Barátból szolga I.

Három éve ismertem meg Őt. Fel akartam szedni, de végül is erről le kellett tennem, mert volt barátja, én viszont nem vagyok az a fajta, aki az ilyesmibe belekontárkodik.
Viszont sokat beszélgettünk, találkoztunk is, elég gyakran. Megosztott velem szinte mindent a szexuális életével kapcsolatban és ez persze fordítva is így volt.
Mindig is tudtam róla, hogy domináns természetű lány és ez nagyon illett is hozzá. Gyönyörű kék szeme és hosszú szőke haja volt és szép, sportos teste. Igazi istennő volt.
Gyakran fantáziáltam arról, hogy egyszer ő lesz az Úrnőm. Ezt persze sosem mondtam neki. Kezdetben. Viszont egyre többször fordult elő részemről és részéről is, hogy "viccből" utaltunk olyan dolgokra, amiket egyszer majd eljátszunk.
Az, hogy miért nem vágtunk bele azonnal, vagy belátható időn belül, nagyon prózai volt. Természetesen a szokásos "mi van, ha ez elrontja a barátságunkat?" jellegű tipikus női félelem tehetett róla. Meg persze attól is tartott, hogy mi lenne, ha az egész szituáció nevetségessé válna és elröhögnénk? Hát, én valahogy nem aggódtam ilyenek miatt, de hát mégiscsak inkább rajta múlt az egész és nem rajtam.
Persze a beszélgetéseink során alaposan megismertük egymás vágyait, szóval pontosan tudtuk egymásról, hogy mi izgatja a másik félt és mi az, amit bevállalna, stb.
Annyit még érdemes tudni, hogy neki is volt szubmisszív oldala és nekem is van domináns, így hát egyszer amikor játékosan pofozgatott (elég gyakran csinálta, egyszerűen csak élvezte, viszont nekem meg tetszett, szóval általában, hagytam, viszont előfordult, hogy), vissza ütöttem.
Persze én is finoman, véletlenül sem akartam bántani, viszont Ő emiatt még erősebben ütött, és... a vége az lett, hogy erősebben ütöttem meg, mint szerettem volna.
Ezután valahogy más lett a tekintete. Hűvös és ijesztő. Hiába voltam nála jóval magasabb és fizikailag erősebb, mégis megijedtem. Viszont egyúttal remek érzés is volt, hiszen titkon pont arra vágytam, hogy így nézzen rám. Az arca még vöröslött és én hihetetlenül sajnáltam, hogy ezt tettem vele, mindenképp ki akartam valahogy engesztelni. Viszont Ő továbbra is csak nézett.
Lehet, hogy csak pár másodpercig tartott ez az egész, de nekem óráknak tűnt, szóval úgy gondoltam megtöröm a csendet:
- Bocsá...
- Kussolj. Nem engedtem meg, hogy beszélj - mondta hűvösen
- Mi az, hogy...
Elég nagy pofont kaptam ezért. Kezdtem megérteni, hogy mi történik. Mindenesetre úgy tettem ahogy mondta: kussoltam. Viszont már nem tudtam belenézni a szemébe, egyszerűen nem ment. Kis idő múlva azonban megtörte a csendet:
- Lesz alkalmad bocsánatot kérni, ne aggódj. Viszont én nem fogok olyan könnyen megbocsájtani. Térdelj le! - mondta határozottan.

Én szó nélkül térdeltem, hiszen épp az előbb mondta, hogy kussoljak, szóval, ha megszólalok biztos csak jobban feldühítem.
Viszont már nem tűnt dühösnek. Az a hűvös tekintet megmaradt, de Ő mégis valahogy elégedettnek, szinte jókedvűnek tűnt. Már alig látszott a pofon nyoma a gyönyörű arcán...

(folyt. köv.)