt panaszom rá, jól szolgált eddigi életemben. Formás volt, eddigi szeretőim meg is jegyezték, hogy szemet gyönyörködtető látványt nyújt. Mindig is büszke voltam rá. Igaz, nem csapattam túl gyakran, hiszen mióta huszonkét évesen először tessékeltek fel a deresre, csak tizenegy alkalommal kaptam botot, mégis úgy tapasztaltam, hogy szükségem van arra, hogy időről időre móresre tanítsanak vele.

Fanyalogva jegyeztem meg, hogy a másik uradalomban hosszabb szál deszkákból ácsolták a derest, kényelmesebb fekvés esett rajta, és kérdésükre azt is felemlékeztem, hogy hét-nyolc hónapja botozott meg egy ottani hajdú. Még egy szíjat áthúztak a derekamon, nehogy lecsússzak nyurgaságom miatt, és így már sokkal biztosabban hasaltam. Megnyomkodták csupasz fenekemet, de nem nyúltak fel fenéklyukamba, amit nem is bántam. Elvonta volna az érzés a figyelmemet a botról, amit elém tartottak, hogy könnyű csókot leheljek rá, mint vallási körmeneteken a keresztre. Megtettem, és kifejeztem türelmetlenségemet, utalva arra, hogy más helyeken nem teketóriáznak ennyit.

Megkönnyebbülve sóhajtottam, amikor végre elkezdődött a botozás. Jóleső nyögésekkel nyugtáztam a suhogó bot munkáját, minden alkalommal, amikor lecsapott fenekemre, úgy tapasztaltam, hogy pont nekem való, és zavartan be is vallottam, hogy mennyire kedvemre van a kapott ütleg.

Felemelt fejjel, büszkén nyögtem az ütéseket, hátra-hátranézve, hogy lássam a lendülő és lecsapó botot. Valóban nem volt ellenemre, és annak ellenére, hogy a deres nem nyerte el tetszésemet, a botozás igazán megelégedésemre zajlott. Szokásom szerint lábujjaimat görbítgettem, de ezt csak kevesen vehették észre.

A pribék igazán mindent beleadott, hogy jóleső nyögéseimet keserves jajdulásokra változtassa, hiszen nem jutalmul, hanem bünetésül kellett kapnom a botozást. Ezzel tisztában is voltam, és mordulásaimmal, horkantásaimmal elárultam, hogy már túl vagyok azon a szakaszon, amikor még jólesik a bot. Így is volt, hiszen az első tíz után már keservesen megbűnhődtem a tolvajlásért. Újra és újra megvonaglottam a botütésektől, és fogadkoztam, hogy többé nem esek bűnbe, tanúnak erre felsoroltam az összes szenteket, ahogy máskor is szoktam, ha botoznak.

Lendületesen, folyamatosan kaptam az ütéseket, nem volt idő arra, hogy kinyögdeljem az előzőt, máris csattant a következő a fenekemen. Mindig büszke voltam arra, hogy jól botozható a fenekem, de ezt már magam is sokallottam. Napokig biztosan nem tudok ráülni, és aludni is csak hason fogok. Végre lesújtott az utolsó ütés is, alig vártam, hogy megtapogassam a felforrósult hurkákat. Öröm ömlött végig rajtam, hogy kibírtam, hogy túl vagyok rajta, és mennyivel jobban érzem magam, mint előtte. A kis félelmek, szorongások tovatűntek, ismét derűs fényben láttam a jövőmet.

Kioldoztak, és óvatosan feltérdeltem, majd mielőtt letettem volna lábam, az a pribék, aki jelezte, hogy megdug a botozás után, intett, hogy maradjak így, térd-könyök pózban, és körülményesen bekenegette fenéklyukamat a faggyúval, sőt meglepetésszerű gyors mozdulattal fel is nyúlt, és előlegben párszor jól meg is nyomott az ujjával. Ebben a pózban nem is tudtam volna megszorítani az ujját, és így könnyű dolga volt velem. Megkérdezte, hogy tudom-e, miért teszi ezt velem, mire bólintottam, és megköszöntem a figyelmességét, amiért előre beken. Miközben ezeket mondtam, újra megnyomott, majd egy utolsó nyomás után cuppanva búcsúzott ujja szűk járatomból. Még a fenéklyukamra kente az ujján lévő faggyút, majd engedélyt adott arra, hogy lelépjek a deresről.

