Vándorlegény

Vándorlegény

(Középkori környezetbe helyezett fiktív történet kitalált szereplőkkel, eseményekkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Idestova negyedik éve vagyok úton. Amikor kitanultam a csizmadia mesterséget, elindultam a szokásos vándorútra, hogy távoli mesterektől is tanulhassak, és bebizonyítsam, hogy meg tudok élni a magam kenyerén. Utóbbi nem ment mindig zökkenőmentesen. A falvakban elvárták, hogy előbb talpaljak meg néhány lábbelit azért az egy tál ételért, pár falás kenyérért, noha alig álltam a lábamon a fáradságtól és éhségtől.

Az igazi megpróbáltatást mégsem a falvak jelentették, hanem a gonosz és kupori földesurak, akiknek a poroszlóiba gyakran botlottam vándorutam során. Amikor először hurcoltak el az udvarházba, még bizakodó voltam. „Ejnye, Radomír, csak nem ijedsz meg? Az uraság bizonyára új csizmát óhajt, busásan megfizet, és utadra enged, ha teljesíted a kívánságát.” Ezzel szemben azonban sohasem így történt.

Még akkor sem lehettem biztos abban, hogy megúszom úgy, hogy hajam szála se görbül, ha jó ételt kaptam a konyhán, és lekefélhettem viseltes ruházatomat, mielőtt az uraság színe elé járultam. Aki csizmát akart, abban sem bízhattam. Megesett, hogy a silány bőrből szabott lábbeli miatt engem okolt, pedig tőle kaptam az alapanyagot. A megvetően félredobott kész csizmára néztem, miközben arcom kigyúlt a felháborodástól, mert az uraság akkor adott parancsot, hogy vágjanak rám huszonötöt, és lökjenek ki az országútra.

Így csak kiköptem, amikor megláttam az udvaron felállított derest, ezzel jelezve, hogy mit tartok az eljárásról. Mégis, minden alkalommal felhasaltam, és dacosan néztem körül, miközben leszíjaztak. Élveztem a csupasz fenekemet cirógató szellőt, noha tisztában voltam azzal, hogy hamarosan nem szellő fogja cirógatni féltett ülepemet.

A vándorutam során eltelt valamivel több, mint négy évben másfél tucatnyi alkalommal csapattak meg, jórészt igazságtalanul, de megvallom, néhányszor okot is adtam rá. Megdézsmáltam az uraság pincéjét, vagy szemtelenül beszéltem az elöljáróval. Ilyen alkalmakkor már előre sejtettem, hogy nem úszom meg, és mivel a magamfajta fiatal legényeket a deresen szokás megbüntetni, hát el voltam készülve, hogy nem szabadulok anélkül, hogy istenigazából ki ne poroljanak.

A többi vándorlegénnyel összefutva, miközben szalonnát sütöttünk a patakparton, megbeszéltük vándorutunk ezen eseményeit. Hasonló tapasztalatokkal bírtak, és kendőzetlenül árultuk el egymásnak, hogy milyen érzések kerítenek hatalmukba, miközben ki halkabban, ki hangosabban lamentálva viseli a botozást. Rá kellett jönnöm, hogy szinte minden vándorlegény máshogy éli meg, és máshogy is fogalmazza meg tapasztalatait a deresről.

Első csoportba soroltam a hetvenkedőket. Nem kevéssel találkoztam vándorlásom során. Ezek a legények azt akarták elhitetni velem, és bizony fenntartással fogadtam beszámolóikat, hogy nekik bizony meg se kottyan a botozás, büszkén, hang nélkül állják, és fürgén kelnek fel a deresről egy-egy tortúra után. Hittem is, nem is, de azzal tisztában voltam, hogy jórészt csak dicsekvés beszél belőlük.
Különösen akkor, amikor az egyik faluban volt alkalmam végignézni a szombati botozásokat az összeverődött parasztokkal, és később ráismertem az egyik legényre, aki igencsak hangosan jajgatott, könyörgött, és az összes szenteket emlegette, miközben suhogott a bot, és élénkvörös csíkokat rajzolt fenekére. Néhány hónappal később futottam össze vele, és ő bizony úgy emlékezett az ominózus esetre, hogy férfiasan állta a botot, és meg se nyikkant. Ezek után a többi dicsekvő előadását is kételkedéssel fogadtam, és kevésnek hittem el, hogy valóban sikerült önuralmat gyakorolnia a botozás alatt.

