Az ókorban

Az ókorban

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás, medical kínzás.)


Nem volt ritka a kártyaveszteség, több esetről is hallottunk, amikor valakit elkártyáztak, és más tulajdonoshoz került. Gazdánk is inkább a fiatal és erős rabszolgáitól vált meg, mint hogy felnyissa a pénzesládáját, amikor elkerülte a kártyaszerencse. Azon a napon is tízen sorakoztunk fel, hogy gazdát cseréljen közülünk az, akire rámutat a nyertes.

Ilyen alkalmakkor megesett, hogy teljesen le kellett vetkőznünk, és az sem volt ritka, ha a saját orvosával vizsgáltatta meg az árut, hiszen nem hitte el legyőzött kártyapartnere, jelenlegi gazdánk szavát.

Kis távolságra álltunk egymástól, és amelyikünknek intett, előrelépett, és néhány parancsot teljesítenie kellett. A harmadik voltam a sorban, és igencsak feszélyezett meztelenségem, valamint árucikk mivoltom. A sorban mindenfajta alkatú fiatal legény állt, zömökebbek, magasabbak, alacsonyabbak, izmosabbak, vékonyabbak, szőrösebb és szőrtelenebb testtel, nyírott arcszőrzettel vagy sima arccal, fehér bőrű csak egy volt közülünk, a többiek teste a halványbarnától a legsötétebb között váltakozott. Mind húsz és huszonöt év közöttiek lévén már némi tapasztalatot szereztünk a szexben is, hiszen gazdánk parancsára a vendégségek alkalmával szórakoztatnunk kellett a vendégeket kívánság szerint, asztalnál és ágynál is.

Magas, mértékkel izmos, nyúlánk, halványbarna bőrű fiatal férfiként egyetlen voltam a sorban, ráadásul nekem volt egyedül hátközépig érő, érett gesztenye fényében játszó barna hajam is. A többiek hajviselete a hosszabb-rövidebb, a barna árnyalataitól a feketéig terjedő színekben játszott, sőt egyikünk teljesen kopasz volt. Abban azonban hasonlítottunk egymásra, hogy testszőrzetünk el lett távolítva, ez a procedúra hetente biztosította sima bőrünket.

A sorban második következett, egy zömök, széles vállú, erős állkapcsú ifjú, aki Déméter névre hallgatott. A vevő, ötvenes éveiben járó, kifogástalan öltözékű férfi, súgott valamit a magával hozott orvosnak, aki segítette a választásban. Gazdánk kissé türelmetlenül figyelte, szeretett volna túllenni a vásáron, ezt elárulta testtartása, türelmetlen ujjpattogtatása, és hogy türelmetlenül pillantott az ablakon túli kastélyparkra, hiszen közeledett az ebédidő, és ő igencsak szeretett falni, ami meg is látszott vaskos alakján.

A vevő ellenben sudár volt, járása lopakodó tigrisre emlékeztetett, és szúrós, zöldesbarna szemével vizslatott bennünket.

Eddig jutottam gondolataimban, amikor a sorban második Déméter, aki épp az orvos vizsgálatát igyekezett elviselni, kínosan felnyögött. Felénk fordulva állt, és az orvos épp a háta mögött ügyködött, alkalmasint felnyúlt a fenekébe.

Ez már valamennyiünkkel előfordult, jól ismertük az érzést. Nem egy alkalommal kellett átesnünk motozáson, amikor gazdánk azt állította, hogy eltűnt valami apróság a kastélyból. Ilyenkor a szolgaszemélyzet valamennyi tagjának minden holmiját átkutatták, ezután sor került a testi motozásra is, ahol a bizalmatlanul és eléggé durván nyúltak belénk.

Déméter közben kissé előrehajolt az orvos parancsára, és felénk fordított arcán látszott, hogy távol áll a kellemestől, amit érez. Felcsuklott, majd lehajtotta a fejét, szégyenérzete miatt vörösség ömlött el arcán. Végre felegyenesedhetett, és engedélyt kapott, hogy visszaálljon a sorba. Önkéntelenül is fenekéhez nyúlt, és két kézzel megdörzsölte, míg visszalépkedett a helyére.

Én következtem. Gazdám pár szóval bemutatott:

- Maurice, gall rabszolga, három vagy négy éve vásároltam. Huszonnegyedik évében jár. Nem dolgozott sohasem földeken, házi rabszolgának használjuk.

- Nőkkel hál vagy férfiakkal is?

- Ööö… inkább férfiaknak javasolnám. Kevés tapasztalatot szerzett nőkkel, akik panaszolták, hogy hideg és érzéketlen. Ám amikor férfiakkal kellett hálnia, azt jobban viselte. Nemrég fogtuk be ilyen szolgálatra is, és még nincs kellően bejáratva. Alig néhány férfi használta eddig.

- Szopni azért tud?

- Hogyne, magam is kipróbáltam, és meglehetősen buzgónak találtam – bólogatott gazdám, én meg igyekeztem másfelé nézni zavaromban.

