Kálmán, Nyakigláb úrfi és Levente története (1) Ákos

Meg kell már a bevezetőben magyaráznom, hogy én hogyan kerülök ebbe a történetbe. Olvasom s így olvastam Dombi történeteit is Nyakigláb úrfiról (5) és a folytatását is, ami még nem jelent meg, mikor ezt írom, de én már elolvashattam, mert Dombi elküldte nekem és engedélyezte is, hogy én jelentethessem meg. Íme:
Ott maradt abba Dombi előző (5). története Nyakigláb úrfi „lakásán”, műtermének kínzószobájában, amikor Ő éppen szopatja Nyakigláb úrfit és visszatér a kínzókamrába Kálmán Leventével, a sárga gatyós fiatal sráccal. Az is fontos a történetből, hogy Dombi, míg szopatja Nyakigláb úrfit, alaposan megnézi a frissen érkezett srácot, Leventét, de a szintén tök meztelen Kálmánt is, akit még így nem látott sohasem, tök csupaszon, textil nélkül.
Utasítja Nyakigláb úrfit, aki maga is felfigyel az újonnan érkezőkre, hogy szopjon csak tovább, ne merje abbahagyni azt, de közben felháborodik azon, hogy Kálmán elé, mint DOM elé, ruhában mer rabszolgát behozni. Ráordít:
- Te teljesen meg vagy húzatva? Hogy mersz elém hozni rabszolgát úgy, mert gondolom ő a Te rabszolgád, hogy textilben van rajta? Azonnal csupaszítsd le őt! – utasítom Kálmánt, de az nem ugrik, hanem rám emeli lassan a tekintetét és úgy mondja, mint egy gyagyásnak, magyarázóan:
- Ha nem látnád Uram, rajtam nincs semennyi textil sem, csupasz, meztelen vagyok, hogy láthatna meg így a rabszolgám? – értetlenkedik Kálmán.
- Azt ne mondd, hogy még sohasem látott így? Nem látta a „golyószóródat”? – értetlenkedtem már most én ezen.
- De, látta, de csak azt, mert közvetlenül a szája és szeme előtt volt. De nem sokáig, mert be kellett kapnia. Mást nem látott még, azaz csupaszon engem nem!
- Hát, ha eddig nem látott, most sem fog! Nem szeretek semmit sem kétszer mondani, mert akkor csapok is már, Kálmán! Oda, Rád! Csupaszíts le azonnal! Csak megjegyzem, a lecsupaszításba a szemellenző levételét nem értettem bele régebben, meg most sem! – egyértelműsítettem a korábbi utasításomat.
Végre Kálmán megértette a parancsomat, hogy csak Leventét akarom látni, meztelenül, textil nélkül. Így engedelmeskedett és lerántotta Leventéről az élénksárga színű, laza, futónadrágját.
(Mivel az mindent hallott, így már ő is kezdett merevedni, már félig előre állt, fél mereven a farka, ami nem volt így sem kicsi (!), az a gatya lerántásával, le”rántódott”, majd nagyot csattant, mikor visszavágódott a hasára. Ezt követte a felkiáltása is az érzett fájdalomtól.
Ezt nem hagyhattam szó nélkül, és újra Kálmánhoz szóltam, pikírten megkérdeztem:
- Nálad nem az a „módi”, hogy a rabszolga csak akkor szólhat, ha megengeded?
- De, igen, az! – válaszolta azonnal, s hozzátette: - Miért, mit mondott, Uram? – kérdezett meg értetlenül és főleg csodálkozva.
- Ha nem hallottad, akkor semmit! – adtam az együgyűt.
- Ja, a felkiáltására gondolsz, Uram? Azt szabad, azzal nem sért törvényt, hanem még inspirál is engem, újabb kínok okozására, neki. - magyarázkodott Kálmán.
- Akkor itt az alkalom, hogy tedd! Most tedd, hogy ne csalódjon benned, mint dómodban! – tettem hozzá és egyben utasítottam is Kálmánt cselekvésre.
Az kicsit értetlenül mozdult, és hátrafordulva odanyúlt, elkapta és megcsavarta Levente már merev farkát. Erre Levente újra felkiáltott, mire már felszólítás nélkül, Kálmán nem csak megcsavarta a még kezében lévő farkat, de rá is ütött arra, a merev farkára és egyben a másik kezével befogta a száját, hogy ne tudjon kiáltani. (Ügyes! – állapítottam meg erre én.) De nem hagyhattam ennyiben a cselekedetét, hanem meg kellett büntetnem Kálmánt a felkiáltásáért.
Így én is követtem Őt: megcsavartam párszor a markomba fogott farkát, majd mikor ettől megmerevedett és is rácsaptam. Ő erősen szorította a száját, így egy hang sem jött ki azon.