A második csoportba azok a legények tartoztak, akik inkább a bot által hagyott nyomok miatt aggódtak, és nem a botozás kínjait sorolták. Számukra az vált kellemetlenné, hogy a kedvesük nyomban észrevette az árulkodó jeleket, és nevetgélve tapogatta meg hurkás feneküket, ami szégyenkezést váltott ki a hiú legényekből. Kevésnyi jó tapasztalatról számoltak be, amikor olyan lyánnyal akadtak össze, akinek tetszett a lángoló vörösre vert fenék, és szívesebben lettek olyan legény ágyasai, akik már közelebbi ismeretséget kötöttek a bottal és a deressel. Hallottam hírét egy Örzsice nevű kacér lányzónak, aki ófalu környékén élt, és csak olyan legénynek adta magát, aki előtte megcsapatta az ülepét. A fazekaslegény jó szívvel ajánlotta, mert több alkalommal is arra járva azért követett el valami vétséget, hogy előbb a deresen, utóbb Örzsice karjaiban találja magát.

A harmadik csoportba kerültek azok, akiknek történetei a leginkább érdekeltek. Ők vonakodva, kevésnyi szóval utaltak arra, hogy számukra mit jelent a botozás. Mégis megérte a nyelvükre kötött bogot kibontani, szóra bírni őket. Ők voltak a legkevesebben, összesen hárommal találkoztam, akik számára a bot egészen mást jelentett, mint sok legénynek. Jellemző volt rájuk, hogy néhány havonta szükségük volt arra, hogy deresre húzzák őket. Hiányérzet gyötörte őket, mert találtak egy olyan érzést, ami miatt újra és újra vállalták a kemény büntetést. Számukra sem volt világos, miért gyógyítja a búbánatkórt, a lelkifurdalást és a nyűglődéseiket, de egy-egy alkalom után sokkal jobban érezték magukat.

Akadtak közöttük idősebbek is, sőt egyiküknek már műhelye is volt. Tisztában voltak azzal, hogy ezzel a különös érzéssel nem sokan lehetnek a világban, ezért messzebbre jártak, nehogy a falunépük fülébe jusson bűnhődésük híre. Nagyjából tisztában voltak azzal, hogy melyik uradalomban melyek a botozásra vonatkozó szokások, és azzal is, hogy mennyire felkészültek az ütéseket kimérő poroszlók. Ritkán csalódtak megérzéseikben. Ők hárman külön is megértek egy misét.

Az első közülük cserzőműhelyt nyitott falujában, és kereskedés ürügyén kelt vándorútra. Titkos célja azonban a kiérdemelt botozás volt, amire általában segítséget kapott a vasárnapi szentmise előtti gyónás alkalmával, amikor pénzt ajánlott a gyóntató atyának, hogy a szokásos imádságok mellé penitenciául javasolja őt huszonöt botütésre.

Az atyának nem volt ismeretlen az ilyesféle bűnhődni vágyás, és az adományok mindig jól jöttek. Így miután kirótta a tíz Miatyánkot, utasította a messziről jött bűnös cserzőmestert, hogy a szentmise után fogyasszon egy szerény ebédet vele a parókián, és utána személyesen fogja őt a főtérre kísérni, ahol minden vasárnap délután deresen lakolnak azok, akik a héten vétkeztek.