A felejtésre ítélt emlékeim közé tartozik, ahogy terpeszkedett a karosszékében, és én eléje térdeltem, hogy a rengő hasa alól kiszabadítsam se nem méretes, se nem izgató vesszejét, bár valóban igyekeztem a kedvére tenni, mert előtte néhány nappal nevelő célzatú verésben részesültem, és nem kívántam újra a fenekemet pálcáztatni.

Intésére szembe fordultam társaimmal, hogy hátulról is megszemlélhessenek. Felvontam a szemöldököm, amikor az orvos lépett mögém, és megéreztem tapogatózó ujjait fenekemen, kisvártatva kitapintotta fenéklyukamat, majd egy határozott mozdulattal felnyomta ujját. Arcom megvonaglott, és kissé előredőltem, míg körüljáratta ujját bennem. Nem volt kellemes, de kibírható, és igyekeztem megőrizni önuralmamat. Mégis megkönnyebbültem, amikor kihúzta belőlem ujját, és a feléje tartott illatos vízzel töltött tálban leöblítette, majd megtörölgette, miközben urához beszélt:

- Valóban elég szűk, nincs bejáratva. Ha megvásárolja, uram, akkor gondoskodnia kell erről is. Ezért inkább azt javaslom, hogy olyan ifjat válasszon, akinél nincs ilyen teendő, és tapasztaltabb is.

- Majd én döntöm el, hogy kit választok! – az uraság élesen válaszolt, az orvos azonnal visszakozott.

- Persze, természetesen, uraságod…

- Következő!

Visszaléptem előbbi helyemre, és elfoglaltam helyem a sorban. Míg a többiek sorra kerültek, ismét elkalandoztak a gondolataim. A durva és érzéketlen anális vizsgálat nem volt számomra ismeretlen. Öt vagy hat alkalommal volt benne részem, és jól tudtam, hogy van ennél sokkal rosszabb is. Többször cseréltem gazdát, és abban mindegyik uram megegyezett, hogy meztelenül kellett mutatkoznom előttük, hiszen nem akartak zsákbamacskát vásárolni.

Nem sokkal később kizártak bennünket egy szobába, és felvehettük ruháinkat is. Várakozás közben latolgattuk az esélyeinket. Rabszolgák között csak laza barátságok alakulhattak ki, hiszen bármikor gazdát cserélhettünk. Legtöbben arra fogadtak volna, hogy a gyönyörű, Adonis-testű Bragius lesz az, akit elvisznek közülünk, aki aranybarna bőrével és szőkés, hullámos fürtjeivel valóban remek választás lett volna. Így meglepődtem, amikor rám tették a bilincset, és követtem új parancsolómat az új rabságba.

Néhány napig nem hívatott maga elé, és már kezdtem abba az illúzióba ringatni magam, hogy besorolt a házi rabszolgák közé, így nyugalmasabb időszak kezdődik életemben, amikor egy nap a fürdőházba vittek, ahol alaposan lemosdattak, leborotváltak, illatszerekkel hintették bőröm, hajam szálldosóra, fényesre kefélték, de kérdéseimre csak annyit válaszoltak a velem foglalkozó szolgák, hogy urunk parancsát teljesítik. Csak egy könnyű, hófehér tunikát viselhettem, amikor egy hordszéken letettek lakosztályában.

Nem fáztam, borzongásomat a kellemes hőmérséklet nem indokolta. Körülnéztem a fényűző lakosztályban. Új uram kényelmes karosszékben foglalt helyet, és fürkészőn nézett rám. Alázatosan meghajoltam feléje, és állva maradtam. A nesztelen léptű szolgák közül egy kivételével mind elhagyta a lakosztályt. Az az egy bort töltött az uraság kupájába, és karosszéke mellett várta a további parancsokat.

- Hogy is hívnak? Moricius? – töprengett gazdám.

- Maurice, uram – feleltem tisztelettudóan, és arra gondoltam, talán nem is lesz rossz helyem, itt jól bánnak a szolgákkal.

- Maurice – ízlelgette a szót. – Miféle név ez?

- Gall név, uram.

- Nem, nálam Moricius lesz a neved – döntötte el.

- Ahogy óhajtja, uram – feleltem alázatosan.

- Most alkalmat kapsz arra, hogy bebizonyítsd jártasságodat. Ki kell próbálnom, hogy valóban jól szopsz-e.

Intésére eléje térdeltem, és óvatos mozdulatokkal kibontottam a zsinórokat ölén. Duzzadó vesszeje impozáns darab volt, sokkal daliásabb, vaskosabb, mint előző gazdámé. Csak félig sikerült számba fogadnom, ám ő a fejemnél fogva mélyebben magára húzott. Rámarkolt a hajamra, és lendületesen döfölte számat, miközben én fuldokolva a tekintélyes méretű férfiszervet nyaldostam. A kilövellés előtt ellökött magától, és ahogy térdeltem előtte, hajamra fröcskölte váladékát.

Némi idő múlva felnéztem rá térdeltemből, és találkozott a tekintetünk, majd újra lesütöttem szemeim.

