A látogató

A látogató

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Az Úr 1477. esztendejében, Szent Jakab havában jártunk, és a forró júliusban gyakran gondoltam arra hűs szobám mélyén, hogy milyen jó, hogy születésnapom az aratóünneppel egybeesik, így földesúrként nem kell külön lakomával vendégül látnom a parasztokat, egy füst alatt mindkét esemény megtartatik.

Felvidéki nemesúr lévén gyakran töltöttem elmélkedéssel időmet, Tacitus költeményei, Marcus Aurelius bölcs gondolatai kedvenc olvasmányaim közé tartoztak, és bár a gyóntató atyám figyelmeztetett arra, hogy az ókori bölcselők tanulmányozása szembe megy a katolikus egyház dogmáival, mégsem hallgattam szavára.

Mint mondottam, Szent Jakab havának vége felé jártunk, amikor gyóntatóm egy napon kihallgatást kért tőlem. Silvanus atya egyébként is gyakran körülményeskedett, vasárnapi szentmiséin kenetteljes hangon ostorozta a bűnösöket, és nem ritkán magamon éreztem tekintetét, amikor a szószékről felemelt mutatóujjal ismertette a bűnöket.

Mivel még homályba vesző tanulmányaim során kedveltem meg a latin nyelvet és gyakran mélyedtem el hajdani művelőik irodalmában, ez mindig is sarkalatos pontja volt vitáinknak. Gyóntatóm óva intett attól, hogy forgassam ama négy, bőrkötésű művet, melyet még hajdani iskolai éveimből mentettem, mondván, hogy azokban az ördög lakozik.

Nevettem rajta, és próbáltam meggyőzni arról, hogy téved, amikor kénköves füstben látja megjelenni a gonoszt kedvelt olvasmányaim láttán, de arra nem gondoltam, hogy a fiatal igehirdető ilyen rútul hálálja meg jóságomat, amiért birtokomon elláthatta a hitfeladatokat. Negyedik éve szolgált már nálam, asztalomnál étkezett, kényelmes szállást biztosítottam neki, és a kápolnában minden vasárnap összegyűjthette házam népét, hogy misét celebráljon számukra. A környékbeli parasztok is az ő vezetésével vettek részt a húsvéti körmeneten, hát mi okom lett volna arra gyanakodni, hogy felsőbb köröknél árulóm lesz?

Így amikor audenciája alkalmával biztosított afelől, hogy csak az én érdekemben cselekszik, még akkor sem sejtettem, hogy mi vár rám. Lassan, körmönfontan fogalmazta meg, hogy az egyházi feljebbvalóihoz fordult, akik elé tárta bűneimet, melyek a körömrágástól kezdve a szolgaifjakkal való paráználkodáson keresztül egészen a pogány irodalom élvezetéig terjedtek. Felrótta, hogy ötvennégy éves koromra nincs utódom, noha négy alkalommal is az oltár elé álltam, hogy a házasság szentélyébe evezzek egy-egy rangombéli nőszeméllyel, és egyik alkalommal sem teljesítettem az Úr parancsát, mely a szaporodásra és sokasodásra biztatott.

A vádpontok nem voltak ismeretlenek számomra, valóban Szodoma bűnébe estem, és az utóbbi három és fél évtizedben gyakorta vétkeztem mindenféle rendű és rangú alantasokkal, a testőrkapitánytól a mesterlegényekig, hiszen míg velük élvezem a bujaságot, az Úr által mellém rendelt asszonyokat nem kívántam ágyamba. Ketten zárdába vonultak, a harmadik visszatért családjához, de az utolsó még itt élt, külön szárnyban, a napi étkezéseknél és a miséken mellettem ült, de rég nem volt semmi közünk egymáshoz, az udvarias társalgást is a minimálisra korlátoztuk.

Így nem értettem, hogy mi oka volt bepanaszolni engem gyóntatómnak, aki hálával tartozott nekem fényűző életmódjáért, melyben része volt általam, és hogy feljebbvalói miért tartották fontosnak királyunknak továbbítani a bűnlajstromomat. Mindenesetre a választ futár hozta a királytól, egyben előre jelezte, hogy uralkodónk elküldi azt az erre hivatott személyt, aki majd a helyes útra térít engem.