Egyébként sem volt sok étvágya a cserzőnek, hiszen gondolatai már a délutáni botozás körül jártak. Kifaggatta az atyát a körülményekről, aki megnyugtatta, hogy a létszámtól függően több poroszló is jelen lesz, és ígérte, hogy beajánlja annál, aki szerinte a legkívánatosabban tudja végrehajtani a botbüntetést. Így aznap délután nyolcadikként tessékelték fel a cserzőmestert a deresre, aki szaporán vetette a kereszteket, és az Úr bocsánatát kérte, majd elhelyezkedett a fekpadon. Zavarában elfelejtette meglazítani a nadrágját, ezért újra fel kellett térdelnie, és kibontania övét. Ezután feledékenysége miatt bosszankodva hasalt vissza, miközben a poroszlók egyike ügyesen lerántotta fenekéről a nadrágot, és megpaskolta a feltáruló fehér domborulatokat. Társai közben megszokott, gyors mozdulatokkal leszíjazták a férfit, és miután kihirdették, hogy miért kell huszonötöt kapnia, hogy az összegyűlt sokaság is tudomást szerezzen róla.

A második is bogot kötött a nyelvére, nem akarta egy idegen előtt feltárni, hogy miért próbálja úgy irányítani a sorsot, hogy két-három havonta bizonyosan a deresen találja magát. Aztán ahogy sűrűsödött az éjszaka, a kis tűzből apró szikrák szálltak fel a sötétbe, egyre inkább belefeledkezett a történetébe.

Nála akkor kezdődött a kíváncsiság, amikor a falujában betakarítási munkákra gyűjtöttek embert. Ő is jelentkezett, noha szabóinasként csak azért tette, hogy szigorú mesterétől elszabaduljon néhány napra. Az ispán, aki felügyelte a munkálatokat, az összehívott parasztokat figyelmeztette, hogy amennyiben nem dolgoznak úgy, ahogy elvárják tőlük, nem fognak takarékoskodni a botbüntetéssel. A sok férfi, akik húsz és hetven között jártak, egyetértőn bólogattak erre. Más alkalommal is így működött ez.

Nekiálltak a dolognak, és bizony, a szabólegény, aki nem szokta a nehéz munkát, már az első hét végén beállhatott a botozásra kijelölt férfiak sorába. Hallgatta dörmögésüket, némelyik igazságtalannak tartotta a büntetést, de voltak olyanok is, kevesebben, akik úgy vélekedtek, hogy rászolgáltak a botra.

Aznap tizenheten hasaltak fel a fekpadra, és akik várakoztak a sorban, végignézhették, így lehetett fogalmuk arról, hogy mi lesz a sorsuk. Egy idősebb, hatvan felé járó paraszt kezdte a sort. Miközben feltérdelt a deresre, zavartan vallotta be, hogy reggel, amikor felébredt, még nem hitte volna, hogy ma még megcsapják. Mégis, úgy véli, hogy rászolgált, és kifejezte abbéli reményét, hogy javulására fog szolgálni a bot. Felsóhajtott, amikor az öle alá csúsztatták a kemény szőrpárnát, hogy kidomborítva tartsa meztelen fenekét, és megjegyezte, hogy legutóbb aratás után kóstolt botot, és igencsak időszerű volt már újra aláhasalnia.

A poroszló nem kímélte, a visszafogottan nyögdelő férfi feneke csakhamar felforrósodott a vörös csíkoktól és hurkáktól, de a férfi mégis szabadkozott viselkedése miatt, amikor lekászálódott a büntetés után, mert szándéka néhány botütéstől hangosabban jajdult, mint szerette volna. Megköszönte a poroszlók munkáját, és felráncigálta nadrágját, majd megfontolt léptekkel indult haza, miközben szégyenkezve suttogta: „Ezt megérdemeltem!”

A szabóinasban akkor tudatosult, hogy bármennyire is tart a bottól, mégis kívánja, hogy végre felavassák, elvégre Szent György napján elmúlt huszonegy, és eddig még nem vonták deresre. Az első találkozás felkavaró volt számára, mégis egy olyan érzést váltott ki, ami miatt aztán újra és újra szerette volna megtapasztalni. Vándorútja már hetedik éve tartott, és elégedetten jegyezte meg, hogy szinte minden uradalomban megcsapták, amerre járt, sőt néhol többször is megfordult. Általában minden hónapra jutott egy botozás, és büszke volt arra, hogy fiatal kora ellenére milyen jól viseli. Az a hatvanas férfi volt számára a követendő példa, igyekezett úgy nyögni, ahogy tőle hallotta, és bár nem sikerült minden botozása úgy, ahogy eltervezte, végeredményben elégedett volt a kapott ütleggel, és minden alkalommal megköszönte, egyúttal ő is elnézést is kért azért, ha egy-egy ütéstől hangosabban vagy hosszabban nyögdécselt.