- Elsőre nem rossz, Moricius, legközelebb azonban jobban kell igyekezned. Tíz botot kapsz.

- Köszönöm, uram! – kiszáradt a torkom, és bólintottam.

Magam is úgy véltem, hogy jobban is igyekezhettem volna, és kijárt a büntetést hanyagságomért. Már korábban értesültem a szolgáktól, hogy míg a nők vesszővel és szíjjal kaptak, ha vétettek a fegyelem ellen, addig a férfi szolgákat ujjnyi vastag pálcával vagy bottal büntették, a fenekükre mért ütésekkel, melyhez egy padra szíjazták őket arccal lefelé. Többen is beszámoltak arról, hogy urunk a kisebb vétségekért tíz-tizenöt ütést méret rájuk, de ha valaki nagyobb vétséget követ el, akkor huszonöt-harminc ütést kell elszenvednie. Ritkábban, de urunk első haragjában ötvenet is rendelt, és akit ötven botütés ért, az bármilyen erős volt, napokig nem tudott dolgozni a botozás után.

A pad egy erre a célra berendezett helyiség közepén állt. A fali tartókban több tucatnyi vessző, szíj, pálca és bot várakozott, a szabad helyeken meg végig széksorok álltak a falnál, ahol az érdeklődők megtekinthették a szégyenletes eseményt. A szolga odakísért, közben néhány szóval tájékoztatott a helyi szokásokról.

Elvárás, hogy akinek fel kell hasalnia, az saját maga kérje a büntetést, és indokolnia is kell, nem elég annyi, hogy „Urunk parancsára huszonöt botütés”, hanem a büntetés okát is el kell árulnia, ami szintén büntetés része, lévén megalázó kimondani hangosan a vétek mibenlétét.

Elvárás, hogy miután kiválasztják az eszközt, és kipróbálják a fenéken, ehhez le kell hajolni, és véleményezni kell. Csak ezután lehet a padon elhelyezkedni, ahol a karoknál, bokáknál és deréknál rögzíteni fognak, hogy ne tudjak sokat mozogni, ezáltal kényelmesen kimérhessék az ütéseket.

Elvárás, hogy amikor az ütések közben vagy a végén kérdez a büntetést kiszabó szolga, akit csak Korbácsnak neveznek a kastélyban, illik válaszolni, és lehetőleg azt, ami legelőször eszünkbe jut, ami nagy valószínűséggel igaz is, hiszen nincs idő kigondolni egy szebben hangzóbb igazságot.

Mire ezeket elsorolta a szolga, aki szíjbilincset tett rám és szíjon vezetett, odaértünk a kastély azon szárnyához, melynek végében a rettegett büntetőkamrát rendezték be a szolgák számára. Még nem értünk oda, amikor már hallottuk, hogy éppen vernek valakit. Az ütések hangját mély morrantások követték, és amikor a szolga benyitott, a deresen hasaló idősebb férfi felnézett ránk.

A botozásban szünet állt be, majd Korbács néhány szót váltott a hasaló férfival, és folytatta a büntetés kiszabását. A kellemetlen morrantások továbbra is kísérték a bot munkálkodását, úgy látszik, ez a férfi így adott hangot a fenekét gyötrő fájdalomnak.

Közben a szolga átadott Korbács segédeinek, akik levették rólam a szíjakat, és ahhoz a falhoz vezettek, ahol vagy kéttucatnyi bot várakozott. Az itteni szokások szerint együttesen választottuk ki azt, amivel megkapom a tíz ütést.

Mivel az utóbbi hónapokban nem kaptam verést, testem elszokott az ütlegtől. Most mégis izgalommal gondoltam rá, ahogy nézegettem a botokat. A szolgák rámutattak valamelyikre, és ha megráztam a fejem, akkor következőt kerestek. Nem húzhattam soká az időt, így kénytelen-kelletlen rábólintottam az egyikre. Két tenyeremet a fejem felett a falnak támasztottam, és kitoltam fenekemet. Kissé terpeszbe igazították a lábaimat, felhajtották derekamra könnyű tunikámat, majd amikor felvettem a pózt, megpaskolták a bőrömet, majd megkaptam új helyemen az első ütést.

Igazi, férfias ütés volt, beleremegtem, és kínos nyögés tört fel belőlem. Elengedtem a falat, és mindkét kezem a fenekemre simítottam, miközben a szolgák felé fordultam, akik érdeklődéssel várták véleményemet.

- Hálásan köszönöm – alig jött hang a torkomon, de lassan visszanyertem beszélőkészségemet. – Ez igazán jól kimért kóstoló volt.

- Ugye? Ezt a botot kedvelni szokták, főleg a fiatalabb hasalnak le neki.

- Meglehetősen erős, és jól alámvágtak vele – feleltem savanyú mosollyal, továbbra is fenekemet simogatva.

- Csak így van értelme, mert a büntetésnek el kell érnie a célját. Meg kell győződnünk arról, hogy valóban a megfelelő bottal kapja meg, mert különben meg kell ismételni, alkalmasint másik bottal.