Most elengedtem Nyakigláb úrfit, s mutattam, kússzon csak a sarokba, ott üljön le a sarkára és onnan figyelje az elkövetkezőket.
Miközben tovább mustráltam – egyelőre csak szemmel – Leventét, Kálmánt már nem csak szemmel nézegettem, mértem fel, de ha már a farka előbb a markomban volt, célszerűnek láttam, ha újra abba veszem és megmarkolva tartom őt magam előtt, miközben a másik kezem ujjaival elkaptam a szintén meredező mellbimbóit és morzsolgatni, csavargatni, húzgálni kezdtem. És élvezettel néztem, figyeltem, ahogyan vonaglik a teste ettől, de még csak sziszegni sem mert. (Azt is láttam, észrevettem, hogy úgy összeszorítja a száját ezért, hogy egy kis vér is kiserkent azon. ) Ezért kicsit engedtem a mellbimbói szorításán, de viszont erősebben szorítottam a markomban lévő, fogott, s már igencsak meredező, lengedező farkát.
Sőt arra utasítottam, hogy ő is kapja markába Levente hasonlóan meredező farkát, szorítsa azt és közben – ahogyan tudja, eléri – a kezeivel annak mellbimbóin utánozzon engem.
Nekem nagyon tetszett, élveztem ezt a játékot, de nem csak én, ők is (!), no meg Nyakigláb úrfi is kidülledt szemekkel nézte az előtte zajló eseményeket.
Így rátettem egy lapáttal az „élvezetekre”: már nem csak szorítottam Kálmán farkát és csavargattam mellbimbóit, de néha, egyet-egyet ráütöttem a mellkasára a tenyeremmel. Ettől szép, ”kongó” hang hallatszott. Majd változatossá téve a dolgokat, elengedtem egy-egy pillanatra a marok szorítását, és helyette megragadtam az ölén lévő szőrszálakat s azokat húzkodtam meg, no meg nyitott tenyérrel nagyokat csaptam, az így állva is feszes, gömbölyű, kívánatos zsemléire. De azt is megtettem, hogy az ölén lévő szőrszálak húzogatása mellett, meg-, megcsavargattam a szőröket, majd elengedve, kicsit behajlított tenyérrel alulról felfelé csaptam, így oda-, odaszorítva a lecsüngő, lógó tökeit a gátjához.
Ezt már nem bírta ki sziszegés nélkül Kálmán, amit azonnal megtoroltam, újabb ütésekkel, szorításokkal, csavarásokkal a farkán, mellbimbóin, vagy a tökein. 
Intettem Nyakigláb úrfinak, aki elsőre nem értette, de később már igen, felállt és a falról odahozott nekem egy hosszú szíjakból álló bőr korbácsot. Amikor ezt Kálmán meglátta, összeszűkültek a szemei félelmében, mert sejtette mi fog következni és azt is tudta, hogy abból nem marad ki ő sem. 
A kapott korbáccsal először is Nyakigláb úrfit „jutalmaztam” meg, nagyot csapva a neki is vonzó, kívánatos és kellően szőrös zsemléire, majd kapott jó párat Levente is. Csak ő nem tudott elmozdulni közben, mint Nyakigláb úrfi, aki gyorsan odébb, a sarokba visszaigyekezve kikerült a korbácsot tartó kezem hatósugarából.
Levente farkát még mindig a markában tartotta Kálmán s nem is merte elengedni, így az a korbácsot tartó kezem hatósugarában maradva, szabadon elértem és részeltethettem a csapásaimban. Kapott is nem keveset. Zömmel egyenletesen elosztva a domborodó zsemléire, de jutott azokból a külső, felső combjaira, majd már a vádlijaira is. (Egyelőre a hátát még nem csapkodtam meg!)
Kálmán közben kezdett kissé megnyugodni, hogy eddig ő még nem kapott a korbácsütésekből. Korai volt az öröme, mert mikor Levente teste már „lángolt” a korbácsütések nyomán, és hatására, akkor erősebben megragadtam a markommal, markomban - Kálmán még mindig mereven álló - farkát s most ő következett sorra.
Már nem csak sziszegett, de egyenesen nyüszített a sok, sűrű csapásomtól és persze próbált szabadulni, szabadítani a farkát a markomból, de jó erősen fogtam, biztosan tartottam abban s közben folytattam a teste csapdosását. Ő is kapott a kívánatos popóira, de a combjaira és vádlijaira is, s mivel ő ettől felkapdosta a lábait, így egyet-egyet, ha sikerült jól ütemeznem, a talpait is eltaláltam, felváltva.
Most „táncolt”csak igazán, váltogatta a lábait, talpait, izgett-mozgott, próbált szabadulni, de nem sok sikerrel. Csak egyszer sikerült, de akkor is elkaptam, visszahúztam és felpofoztam ezért. No, azt nagyon zokon vette tőlem.  
(folyt. köv.)