Monostorban

Monostorban

Monostor: férfiak bentlakásos tanintézménye azonos vallású papok és papnövendékek számára.
(Fiktív történet kitalált szereplőkkel, helyszínekkel és cselekménnyel. Monostor: bentlakásos tanintézmény nagykorú azonos vallású papok és papnövendékek számára.)


Az Úr 1476-os esztendejében már negyedik éve szolgáltam az Urat a németalföldi kolostorban, melyhez számos hasonló létezett akkoriban Bohemiától egészen az északi, barbár területekig. Napjaim hasonlóan teltek a többi paptanáréhoz. A napi négy mise, az ifjúság oktatása, kódexmásolás, cellámban való magányos imádkozás. Amikor idekerültem, éppen túlhaladtam harmincnegyedik évemen. Előtte egy kis falunak voltam a papja, onnan azonban az egyházkerület eltávolított, így megúsztam a botrányt, és elrejtőzhettem ebben a Vladisláv atya által irányított monostorban.

Hálát adtam az Úrnak, hogy nyugodt, biztonságos körülmények között élhetem életemet az Úr dicsőségének szentelve napjaimat. Egyetlen kellemetlen dolog miatt éreztem kínosan magamat, amikor a rendházvezető atya maga elé hívatott, mert ezeknek az alkalmaknak rendszerint az lett a vége, hogy a deresen találtam magam, ahol vagy huszonöt vagy ötven botütéssel illették pőre fenekemet. Ezek a penitenciák a többi paptanárnak is kijártak esetenként, bár főleg a tanulóifjúság szenvedte meg a derest. Ezek a tizenkilenc és huszonnégy év közötti ifjak számos alkalommal részesültek botozásban, míg tanulmányaik végeztével hálát adtak érte Urunknak, hiszen a bot inspiráló segítsége nélkül gyengébb eredményeket értek volna el, vagy nem tudtak volna megfelelni vizsgáikon.

Magam is úgy véltem, hogy erre a büntetőeszközre szükség van, még akkor is, ha nem tudtam megszokni azt, hogy időről időre engem is megcsapnak. Itteni szolgálatom négy éve alatt másfél tucat alkalommal hasaltam deresre, és meg is lett a jótékony hatása. Feladataimat sokkal nagyobb odafigyeléssel végeztem, szebb iniciálékat rajzoltam a pergamenre, buzgóbban imádkoztam, és az előadásaimon is terjesztettem az igét, hiszen sokkal fontosabb, hogy ismerjék Urunk példabeszédeit, mint más tárgyak, például a matematika, filozófia, vagy a logika, amit a kövér Ludovik atya tartott.

Ezen a napon, a reggeli alatt Vladisláv atya, a rendfőnök többször is felém pillantott a hosszú asztal végéről, miközben diskurzusba mélyedt az itáliai Renzi atyával, ki hónapok óta rendházunk vendégszeretetét élvezte. Talán Őszentsége, a pápa is tudomást szerzett fajtalankodásaimról a faluban? Hogy férfiakkal szegtem meg a rám kényszerített cölibátust, és azért küldte ide Renzi atyát a Vatikánból, hogy rajtam tartsa a szemét?

Az étkezőterem elég nagy volt ahhoz, hogy a nyolc paptanár és a negyvennégy tanítvány helyet tudjon foglalni a hosszú asztaloknál. Reggeli alatt egy diák felolvasott a szentek életéből, ezúttal szent Sebestyén életét hallgattuk a monoton előadásban.

Reggeli végeztével egyes sorokban kivonultunk a kerengőbe, és csendes imádkozással adunk hálát Urunknak az ételért. Még az első előadásomnál tartottam a mai kettőből, amikor megkaptam Ladisláv atya üzenetét, hogy keressem fel szobájában az előadás után.

A hírtől bizseregni kezdett a fenekem, és innentől kezdve nehezen tudtam a latin nyelvű felolvasásra figyelni, mellyel a növendékek birkóztak. A felolvasott mondatokat egyenként lefordították, de így is alig egy oldalnyit haladtunk. Most azonban nem törődtem vele, mert úgy sejtettem, hogy hamarosan ismét megkapom a magamét a deresen.

Miközben sötétbarna csuhámban ültem a katedrán, és összeillesztett ujjaim felett néztem tanítványaimat, felidéztem, hogy mikor kaptam utoljára botot. Két hónapja és négy napja hasaltam utoljára, így talán időszerű is, hogy ismét kapjon a fenekem. Akkor Miroslav atya rám nyitott cellámban, miközben a magányos örömszerzésnek hódoltam. Bűnbe estem, noha tisztában voltam azzal, hogy Onán bűnéért lakolni fogok. Így is lett. Miroslav atya bepanaszolt Ladislav atyánál, aki huszonöt botütést méretett rám. Mégis, azóta is többször sikerült bűnbe esnem. Jóval óvatosabbá váltam, minden neszre figyeltem, és azóta egyszer sem vették észre.

A magam részéről képmutatásnak tartottam, hiszen a papok számára nem ismeretlen Onán bűne, kevés kivétellel mind élnek vele magányos óráikban celláik mélyén. Mégis, kijárt érte a büntetés.