- Erre nem lesz szükség – bizonygattam. – Ez a bot megfelelő a fenekemnek.

- Hamarosan sor kerül rád, mi is a neved?

- Maurice… azaz Mor..icius – javítottam gyorsan. Szoknom kellett még az új nevemet.

Korbács segédei a pad felé pillantottak, melyről éppen felkelt a botozott férfi, akit még sosem láttam ezelőtt. Ötvenes-hatvanas éveiben járhatott, és keserves arccal köszönte meg a büntetést, miközben tunikája alatt óvatosan tapogatta a nyomokat.

- Ohh, alaposan megkaptam a magamét! Köszönöm, Korbács uram, ez a botozás végre segít azon, hogy ne legyek ügyetlen.

- Annyira nem bízom ebben – nevetett gúnyosan Korbács, és figyelte az öreg kínlódását. – Több alkalommal is kaptál már huszonötöt, mégis újra meg újra idekerülsz. Mi lehet az oka?

- Figyelmetlen vagyok – sóhajtott az elvert férfi szégyenkezve. – Elejtettem azt a tálcát, rajta urunk kedvenc ételével, és kárba ment a drága lazac.

- Így van, tehát megérdemelted a büntetést – felelte Korbács. – De ha a jövőben ismét ügyetlenkedsz, akkor újra itt fogsz morogni, ahogy mindig szoktál a bottól.

- Megérdemeltem – bólintott búsan a frissen megbotozott fenekű férfi, és mielőtt elindult volna, visszanézett Korbácsra. – Köszönöm még egyszer, ez igazán fájdalmas tanítás volt.

Korbács azonban már rám fordította tekintetét, és csak az ajtó csukódását jelezte távozását.

- Te meg ki vagy? Nem botoztalak még, ugye?

- Nem, uram – ráztam a fejem, megbűvölten meredve a fekpadra.

- Új rabszolga, urunk kártyán nyerte – világosították fel gunyorosan a segédei, akik az engem idekísérő szolgától értesülhettek erről. – Ez lesz itt az első botozása.

- Miért kapsz büntetést?

- Én… - zavartan megdörzsöltem az orrom – Tíz botütésre ítélt urunk, mert nem szoptam megelégedésére.

- Igazán? Nem élvezett a végén?

- De igen… a hajamba – pironkodtam.

- Ha nem tisztelt meg azzal, hogy a torkodba és az arcodra élvezzen, akkor tényleg nem szoptál valami jól – fanyalgott. – Márpedig ezért kijár a büntetés. Mennyit is mondtál?

- Tíz… botütést – színtelen hangom elárulta aggodalmamat.

- Akkor ne húzd az időt, lehasalni, a tunikádat meg hajtsd fel a hátadra. Aki verésre jön, az semmi mást nem viselhet, ugye tudod?

- I..gen – már a fülem is égett a szégyentől.

Vonakodva helyezkedtem el a padon, melyen nem esett túl kényelmes fekvés, de hát nem is ez volt a lényege. A célnak megfelelt. Felhajtottam a tunikámat, és még utoljára a verés előtt, két kézzel végigsimítottam fenekemen.

A segédek minden teketória nélkül leszíjaztak, igen kevés mozgásteret engedve. Korbács kézbe vette a kiválasztott botot, és fenekemet nézegette.

- Eddig nem sűrűn kaptál botot, igaz?

Felemeltem a fejem, és hátranéztem rá.

- Az utóbbi időben nem. Előtte összesen hét alkalommal kapott a fenekem pálcát vagy botot, összesen három és fél év alatt.

- Ejha! És milyen volt?

- Meglehetősen fájdalmas – sóhajtottam.

Ekkor megkaptam az elsőt, amitől panaszosan felnyögtem.

- El vagy puhulva – állapította meg Korbács. – Meglásd, itt néhány botozás után nem így fogsz vinnyogni, mit most, hanem férfiasan nyögni fogod a botot.

A mondat végén újra megsuhintott, ezúttal ismét panaszosan vinnyogtam, és a pad lábaiba kapaszkodtam.

- Ez az, markoljad csak, bár az nem segít – nevetett Korbács, majd a harmadik ütés is csattant a fenekemen.

Lihegve kapaszkodtam, és most nem nyögtem egy hangot sem. Megmutatom én, hogy kemény férfi vagyok! Fogadkoztam.

Ekkor nyílt ismét az ajtó, újra egy idősebb szolga érkezett, ahogy rápillantottam leolvastam arcáról, hogy szintén botozásra jött. Korbács segédei azonnal eléje siettek, és gondjaikba vették, ahogy engem.

Féltett fenekemen újabb ütés csattant, amitől feljajdultam, majd szégyenkezve lihegtem. Azonban azt is észrevettem, hogy a kemény botütéseket gyakorlott kéz méri ki, ezzel Korbács kivívta tiszteletemet. Már csak meg kellett szolgálni az ő tiszteletét is. Erőlködve nyögdécseltem, ahogy a büntetésem további ütéseit is megkaptam, annak ellenére, hogy valóban el voltam puhulva. Igazán rám fért már egy alapos botbüntetés, hogy tudjam, hol a helyem. Nyugtalanságom elszállt, és amikor abbahagyta fenekem botozását, kíváncsian sandítottam hátra.

