A büntetés, 4. rész

A piócák a lányon lassan jóllaknak. Ilyenkor már nem érdemes sokat várni, viszont van még egy olyan lépés amit meg kell tennem. Pontosabban nem is nekem: a lánynak. Eloldozom, de rászólok, hogy a kezét csak engedje maga mellé, ne csináljon semmit. Aztán hozom a piócás dobozt.

- Szedd le magadról mind, egyenként! Fogd meg az ujjaddal, húzd le és tedd ide.
A lány remeg, de nem mer ellenkezni. Látszik rajta az undor, ahogy megfogja az állatokat. Még rá vannak tapadva, így húzni kell - úgy kell kiszakítani a bőrből. Nem kellemes, és ez látszik is, ahogy fel-felhorkan a sírása. Amikor elől leszedte az összes férget, mögé léptem, és a hátáról én szedtem már le a többit. Nem jószándékból - nem akartam, hogy a piócáknak bajuk legyen. A kis sebek elég gyorsan elzáródnak, alig véreznek.

Amikor végeztem, rászóltam: Leülhetsz! Szinte összeomlott, úgy ült a földre. Adtam neki inni, de még nem végeztem mára. Az urát nem láttam, nem is tudtam, ott van-e valahol. Nem ismertem, előtte sose találkoztam vele. A lányt se láttam még. De a piros lámpa még nem világított, így folytattam a büntetést.

A következő, amit a lánynak túl kell élnie, az áramütés. De ezt szeretem kombinálni a fárasztással is. Amikor megitta a vizet, felállítottam.
- Fogd meg a köteleket!
Rögzítettem a csuklóira, úgy, hogy közben bele tudjon kapaszkodni. Szüksége lesz rá.
- Tornázni fogsz. Meddig tudod felemelni a lábad?
Próbálkozott, de az előző tortúra miatt már fáradt, alig néhány másodpercig volt a lába a levegőben.
- Nem lesz így jó. Fog kelleni valami ösztönző!

Kivettem a felszerelésemből a szükséges dolgokat. A lány szeme egyre kerekedett, láttam, már tudja, mi fog következni. Zihált. Fogtam egy fémlapot, és a földre raktam alatta, most már azon állt. Úgy állítottam a köteleket, hogy teljes talppal rá tudjon ereszkedni. És most jöttek az érintkezők: fémlapok, csipeszek és rudak. Elkezdtem szépen, komótosan felszerelni a lányra. Egy-egy lap a fenekére. Kettő- kettő a melleire, alul és felül. Három a hátára, egymás alá. Jönnek a csipeszek. Egy-egy a mellbimbóra. Egy-egy a kisajkakra. És a rudak, amik igazából fém dildók. Egy a fenekébe, egy a pinájába. Ezeket szíjjal rögzítettem is, nehogy kiessenek. Amikor készen voltam, mindet rákötöttem egy kis dobozra. És kész is vagyunk.

Trükkös ez a kínzás, de végtelen egyszerű, csak én raktam bele egy kis csavart. Ha a lába a fémlapon van, zárja az áramkört, és ráz az áram. Ami az én kis trükköm, az a sok érintkező. Amikor zárja az áramkört, nem az összes ráz, mindig csak egy. De véletlenszerűen: sosem lehet tudni, melyik. És csak 2 másodpercig ráz egy, utána 2, 3… minél tovább zárva van az áramkör, annál több.

Vagyis a lánynak egy dolga van: felemelni a lábát. És ha lerakja, akkor is csak kis időre. Egyszerű, nem?

Nem. Illetve elvileg igen, de aki már próbálta… az első néhány percben megy. Aztán egyre többször ér le a láb, amit ilyenkor gyorsan felránt. De aztán egyre lassabb, és egyre hosszabb ideig van zárva az áramkör. Ilyenkor a sikoltás is fárasztó. A zihálva vett levegő. Az újabb és újabb áramütés. A csuklóba egyre mélyebben bevágó kötél. A tenyérbe mélyedő körmök. Az áramütés. A sikoly. A fáradt lábak. Az áram. A kifújt levegő. A sikolyok. Az áram.

És vége, nem bírja tovább. De nem tudja, hogy ezzel menekül: minél tovább van lent a lába, annál több helyről kapja az ütéseket, de az áram egyre gyengül - és mire az utolsó érintkező is rázza, csak várni kell öt másodpercet - és kikapcsol a gép.
folyt.köv.