Ezúttal Ladislav atya más vétekért rendelt maga elé. Egyik gazdag tanítványunkat megróttam gyenge latin fordításáért, mire bepanaszolt szüleinél, akik a rendfőnök elé terjesztették panaszukat. Számíthattam rá, hogy túlzott szigorúságom még a deresre juttat, és amikor a rendfőnök eljutott erre a gondolatra, már tisztában voltam azzal, hogy nem kerülhetem el a büntetést.

- Petur atya – csóválta a fejét a koros, kopaszodó rendfőnök, aki már régebben túlhaladt hatvanadik évén. – Magad is beláthatod, hogy rászolgáltál a büntetésre. Huszonöt jó botot kapsz.

- Bocsánatáért esedezem, atyám! – hajtottam le a fejem alázatosan.

- A bocsánat az Úrnál van, és csak akkor lehet részed bűnbocsánatban, ha alaposan megbotoznak. – Elmosolyodott, ebből rájöhettem, hogy nekem ad igazat, de mégis meg kell csapatnia, hogy a gazdag diák és szülei elégedettek legyenek. – Voltaképpen ideje újra hasalnod. Az a véleményem, hogy meglett férfiak évente négy-öt alkalommal feltétlenül csapassák meg az ülepüket. Te is így gondolod, Petur atya?

- Nincs ínyemre a botozás, de be kell lássam, érvei meggyőzőek – feleltem diplomatikusan. Hiszen hogyan vallhattam volna be, hogy tartok a bottól.

- Kevesen szeretik, ha bottal kínálják őket, kivéve talán Ludovik atya, de ő is csak akkor jelentkezik nálam penitenciára, ha Miroslav atya botozza a hájas seggét – nevetett a rendfőnök.

- Valóban? Ő maga jelentkezik büntetésre?

- Nem hallottál még ilyenről? Amikor idekerült, jó húsz éve, még nem volt ilyen kövér. Az első héten megbotoztattam, és igencsak méltatlankodott, hárman fogták le, mert nem volt hajlandó deresre hasalni. Ott is mondta a magáét, hogy nem érdemelte meg, nem szolgált rá. Egészen addig berzenkedett a bottól, míg Miroslav atya idekerült, és a híre megelőzte. Az egyik legjobb pribék hírében állt. Ludovik atya az utóbbi nyolc évben magától hasal deresre, és megbarátkozott a bottal.

- Fogalmam sincs, hogy eljutok-e eddig valaha, de igyekezni fogok – biztosítottam Ladisláv atyát.

- Mióta a rendházamba kerültél számos alkalommal adtad tanújelét, hogy kínosan érint, ha hasalnod kell. Van, akinek hosszabb időbe telik, magam is évtizedekig berzenkedtem a botbüntetés ellen. Negyvenötödik évemben jártam, amikor egy olyan pribék keze alá kerültem, hogy megváltozott a véleményem. Duzzogva hasaltam a botja alá, és új emberként keltem fel a kiadós huszonöt után. Mostanában már ritkábban kínáltatom magam bottal, de félévente azért egyszer felhasalok a deresre, ha szükségét érzem, gyakrabban. Megerősödik a hitem tőle, és egyébként is jó hatással van rám. Nyugodtabb leszek, türelmesebb a környezetemmel, a hívekkel. Te érezted már előnyét?

- Egy alkalommal bedugult az orrom a náthától, és a deresen botoztatva a fenekem, hirtelen tisztán tudtam lélegezni. Gyorsabb hatást ért el a bot, mint máskor a kamillafőzet.

- Nahát, erről még nem hallottam, ajánlani fogom náthás embereknek, hogy csapassák meg magukat. Mert a hívek időnként a szentgyónás alkalmával olyan titkokat súgnak meg, hogy a kötelező miatyánkok mellé kénytelen vagyok deresre küldeni őket.

- Nem szöknek el?

- Senki sem szökött még el, bár sokan elsápadnak, amikor azzal szembesülnek, hogy deresre kell hasalniuk. A férfiasság próbája, ha valaki elfogadja, megköszöni a botbüntetést. Nehéz megköszönni, hiszen kínos és megszégyenítő ereje van a fájdalmon kívül, de meg kell tanulni köszönetet mondani érte.

- Van korhatár?

- Úgy érted, meddig lehet botozásra ítélni egy férfit. Kora húszas éveitől talán hetvenes éveiig nevelhető bottal egy férfi. A legidősebb egy nyolcvanhat éves paraszt volt, aki kifejezetten kérte a gyóntatófülkében, hogy botoztassam meg, mert tucatnyi éve nem kóstolt botot, és úgy érzi, rászolgált. Huszonötöt vágtak rá, de meg kellett repetáztatni, mert kevesellte, mondván, hogy többet érdemel. Neki kifejezetten jót tett a bot. Tehát a felső életkor nincs kőbe vésve, ennek ellenére az a véleményem, hogy egy férfi legjobban húsztól hatvanéves kora közepéig botozható, azon túl inkább más büntetést kell kiróni rájuk.