- Kész?

- Igen, de mivel meglepően összeszedted magad, még ne kelj fel. Aggasztóan kevésnek találom a tíz botot, és a feneked is bírna még, úgy látom. Kapsz még hármat, hogy sose felejtsd el a Korbács nevet – döntött végül, mire egyetértőn bólogattam, majd lehajtottam a fejem, és felkészültem a repetára.

- Fejet fel! – szólt rosszallóan, és kellett is a figyelmeztetés, hogy szabályosan hasaljak, felemelt fejjel, kezeimmel a pad lábait markolva.

Figyelmeztetés nélkül lecsapott, kissé lejjebb, mint eddig, szinte a combjaimat érte az ütés, hajszállal fölé érkezett a következő. Megvárta, míg újra ellazul a fenekem, és kimérte az utolsót, amitől hangosan, szabadkozva nyögdécseltem.

- Nnna, ez már igen – hajolt fenekem fölé, és értő kézzel tapogatta a sajgó nyomokat. – Ez már egy alaposan megbotozott fenék. Te is így gondolod?

Emlékezetembe idéztem az engem idekísérő szolga intelmeit, és nagy lélegzetet véve válaszoltam:

- Ideje volt már, hogy botot kóstoljak. Úgy érzem, rendesen megkaptam a magamét.

- Szerintem találkozunk még – hunyorított rám, amikor feloldoztak, és lekászálódtam megaláztatásaim padjáról.

Miközben lesimítottam tunikám, már a koros szolgát szólította:

- Jer, ősz fürtű bűnös, ezúttal miért kell hasalnod?

- Urunk kedvenc kutyájára ejtettem egy fahasábot, amikor a konyhára hordtam a tüzelőt – vallotta be keserves arccal a férfi, miközben egyik kezével a fenekét tapogatta, és a padot nézte gondterhelt tekintettel.

- Ezért kijár a büntetés. Sikerült botot választani?

- Igen, ezzel igazán móresre lehet tanítani engem – ismét sóhajtott, és átadta a botot Korbácsnak, majd ismét a fenekéhez nyúlt, immár két kézzel simogatva azt.

- Még csak megízlelted a botot és máris ennyire kell tapogatni? – kérdezte maró gúnnyal hangjában Korbács.

- Ó, ez igazán jó bot – a férfi szégyenkezve hajtotta le fejét. – Egy ütéstől is le kellett guggolnom, és úgy dörzsölni a nyomát.

- Most mennyire jöttél? A szokásos huszonöt?

- Igen, kérem kínáljon a bottal huszonötször, hogy megemlegessem – a férfi hangja megremegett, arca a szégyenkezéstől elvörösödött.

- Akkor ideje hasalni egyet – biztatta Korbács, miközben segédei új gyolcslepedőt terítettek rá.

Csak most tűnt fel, hogy alattam is ez volt, de a verés izgalmában teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy nem a csupasz deszkán fekszem. Valamint az is, hogy nem köszöntem meg a botozást. Tétován indultam az ajtó felé, és ott várakoztam, hogy pótoljam, ha későn is, a hálát kifejező szavakat.

A koros szolga körülményesen hasalt fel, megigazgatta a lepedőt, pedig azon még nem volt gyűrődés, majd sóhajtva felhajtotta derekára a tunikát, és kissé még feljebb húzta. Feneke talán hajszálnyival kisebb volt az enyémnél, ám domborúbb, és néhány halvány csík árulkodott korábbi botozásokról. A segédek gyakorlott mozdulatokkal deresre húzták, miközben Korbács a botot csapkodta könnyedén egyik tenyerébe, úgy várakozott.

- Még téged megbotozlak, aztán pihenőt tartok – köpött a tenyerébe.

Változatlanul nem pillantott rám, minden figyelme az új feladatra összpontosult. Most, hogy láthattam, hogyan botoz mást, képet alkothattam arról, hogy engem hogy vert el. Gondosan haladt az ütésekkel fentről lefelé, a legalsót ütést megismételte, majd felfelé kezdett haladni, figyelmesen kivárva, hogy a megfeszülő fenék elernyed, és akkor kínálta meg a botütéssel.

A férfi félrefordítva arcát, halk, fegyelmezett nyögésekkel nyugtázta az ütéseket, és ez eszembe juttatott egy másik rabszolgát egyik korábbi gazdámnál, aki szintén negyvenes korú volt, a harctéren esett fogságba, és két évtizedes katonai múltja során megtanulta fegyelmezetten, halkan nyögni az ütéseket. Magas rangú katona volt, és rabszolgaként gyakran megcsapatták, hogy felfogja, hogy már csak rabszolga. Ő nyögött így, kimérten, halkan, és félrefordítva a fejét szemmel tartotta az ütésre lendülő botot is.