Ahogy felkeltem, fenékvágatom összecsukódott a durva nyomkodás után, így bízhattam abban, hogy megmarad rajta a kenés akkor is, ha nem azonnal dugják meg a fenekem, hanem pihenhetek kicsit a botozás után. Így is lett. Cellámban végigheveredtem a szalmazsákon, és innentől hasonfekvésben követtem az eseményeket. Fenekem lángolt a botozás kínjaitól, de elégedetten sóhajtottam, hiszen egy alapos botozás mindig lehiggasztotta heves véremet. Nem húztam vissza bőrömre a nadrágot, hogy a pince hűvöse enyhítse a forróságot.

Utánam egy koros parasztember következett. Szikár alakján parasztgúnya lobogott, ahogy bátor léptekkel a deres felé lépdelt a két fogdmeg között. Nem látszott rajta félelem, csak megilletődöttség, és miközben meglazította gatyamadzagát, zavartan vallotta be, hogy nem számított arra, hogy megcsapják, kora délután fogták le, és mondták ki rá az ítéletet, holmi részeg dorbézolás miatt, ami még az előző héten történt. Valóban felöntött a garatra, és már kezdett reménykedni abban, hogy elkerüli a büntetést, amikor az uraság ispánjának mégis fülébe jutott az eset, és parancsot adott, hogy vágjanak rá huszonötöt.

- Voltaképpen rászolgáltam – jegyezte meg kesernyésen, miközben hasra feküdt. – A magamfajta konok paraszt csak ebből ért.

- Meglátod, jól fog esni, ha megkenegetjük a bottal a hátsód – biztatta a fogdmeg, aki deresre húzta. – Mostanában úgysem hasaltál, pedig a minap új botok érkeztek az erdőről.

- Valóban – emelte fel a fejét a paraszt, ősz haja az arcába lógott. – Mióta elmúltam hatvan, jó ha félévente kínálják bottal a fenekem. Előtte gyakrabban méltóztattak megcsapatni.

- Akkor épp ideje újra hasalnod egy jót – biztatta egy másik fogdmeg. – Amikor legutóbb kaptál, igencsak berzenkedtél ellene, pedig rászolgáltál akkor is és ezúttal is.

- Most jobban is kívánom, mint legutóbb – tűnődött az öreg, ősz haja arcába lógott, félrefújta és így folytatta. – Épp a napokban emlegettem, hogy ideje volna újra megcsapatni magam.

- Mi a véleményed erről a botról? Hogy ízlik a fenekednek? – a pribék könnyedén lecsapott, amitől az öreg hunyorgott kissé.

- Uhmmm – nyögte, majd tűnődve felelte. – Elsőre nem rossz, úgy érzem, be fog válni, ha ezzel tanítanak móresre.

- Ugye, ízlik? – csapott le újra, és megint a fogdmeg.

- Meglehetősen kedvemre való – ismerte el az öreg, majd tovább figyelte a botozását. – Ez az! – nyögte elégedetten.

- Mit gondolsz, hány éves korodig leszel botozható?

- Még… néhány évig… biztosan… auhhhh – vélte a hasaló férfi, majd tűnődve folytatta. – A bátyám hetvenéves lesz jövő héten, és… ouuuhhh… a minap kapott botot. – Uhhh, ez aztán a botütés! – kapta fel a fejét, és fintorgott. – Ouhhh… még a bátyámnak se volt az utolsó, hiszen… ouhhh, ezt jól megkaptam! – lehajtotta fejét, majd a következő ütéstől ismét megrándult feneke. – Legutóbb mintha nem gyötört volna ennyire – keservesen nyögött, ahogy újra alávágott a bot. – Vagy ez a bot annyira új… áuhhh…

- Már nem ízlik annyira, mint az első néhány? – kérdezte a fogdmeg, és míg a választ várta, megkerülte a derest, hogy a másik oldalról is kimérjen néhány ütést.

Az öreg sóhajtva figyelte, majd újra megfeszült test, feneke remegett, ahogy a következő ütést várta. Lehajtott fejjel tűnődött a kérdésen:

- Meglehetősen ízlik, az első néhány ütés mindig segít ráhangolódni – ismét kínosan, szégyenkezve nyögdelt, ahogy a fogdmeg újra megcsapta. – Ez az! – lihegte. – Így tovább, fiam! Atyád büszke lehet rád, hogy… auhhhh… ilyen jól forgatod a botot.