Az éjszaka további részében már nem beszélgettünk, noha félálomban többször is hallottam, ahogy bűnös örömöknek hódol, és miközben szaporán jár a keze, a botozásokról motyog valamit.

A harmadik egy ácslegény volt, akivel aztán barátságot is kötöttünk. Az ő nyelvén még szorosabb volt a bog, de csak sikerült megoldani. Először engem faggatott, és mivel már volt gyakorlatom abban, hogyan lehet szókincset találni erre, lassan ő is belefogott a történetébe.

Harmincadik évében járt, tehát csaknem négy évvel volt idősebb nálam. Már tizenéves korában felfedezte, hogy bűnös vágyak élnek benne, melyeket csak akkor mert meggyónni faluja papjának, amikor betöltötte a huszadik évét. A pap meghallgatta, és megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint egy alapos huszonöt botütés kigyógyítaná-e gerjedelméből, mely nem a lyányok felé hajtja.

A kérdés váratlanul érte a legényt, és komolyan fontolóra vette, végül azt felelte, hogy nincs még tapasztalata a deressel, de ha a gyóntatója szerint hatásos, akkor lehasal a botnak. A pap még aznap átadta a listát az ispánnak botozásra váró férfiakról, melyre az ő nevét is felírta. A büntetéshez fel kellett mennie az udvarházba, és a hosszú lista miatt csak egy héttel későbbre szólt az időpontja.

Ő később úgy fogalmazta meg ezt az első esetet, hogy felvitte a seggét botozásra. Szabályosan jelentkezett, megfogalmazva, hogy a gyóntatóatya javaslatára kell megcsapatnia ülepét, és az ispán elgondolkodva hallgatta. Kérdésére, miszerint miféle bűnt követett el, csak annyit felelt, hogy paráznaság miatt, noha akkortájt még csak a paráznaság gondolata fordult meg a fejében, ám az bűnös gyakorisággal.

Az ispán átadta a poroszlóknak, akik megkérdezték tőle, hogy kapott-e már botot. Amikor bevallotta, hogy ez lesz az első alkalom, akkor a poroszlók megveregették a vállát, biztatták, hogy erős legény, jól fogja bírni, és ajánlották, hogy előtte locsolja meg a borókabokrot, ami mellett épp elhaladtak. A legény vizelt, ahogy utasították, és amikor vissza akarta kötni nadrágja elejét, lebeszélték róla, mondván, hogy erre a pár lépésre már nem tanácsos. Amikor meglátta a derest, inába szállt a bátorsága, de a poroszlók ekkor már fogták a karját, és nem eresztették.

Hamarosan először nézhetett körül a deresről, és a világ egész más volt, amit onnan látott. Gúnyos arcok meredtek rá, nevetés, néhány biztató szó, érezte, ahogy csupasz fenekét tapogatják, többen is egymás után, egészen addig, míg a poroszlók megegyeztek arra, hogy melyik bot lesz a legoptimálisabb, hogy felavassák vele. Aztán elkezdődött. Az első néhány ütés meglepően jólesett neki, ezt el is árulta, amikor az ötödik vagy hatodik után szünetet tartottak, és megkérdezték, hogy ízlik neki a bot.

Meg-megfeszítette és ellazította fenekét, és a poroszlók nevettek, majd kifejezték abbéli reményüket, hogy a további botütések is ízleni fognak neki. Erre zavarában ő is mosolygott, és azt felelte, hogy megfelelőnek érzi a botot, hogy így legyen. Ám a következő ütések közül néhány őt is meglepte, és szabadkozva fel-felhorkant, miközben felkapta a fejét is, miközben két kézzel kapaszkodott a deres lábaiba.