A látogató érkezése még aznap esedékessé vált, és uralkodónkat ismerve nem bízta a véletlenre a dolgot. Rangom és címem miatt a legjobb emberét küldte el, aki a rákövetkező napokban hozzá is látott átnevelésemhez.

A férfi negyvenes évei elején járhatott, kimért volt és szúrós tekintetű. Könnyű estebéddel fogadtam, melynek elköltése után fogadószobámba kérettem. Letelepedtem karosszékembe a kandalló mellett, melyet a forró évszakra tekintettel nem fűtöttek be, és őt is hellyel kínáltam. A bíborszínű vörösbort már a vacsoránál is visszautasította, így csak egyedül kortyolgattam a jóféle burgundit. Vártam, milyen módon kíván visszaterelni a nyájba, és már előre készítettem érveimet, melyekkel bizonyítani kívántam, hogy jó keresztény vagyok. Torkát köszörülve kezdett bele:

- Nos, uram, őfelsége tudomására jutott, hogy uraságod gyakran vétkezik. Nem tartotta be a nagyböjtöt, és…

- Ez nem igaz! – vágtam a szavába kissé udvariatlanul. – Betartottam, és az böjt utolsó napján már ugyan ki tartanná bűnnek, hogy kiéhezett testünket ne csak hallal…

- Nem fejeztem be! – emelte fel ujját, és ettől a rendreutasítástól düh lobbant agyamra.

Engem mer rendreutasítani? A saját házamban? Hallatlan skandallum!

- Nos – kezdte újra, és ettől a „nos”-tól viszketni kezdtem. – Uram, az ön életvitele nem felel meg a… - pattintott ujjával, és máshogy folytatta. – Az a tisztem, hogy uraságodat visszatérítsem a helyes útra. Személyemben a királyt képviselem, tehát ő szól az én számmal, uraságod pedig, mint hű vazallusa, feltétlen engedelmességgel tartozik neki. Remélem, ezt nem kell megismételnem!

Nagyot szusszantottam, és igyekeztem visszanyerni higgadtságomat. Mégsem vívhatom ki a király haragját, ezzel tisztában voltam.

- Uraságod több bűnéről is hallottam, de higgye el, a megfelelő személy vagyok, aki segíteni tud. A módszerem kipróbált, és noha most nehezebb dolgom van, hiszen uraságod több olyan bűnt is elkövetett, amelyekért egyenként is kijár a büntetést, ezért gondosabban kell eljárnom.

- Megtenné, hogy a lényegre tér? – letettem a kiürült kelyhet a kis asztalkára, és épp inteni akartam a szolgának, hogy töltsön újra a kancsóból, amikor a látogató válasza megállított, így visszafordultam feléje.

- Hogyne, uram! Ön tanulmányai során ismerkedett meg a latin műveltséggel, ám ezen évei alatt a pálcával is ismeretséget kötött.

- Ne is mondja! – zavaromban elvörösödtem. – Nevelőim gyakorta segítették tanulásomat pálcával.

- Nos – folytatta, és ekkor már nem érdekelt a neve, pedig bemutatkozott érkezésekor, már nem tudtam másképp gondolni rá, csak „Nos” néven. – Nos, a jól bevált pálca talán most is jó eredményeket hozhat.

- Hogy érti ezt? – minden vér kifutott az arcomból. – Csak nem akar… elpáholni?

- Dehogynem! Maga is meg fogja érteni, miért fontos, hogy a bűneiért meglakolva, új fogadalmakkal keljen fel a deresről. Remélem, tisztában van azzal, hogy történik a botozás.

- Botozás? Pálcáról volt szó – tiltakoztam. – Néhány pálcaütésről, mint hajdan…

- Nos – ettől a szótól gyöngyözni kezdett a homlokom. – Ön már meglett férfiú, így a pálca már nem segítene. Be fogom mutatni a botnak. Ugye, tisztában van azzal, hogyan zajlik egy botozás?

- Hogyne, a birtokomon gyakorta megcsapatom a férfi szolgákat, parasztokat.

- Akkor már nem egyszer láthatott ilyet. Mi a véleménye? Használ a férfiaknak?

- Már hogyne használna! – csattantam fel ingerülten.