Jól begyakorolt összmunkát láttam, melynek célja az volt, hogy a férfi alaposan megbűnhődjön. Ezért mindketten megdolgoztak. Korbács ügyesen, nagy gyakorlattal botozta, míg a férfi nyögésein hallatszódott, hogy valóban megkínlódik azért, hogy megbotozott fenékkel bűnhődjön vétkéért. Amikor Korbács az ütések kétharmadánál megkérdezte a férfit, hogy megelégedésére szolgál-e a kapott ütleg, ő kissé elfintorította arcát, és azt felelte, hogy már egyébként is esedékes volt számára bot, hiszen az elmúlt két hónapban nem hasalt, és így hajlamos elfelejteni a korábban kapott tanításokat.

Korbács biztosította arról, hogy ő mindent megtesz azért, hogy a tanításokat ne felejtse el, és amikor egy különösen ügyesen kimért botütés után ismét megkérdezte, hogy miért is kapja a büntetést, a botozott férfi készségesen ismételte el a fahordás közben leesett hasábot, mely az ott heverő kutyára esett. Majd megjegyezte, hogy amennyiben ura nem csapatta volna meg érte, akkor is jelentkezett volna egy emlékeztető huszonötre, de szerencséjére urának gondja volt arra, hogy megtegye.

Ezután folytatódott a botozás, és kettejük összjátéka egészen elképesztett. Korbács kemény ütéseire alázatos, halk nyögések feleltek, ha kissé hangosabban nyögte a botot, akkor a hasaló férfi azonnal elnézést kért. Korbácsnak kedvére volt a bocsánatkérés, megjegyezte, hogy ezt ritkán hallja attól, akit éppen botoz. Elgondolkodva újra lecsapott, amivel ismét kiváltotta a halk, elégedett nyögést.

- Szerinted eleget kaptál? – kérdezte, amikor munkája végéhez ért.

A megbotozott férfi felemelte a fejét, és tűnődve hátrasandított rá.

- Milyennek találja a nyomokat? Véleményem szerint eléggé meg vagyok botozva, egy-két napig biztosan nem tudok ráülni.

- Hajlok rá, hogy igazat adjak – tapogatta meg Korbács a meggyötört feneket jobbról és balról is. – Bárki osztaná a véleményemet, hogy alaposan meg van botozva. Feloldozhatjátok! – intett segédeinek.

- Köszönöm, igazán hálás vagyok – a férfi hangja kissé erőtlenül csengett, ahogy felkelt a padról, és lábra állt. – Ennek a botnak már hasaltam régebben is, de most sem okozott csalódást – vallotta be szégyenkezve. – Igazán alkalmas arra, hogy móresre tanítson egy férfit. Rég nyögtem ennyit botnak, pedig néhány napja kóstoltattak velem botot, de akkor csak néhányra kellett lehajolnom az udvaron, és nem kellett hasalnom hozzá. A szolga, aki elvégezte a feladatot, gyakorlatlan volt, bár így is éreztem erős keze nyomát. Amikor kikísért az udvarra, és lehajoltatott, arra gondoltam, hogy inkább szakszerű kéz forgatná a botot. Azért igyekezett jól alámvágni a bottal, és ahogy hajoltam, tanácsokat is adtam neki, hogyan sújtson le. Öt ütésre hajoltam le, és visszamentünk a konyhába, ahol folytattam a munkámat. Nem viselt meg túlságosan az az öt botütés, inkább meglehetősen jólesett, utána jobban tudtam dolgozni. Aznap még két szolgát ki kellett kísérnie az udvarra bottal a kezében, és őket is néhány botütéssel illette, miután lehajoltak neki. Akkor épp vizet hordtam, így jól láttam, hogy megugrottak, amikor a fenekükön csattant a bot. Mégis, utóbb arról számoltak be, hogy meg se kottyant nekik, és ízlett az a néhány botütés. Magam is úgy gondoltam, hogy akkor és ott jól jött, meglehetősen elégedett voltam a kapott ütésekkel.

- Néhány ütésért nem kell hasalni – vakarta állát Korbács. – Tíznél kevesebbet lehajolva is el lehet viselni, de ezt ki kell próbálni. Van, aki hajolva sokkal nehezebben bírja a botot, mindegyik után leguggol, de olyan is, aki ötöt is bír bokafogással.

- Köszönöm még egyszer, hogy ilyen alaposan móresre tanított – hálálkodott a férfi, és félreálltam, hogy kimenjen.

Amikor csukódott után az ajtó, Korbács rám meredt.

- Neked meg mi kell?

- Csak… elfelejtettem megköszönni. Köszönöm a botozást! – torkom ismét kiszáradt, elvégre elég megalázó volt kimondani ezeket a szavakat.

- Váljék épülésedre – biccentett. – Most azonban én vagyok a soros. Havonta egyszer engem is meg kell botozni, és ma jött el a nap. Estéig lenne még időm, de már nem tudok tovább várni, túl akarok lenni rajta – elgondolkodva tapogatta meg fenekét, miközben a fekpadot nézte, majd visszakanyarodott tekintete rám. – Maradj, ha akarsz, nem zavar.