Ismét nevettek rajta, a poroszló megvárta, míg ellazítja a fenekét, és akkor csapott le újra. Ez az ütés remekül sikerült, és amikor a következő után ismét szünetet tartottak, azonnal el is árulta, hogy már azért a botütésért is érdemes volt meghasalnia a derest. Visszaemlékezve tehát jól sikerült az első bemutatkozása a botnak a fenekének, büszkén kelt fel, és kicsúszott a száján a poroszlók által hallani szeretett vallomás, miközben nadrágját igazgatta, hogy „Ez jólesett!”.

Valóban így is érezte. Ahogy tapogatta a vékony nadrágon keresztül a hurkákat, több poroszló is megjegyezte, hogy büszke lehet a fenekére, mert igen jól néz ki. Ő valóban büszke volt. Megköszönte a huszonötöt, és kijelentette, hogy úgy gondolja, alaposan elnyerte a büntetését, mert alig tud megállni a lábán, remeg minden tagja.

Ismét kinevették, és kapott egy kupa vizet, amit lehajtott, ettől visszanyerte annyira az erejét, hogy visszatérjen a poros úton át a falujába. Első útja a paphoz vezetett, aki miután szemrevételezte a fenekét, kifejezte elégedettségét, mondván, hogy régen látott ilyen alaposan elvert segget. A szabólegény is igen büszke volt rá, de amikor a pap megkérdezte, hogy enyhültek-e bűnös gerjedelmei, akkor megrázta a fejét. Talán többször kell megcsapatnia a fenekét, hogy használjon, mindenesetre az első bemutatkozás jól sikerült.

A pap bólogatott, hogy igen, egy ilyen erős legénynek meg se kottyan a bot, és üdvös is, ha gyakorta részesül botbüntetésben, amivel a szabólegény is egyetértett.
Azután gyóntatója más húrokat kezdett pengetni. Elárulta, hogy neki se használt, pedig gyakorta rótta penitenciául papnövendék korában saját magára a pálcát, de ez ellen nem használt. Pedig ő mindent megtett, hetente jelentkezett, hogy elverjék a fenekét, ám hiába, a gondos pálcázások nem érték el céljukat. Bele kellett törődnie, hogy a test bűnei ellen hiába verték el a fenekét.

A szabólegény rájött, hogy ezzel egyetért. Amikor a pap arról faggatta, hogy élt-e a bűnös örömnek, megrázta a fejét. Így lett a pap az első, akihez gyakorta visszajárt, szentgyónás ürügyén hódoltak a tiltott örömnek az ágyban.

Amíg vándorútra nem indult, addig havi találkozásaik után a pap lelkiismeretesen felküldte az udvarházba, ahol kínosan érezte magát, egyrészt azért, mert a poroszlók hiába kapták le a húsz körméről, a botozás nem és nem használt, másrészt szégyenkezett amiatt, hogy feddő tekintetekben, megjegyzésekben részesül botozás előtt és közben, gúnyos megjegyzésekkel illetik. Hiszen már tucatnyi alkalommal elverték, miért nyögi ugyanúgy a botot, és hiába szabadkozott, hogy a bot mindig is megnyögdeltette, az első alkalom óta, kinevették, és folytatták a javítását néhány kemény botütéssel.

Járása a viszonylag gyakori botozások miatt feszesebbé vált, kimérten lépkedett, és míg lelkének egyik fele büszke volt arra, hogy hány alkalommal kínálták fenekét bottal, a másik fele szégyenkezett, hogy változatlanul nem használ a könnyű bot. Az ispán mindig így adta át a poroszlóknak, amikor jelentkezett nála a botozás végett, hogy „adjatok neki huszonöt könnyű botot, hogy megemlegesse!”.

A szabóinast ez a kettősség zavarta, de azzal vigasztalta magát, hogy hamarosan újra megcsapják, és akkor feloldozást nyer vétke alól. Milyen vétke alól? Ez már egy másik történet lenne, mert hajnalig vétkeztünk, hódoltunk a test gyönyöreinek, a két vándorlegény, akiknek rögösebb út jutott az életben.

Vége