- Akkor uraságod esetében is jó eredményeket várhatunk el – biccentett, és felkelt. – Három hétig maradok. Uraságod ezalatt négy alkalommal részesül huszonöt botütésben, mivel urunk, királyunk száz botütésre ítélte. A mai alkalommal megkapja az első adagot, ezt a pogány irodalom kedveléséért. A következőt a négy, elhálatlan házasságáért. A harmadikat szodómiáért. A negyediket azért, hogy az első három büntetés tanítása jobban rögzüljön. Megértette?

- Én… nem is tudom… hogyan… - hebegtem.

- Pedig egyszerű. Előrelátóan könnyű estebédet tálaltatott, mintha számított volna arra, hogy ma még megcsapatik. Senkit sem botozok meg lakoma után, hiszen akkor nem tud a verésre koncentrálni, elveszik a figyelmét róla a testében bemenő változások, az elnehezült gyomor, az emésztés, és hasonlók. Ön most kiválóan alkalmas arra, hogy felvegye az első adagot, figyeltem, nem evett sokat. Ezért most a pribékián felállítják uraságod számára a derest, én pedig addig magamhoz veszem a botot, amivel uraságod azon részét fogom huszonötször illetni, amin ülni szokott. Induljunk, még világosban szeretném elvégezni a feladatot!

- Engem… nem vertek el… idestova harminckét éve – próbáltam még mindig kibújni a penitencia alól, de hiába.

Nos szélesen elmosolyodott, ekkor láttam először mosolyt általában zord arcán:

- Akkor ideje, hogy újra megkapja a magáét, nem gondolja?

Dohogva készülődtem, ami abból állt, hogy távozása után a kandallóba vizeltem, és még mindig várakozó szolgát utasítottam, hogy szóljon a pribékiának, fél óra múlva állítsák fel számomra a derest az eperfa alatt.

Ez a fa gyakran volt tanúja botozásnak, a fekete gyümölcsöt termő, széles lombú ágak alatt gyakran húzattam deresre szolgákat, alkalmasint azt is, aki az imént somolyogva átvette a parancsot, és elindult, hogy teljesítse. Az egész udvarházban nem volt nemesek számára rendszeresített deresszoba, eddig sohasem éreztem hiányát, mint annak sem, hogy istenigazából elpáholjanak. A szolganépnek, parasztoknak pedig megfelelt, ha az udvaron vagy a tömlöcsoron kapták le őket a tíz körmükről.

Felidéztem, hogyan viselkedtek, amikor megtudták, hogy botbüntetésben részesülnek. Az idősebbje csak szusszantott egyet, és alázatosan megköszönte. A fiatalabbja szemében fellobbant az ellenkezés dühe, de aztán néhány gyávától eltekintve mind maguktól hasaltak fel a deresre. A gyávák sírva könyörögtek, minden ütéstől hangosan jajgattak, és esküdöztek, hogy többé nem követik el azt, amiért bűnhődnek. A bátrabbak megfontoltabban hasaltak fel, keservesen nyögtek, de a végén kifejezték hálájukat, elismervén, hogy rászolgáltak. Akik már többször hasaltak bot alá, büszkén kiköptek, majd elhelyezkedtek a deresen. Visszafogottan nyögdécseltek, és szabadkoztak egy-egy kiadósabb botütés kiváltotta nyögés után, szégyenkezve kászálódtak fel a deresről, és fogadkoztak, hogy utoljára hasaltak. Hányszor, de hányszor néztem végig gunyoros tekintettel, pipázgatva és nemes burgundit kortyolgatva a botozást. Most azonban fordul a kocka, az én fenekemen fog dolgozni a bot.

Halvány emlékeimben élt, hogyan nyüszögtem hajdan a pálca égető ütéseitől, és bíztam abban, hogy már eltelt annyi év, hogy megért a testem arra, hogy büszkén, hang nélkül viseljem a hátsómat ért ütéseket.

Mekkorát tévedtem.

Még amikor nyeglén felhasaltam a deresre, akkor is gúnyosan néztem fel Nosra, aki a botot markolta, és másik tenyerébe illesztve visszanézett rám fekete tekintetével. Sovány testét gyengének ítéltem meg a saját, vaskos idomaim mellett. Hogyan tudna nagyokat ütni? Hiszen a botot alig bírja tartani.