- Büszke is! – húzta ki magát a fogdmeg. – Ő az ispán, és neki köszönheted, hogy most itt hasalhatsz. Nekem adta feladatul, hogy tanítsalak móresre, öreg, és nem is kerülöd el a sorsod.

- Az ispán… - lihegte az öreg. – Hányszor megcsapatott már, sőt egyszer… auhhhh… ő is elvert, néhány éve szüret táján… azóta is megemlegetem azt a huszonötöt! Ouhhhhhh… - nyögött fel ismét egy jól bevitt ütéstől. – Jól kitanított téged…

- Na öreg, most megkapja az utolsót. Egészen jól bírta egyébként! – kinézte, hová fog ütni, majd keményen lecsapott.

Az ősz hajú paraszt teste ismét megvonaglott, és szemében megkönnyebbülés csillogott:

- Kész? Tényleg… jól bírtam? – büszkén nézett körül. – Elmondhatom a kocsmában, hogy hatvanéves létemre még meglehetősen jól bírom a botot?

- Hogyne, csak aztán ne öntsön fel a garatra, mint legutóbb, mert ismét itt találja magát – nevetett a fiatal fogdmeg, miközben társaival kioldozta az öreg szíjait.

- Köszönöm, fiam! – hálálkodott az öreg paraszt. – Úgy megbotoztál, ahogy annak a rendje!

- Remélem, fizet ezért egy ital bort nekem is a csapszékben, ha már ennyire megdolgoztam érte!

- Így lesz – fogadkozott az öreg, miközben lekászálódott a deresről. – Auhhhh, jól elláttad a bajomat, az egyszer biztos!

- Elmehet – veregette meg a vállát a fiatal fogdmeg.

- Hálásan köszönöm a tanítást! – görnyedt meg az öreg paraszt, és szemével megkereste a botot, amit még mindig kezében tartott a fiatal pribék. – Hát ez volt az a bot, ami ennyire meggyötört?

- Úgy ám – tartotta eléje a pribék, és az öreg reszketeg csókot lehelt a botra. – Máskor is ezzel kap, ha nem fér a bőrében!

Miközben az öreg kifelé ballagott, sóhajtva tapogatta a bő gatyán keresztül fenekét, miközben elismerően dünnyögött.

Aznap kora este nem sokkal azután, hogy kiosztották a híg zabkásából álló vacsoránkat, visszatért cellámhoz a pribék, aki délután bekent, és meglóbálta a kulcsot. Megadóan néztem, ahogy bejön, és mivel azóta sem húztam fel a nadrágom, most nem kellett meglazítani. Ahogy elé térdeltem, és kibontottam övét, felsandítottam rá. Sürgetett, hogy minél előbb a lényegre térjünk, és hálás voltam az esti félhomálynak, hogy elmossa arcvonásait, ha a bűzét nem is. Nem kellett sokáig szopnom, hamarosan félrelökött, és kurta parancsszavakat vakkantva utasított, hogyan helyezkedjek.

A környező cellákban most annak jellegzetes neszeit hallhatták, hogy engem dugnak, ahogy kínosan nyögdécselve viselem, hogy belém szuszakolja rövid, vaskos vesszejét, majd a feszítő érzést fokozva döngölni kezd. Utóbb visszagondolva, egészen elviselhető volt, noha csak az ő élvezetéről szólt. Nem is tartott túl soká, míg térd-könyök pózomból visszasandítva megéreztem lüktetését, ahogy elélvezett bennem. Egy szexnek megfelelt, bár azzal is tisztában voltam, hogy sohasem választottam volna őt, kárpótolt a gondolat, hogy amint besötétedik, eljő az ideje a magányos örömnek.

A többi cellában sem volt másképp. Miután magamra hagyott, egyetlen szó nélkül, még sokáig sajgott a fenéklyukam a durva behatolástól, és csak miután körbetapogattam ujjaimmal, és elkentem a faggyú maradékát, akkor tudatosult bennem, hogy rosszabb is lehetett volna. Végeredményben felülmúlta várakozásaimat, hiszen rosszabbra számítottam.

Ittam a vizeskorsóból, hogy elűzzem a számból vesszeje ízét, majd a zárka sötétjében önfeledt maszturbálásba kezdtem, bár ettől első szeretőm, a gyóntató atya többször is eltiltott Onánról szóló példabeszédével.

Vége