Ez teljesen új volt számomra. Eddigi életem során úgy gondoltam, hogy aki botoz, az végig azon az oldalon áll, ahol az ő kezében van a bot. El se tudtam gondolni azt, hogy nekik is hasalni kell, ráadásul havi rendszerességgel.

A segédek nagy gonddal letörölték és új lepedővel terítették le a fekpadot, majd várakozón néztek mesterükre, aki már a botok tartói előtt állt a falnál, és tűnődve nézte az eszközök sorát. Végül nagyot szusszanva elhatározásra jutott, és kiemelt egyet a készletből.

Segédei átvették tőle, és kiválaszották maguk közül azt, aki el fogja verni mesterüket. Korbács közben vetkőzni kezdett, végül csak egy könnyű tunika maradt rajta. Valóban nem látszott rajta, hogy zavarban lenne attól, hogy nemcsak segédei elé tárul meztelensége, hanem én is látom.

A fekpadhoz lépett, és mielőtt lehasalt volna, körüljáratta tekintetét rajtunk, aki tanúi leszünk megszégyenülésének. Aztán megfontoltan végighasalt a padon, derekánál arasznyival feljebb igazítva a tunikát. Segédei gyorsan leszíjazták, majd minden teketória nélkül elkezdődött a botozása.

Az első ütéstől felnyikkant, de igyekezett visszanyerni önuralmát. Többé-kevésbé sikerült is neki, bár botozása alatt megtörtént, hogy sírósan felvinnyogott, és az is, hogy tehetetlenségében ököllel ütött a pad lapjára arca előtt. A botozására kijelölt segéd valóban nem kímélte, újra és újra keményen lecsapott, mestere kínlódva, lihegve nyögdécselt. Másfél tucat alapos botütés után kapott szünetet. Ismét rajtam állapodott meg tekintete, majd tűnődve megjegyezte:

- Nem is tudom, melyik a jobb, ha egymás után kapom az ütéseket folyamatosan, vagy ha szünetet tartanak benne, és folytatják. Egy azonban biztos. Alaposan ellátják a bajomat. Igen.

Segédei vártak, de nem tettek fel kérdést. Kisvártatva türelmetlenül felhorkant:

- Vagy kérdezzetek valamit, vagy botozzatok tovább! Olyan huszonötötöt kell kapjak, hogy megemlegessem.

- Ízlik a bot? – kérdezte az egyik segéd, és társai is érdeklődve várták a választ, velem együtt.

- Meglehetősen elégedett vagyok, noha igen kínos kinyögdelnem az ütéseket. Kaptam már jobb botozást is, nem tagadom, de ez még a jobbikból való. Annyira már tudok különbséget tenni, hogy eldöntsem, hiszen bő két évtizede csapatom a fenekemet.

- Az első volt talán a legjobb? – ezt már egy másik segéd kérdezte.

Korbács hitetlenkedve sandított fel, tekintetével megkereste a kérdezőt:

- Nem, az első még ifjúkoromban történt, alig túl húszas éveimen. Addig meglehetősen jó körülmények között éltem, gazdag családba születtem. Én vertem a rabszolgáimat, de sosem kaptam verést. Elkényeztetett ifjúként az első hadjáraton kerültem fogságba, ahol eladtak rabszolgának – keserűen felsóhajtott. – A családom sohasem váltott ki. Talán nem is akartak. Az utánam következő fiútestvérem örökölte a családi birtokot, én meg rabszolgaként éltem életem nagyobbik részét. Huszonhét éve, mert huszonegy éves koromban adtak el. Új gazdám frissiben megcsapatott, hogy engedelmességre bírjon. Nehéz dolga volt velem. Az első alkalom… hát az szégyenletes volt. Sivalkodtam a pálca alatt, és mindenki kinevetett. A második és a harmadik alkalommal is megszégyenültem, pedig akkorra már volt fogalmam arról, hogy mit jelent, ha pálcát kap a fenekem. Újra eladtak, és az új gazdám végre olyan lett, amilyenről rabszolga csak álmodhat. Igen, ő is megcsapatott, de amíg az üdvözlő botozás után lábadoztam, meglátogatott a szobámban. Ő avatott férfivá. Bevallom, eleinte sűrűbben kívánt ágyába, mostanság jó, ha évente egy-két alkalommal kefél meg, és az sem akadályozza meg, hogy havonta itt találjam magam, hogy a szeretőjévé tett. Egyébként gyakran megteszi, a neki tetsző férfi rabszolgákkal, hogy az ágyába rendeli őket, de ez nyílt titok. Az a véleménye, hogy a kordában tartott, fegyelmezett rabszolgáknak kötelessége őt kielégíteni, ha úgy kívánja, és ennek eszköze a botozás.

- Urunk ez a gazda? – szaladt ki a számon.