- Isten nevében! – hallottam hangját, és megéreztem a bot érintését terebélyes fenekemen.

Az első ütésektől meglepetten horkantam fel. Nem számítottam arra, hogy feszegetik fájdalomküszöbömet, Nos igen mértékletesen adagolta a fájdalmat. Mindegyik ütés kissé nagyobb volt az előzőnél. Míg az elsőket még szinte könnyedén, méltatlankodó horkantásokkal fogadtam, a továbbiak már félelmet keltettek bennem. Mire a feléig jutottunk, már erőlködve nyögtem, és kövér verítékcseppek gördültek homlokomról. Rég elvesztettem a számolás fonalát, és kínkeservesen jajgattam, miközben a könyörtelen Nos újra és újra lecsapott.

Semmi mást nem kívántam, csak vigyenek az ágyamba, borogassanak, ápoljanak, és legyen mellettem valaki, aki elmondja, hogy milyen nagyszerűen viseltem, és a szégyenemet büszkeséggé változtassa. A kíméletlen verés után a szolgák segítettek fel, betakarták mezítelen testemet, és botladozó lépteimet támogatva valóban a hálótermembe segítettek.

Fenekemen hűs borogatással hevertem ágyamon, és könnyeimet nyeldestem. A büntetés valóban meggyötört, és ahogy Nos ígérte. Elküldtem a szolgát, mert egyedül akartam lenni.

Kisvártatva nyílt az ajtó, majd egy férfi ült mellém, aki lassú mozdulatokkal simogatni kezdte a hajamat. Felismertem illatáról, érintéséről. Felkavart bennem mindent, és újra feltört a vágyam, a szodómia bűne nem eresztett továbbra sem.

- Itt maradok veled! – súgta a férfi, és felkelt mellőlem, de csak azért, hogy a mécsest meggyújtsa a sötétbe vesző szobában, és megszabaduljon ruháitól.

Néztem karcsú, izmos testét, vállát verdeső, hollószín haját és jobban kívántam őt, mint valaha.

Évekkel ezelőtt, amikor a vazallusok számára rendezett lakomán először akadt össze a tekintetünk, elvesztem. Aztán amikor egy győztes csata után ismét egymás karjában ébredtünk, már fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy ismét elmegy, de mégsem szóltam, amikor felvette ruháit, fegyvereit, és elhagyta a sátram.

De ma, amikor annyira szükségem volt rá, megint hozzám simult meztelen testével, és vágyunk hajnalra már négyszer érte el csúcspontját.

- Soha ne hagyj el! – suttogtam a boldogságtól dadogva.

- Tudod, hogy nem maradhatok – felelte mély hangján, míg én óvatosan oldalamra gördültem, és hagytam, hogy mellére vonja fejem.

- Átkozott, átkozott világ… nélküled! – tört ki belőlem keserűen, és aznap először, kibuggyantak könnyeim.

- Ennyire szeretsz? – ujjai fürkészőn megálltak hajamban.

- A világ… ostoba és közönséges… ha nem vagy itt – vallottam be egyszerűen. – Ha elmész, megint ilyen lesz, élhetetlen, sivár…

- Sir Vlastimil vadászatot rendez hat hét múlva, a távoli birtokán. Gyakrabban kéne kimozdulnod. Ott leszek, és ráveszem, hogy téged is hívjon meg.

- Sir Vlastimil nem tartozik a barátaim közé – húztam el a szám.

- Itt az alkalom, hogy kibéküljetek. Három nap vadászat… három nap velem. Eljössz?

Válaszul megcsókoltam ujjait, és nyögve megfordultam, hogy a hátamhoz simulhasson. Megcsókolta fülemet, és ha már ott volt, belesúgta:

- Három nap velem, most három hét velem, rám fogsz unni egyszer.

- Nos… - feleltem. – Nos, ez a nap sosem fog eljönni, úgy hiszem!

- Nos? Ilyen néven még sosem szólítottál – nevetett halkan. – Ennyire azért nem vertelek el, hogy elfelejtsd a nevem.

Most rajtam volt a kuncogás sora:

- Já…NOS, így már jobban tetszik?

- Megteszi – fanyalgott. – Emlékszel, amikor Németalföldön Johann-nak becéztél?

Vége