- Igen, urunknál szolgálok sok éve, és igyekszem jól szolgálni őt. Úgy az ágyban, mint itt. Idestova két évtizede botozok büntetésre szoruló férfi rabszolgákat, és igen jó vagyok ebben, hiszen a gyakorlatot már megszereztem szabad, gazdag ifjú koromban, amikor gyakorta saját kezűleg korbácsoltam, botoztam vagy pálcáztam a büntetésre szoruló rabszolgát. Sokan ismernek már itt is, hiszen alig maradt férfi, akinek ne botoztam volna már a fenekét. De ennek ára, hogy a magamé se maradhat ki, pedig minden alkalommal annyira meggyötör a bot, megkínlódom a deresen én is.

- Melyik volt eddig a legjobb botozás? – ezt is egy segéd kérdezte. Úgy látszott, egyhamar nem folytatják a botozást, érdekesebb volt számukra, és persze számomra is, mesterük visszaemlékezése.

- Harmincas éveim elején történt. Akkor már urunkat szolgáltam ezen a helyen, és a szolgákat pálcáztam a megelégedésére. Egy napon vendégséget rendezett, és az estebéden meglátott az egyik vendége. A szenátor hatvanas éveiben járt, a kövérségből alig tudott menni, és mégis, engem kívánt az ágyába. Nem volt hozzá gusztusom. Nem tudtam megkefélni, egyszerűen nem állt fel rá. Pedig igyekeztem, ma is azt mondom, hogy igyekeztem, csak sikertelenül. Urunk a vendége panasza után maga elé hívatott. Hogy tagadhattam volna a vádakat, amikor minden ellenem szólt, a vendéget senki sem részesítette anális örömökben, és ezért valakinek bűnhődnie kellett. Hamarosan ide kísértek vissza, és most nekem kellett hasalnom, ráadásul a vendég úr is jelen volt. Egyik kísérője végezte a büntetést. Soha olyan szakszerű botozást nem kaptam. Hasznos tanácsokat is kaptam tőle, és azóta jobban bírom a botot, nem nyivákolok annyit, mint annak előtte. Megtanított férfiasan nyögni, azóta is, minden botozáskor az ő nyugodt szavaira emlékezem. Akkor egyszer tanított móresre, de bármikor kész lennék hasalni újra, ha az ő kezében van a bot. Meglehetősen jólesett, és hálásan nyögtem, miközben elvégezte a botozásomat. Meg is dicsért, hogy amilyen híremet hallotta, ahhoz képest meglepően jól álltam. Elárultam neki, hogy ennyire nem ízlett még bot, mióta a fenekemet csapják, és igen örült ennek. A kövér szenátor is elégedett volt a botozásommal, megszemlélte a nyomokat, majd elhagyta a helyiséget. Így megkaptam a jutalmamat, mielőtt kioldozta volna a szíjaimat. Anélkül, hogy bármit kent volna az ujjára, váratlanul felnyúlt, és még itt a padon annyi beleérzéssel megujjazta fenéklyukamat, hogy elélveztem tőle. Akkor, azon egyetlen alkalommal élveztem itt hasalva, és meglehetősen jó ez az emlék.

- Készen áll, mester? Jöhet a folytatás?

- Már egészen elfelejtettem, hogy miért hasalok itt. Ha nem sajogna a fenekem, azt hinném, hogy már kész a botozásom – kínosan nevetett. – Pedig még dehogy. Igen, jöhet a folytatás.

Mély lélegzetet vett, és ellazította fenekét, úgy várta a következő ütést. Még mindig annak az emlékei jártak a fejében, aki olyan jól elverte, mert azt vettem ki következő nyögéseiből, hogy „igen”, „ez az!”, „lejjebb”, „na még egyet!”, „ez aztán botütés!”, lihegte elismerően egy különösen jól bevitt ütés után. Aztán hátrasandított, úgy kérdezte:

- Kész? Megvan a huszonöt? Az összes istenekre mondom, alaposan meg lettem botozva – felsóhajtott, majd így folytatta. – Igazi, férfinak való botozás volt, így kell ellátni a baját egy hozzám hasonlónak. Megérdemlem, mert még mindig a hajdani uraság tör elő belőlem időnként, és ezt kiválóan orvosolja egy időben kapott verés. Köszönöm, erre most szükségem is volt – árulta el, miközben felkelt. – Oh, ez jólesett!

- Egészségére, uram! – tapsoltam meg. – Remekül állta a botot.

- Így van, ha meglehetősen kívánom is. Napok óta nyugtalanság bujkált bennem, és ennek ez a gyógyírja – elégedetten tapogatta fenekét. – Most egy hónapig rendben leszek, és jobban tudom a munkámat is végezni.

- Elbúcsúzom, de be kell valljam, tanulságos volt a lecke, amit itt kaptam – ismerem el, és búcsút intettem Korbácsnak és segédeinek.

Visszatérve a szállásomra, amelyen öt másik férfiszolgával osztoztam, ám őket csak estefelé vártam. Leheveredtem ágyamra, majd maszturbálni kezdtem. Ennyi élmény után esedékes volt számomra is egy magányos élvezet.

Vége