- Akkor még jó néhány évig a botot kell igénybe venni, ha büntetésre szorulok – feleltem elszontyolodva.

- Menj, és vágass a fenekedre huszonötöt a jobbikból – utasított a rendfőnök, ezzel befejezettnek nyilvánítva a beszélgetést.

- Köszönöm, atyám – bólintottam alázatosan, és elhagytam szobáját.

A folyosón haladva a dormitórium mellett szembejött Miroslav atya, akit a rendfőnök atya az imént említett. Valahogy eddig mindig más végezte rajtam a botozás munkáját, de felkeltette a kíváncsiságom, hogy ő miben más. Ő szólított meg, ahogy egymás közelébe értünk:

- Miért vágsz ilyen savanyú képet, Petur atya? Talán rossz hírt kaptál?

- Köszönöm a kérdésedet, Miroslav atya. Voltaképpen jó is, hogy találkoztunk.

- Miben lehetek a szolgálatodra?

- A rendfőnök atya utasítására meg kell botoztatnom a fenekemet. Épp arra gondoltam, hogy talán segíthetnél azzal, hogy huszonöt jó botütésben részesítesz.

- Ennyire kívánod? – nevetett a nálam néhány évvel fiatalabb rendtársam. – Szerencséd van, éppen ráérek. Fáradj velem a deres cellájába, és ellátom a bajodat.

- Köszönöm, Miroslav atya, igazán hálás vagyok a fáradságodért.

- Egyébként haragszol még, hogy beárultalak? Kötelességem volt.

- Nem, igazán nem, rászolgáltam a büntetésre. Ahogy most is.

Beléptünk a cellába, ahol Miroslav atya meggyújtotta a gyertyákat, míg én kibújtam a csuhámból. A botozást mindig meztelenül kellett elviselni, ez a büntetés része volt.

- Csak nem félsz, Petur atya? – nevetett ismét Miroslav atya, aki éles szemével észrevette, milyen aggodalmas tekintettel méregetem a derest. – Nosza, feküdj hasra, a többit bízd rám. Van már benne gyakorlatom, nem egy segget botoztam már.

- Igen, hallottam a híred, kedves Miroslav atya – léptem a dereshez, és mély sóhajjal feltérdeltem, majd fenekemet dörzsölgetve vártam, hogy kiválasszon számomra egy botot a falon kifüggesztett készletből.

- Már a monostor legtöbb papját botoztam, és a diákok közül is sokan hálásan keltek fel a deresről, miután elvertem őket. A hívek is előszeretettel járnak hozzám, már időpontot kell egyeztetnünk, mert gyakran előfordul, hogy ugyanazon a napon négy vagy öt fenék is várja tőlem a botozást.

- Ma én vagyok az egyik fenék – bólogattam búsan, majd végighasaltam a deresen.

- Bizony, ennek is eljött az ideje – tette arcom elé a botot a deresre, majd szaporán leszíjazott, hogy ne mozogjak. – Kívánod már?

- Őszintén szólva most nem kívánom, de előfordult már, hogy eszembe jutott, hogy most jólesne egy kis botozás. Aztán napokon belül Urunk meghallgatta néma kérésemet, és megkaptam a magamét.

- Rá kell hangolódni. Ez egy remek bot – vette el előlem, miután elkészült a deresre húzásommal. – Már sokszor bizonyított.

- Féltem a seggem – böktem ki szégyenkezve.

- Hazudik, aki az ellenkezőjét állítja, bátorság, aki ezt elismeri – felelte tűnődve. – Még azok is, akik hangosan lamentálva jajgatnak botozás közben, utána elnézést kérnek, és belátják, hogy erre szükségük volt.

- Magam is így vagyok ezzel – láttam be. – Tisztában vagyok azzal, hogy az épülésemre szolgál, mégis minden alkalommal nehezen viselem a botot.

- Jót fog tenni, majd meglátod! – biztatott, majd gondosan kimérte az első ütést. – Milyen volt?

Kérdésére felemeltem a fejem, és mivel szünetelt a botozás, összeszedtem a gondolataimat.

- Meglehetősen jól alámvágtál – ismertem el.

- Tehát a bemutatkozás jól sikerült – örvendezett. – Hamarosan úgy meg lesz botozva a segged, hogy nehezen tudsz felkelni a deresről, ezt megígérem!

- Hálásan köszönöm – sóhajtottam vöröslő arccal. – Megérdemlem, hogy úgy ellássák a bajomat, hogy napokig ne tudjak ráülni.

- Huszonöt erre kevés lesz – vakarta a fejét, majd lendületet vett, és ismét lecsapott.

Panaszosan felnyögtem, és lehajtottam a fejem szégyenemben.

- Ez jobban fájt, mint az első – sandítottam hátra.

- Még csak a kezdetén vagyunk – felelte, és újra kicsalt belőlem egy nyögést egy alaposan bevitt ütéssel.

- Jó ez a bot – emeltem fel ismét a fejem. – Remek választás, hogy egy magamfajta férfit büntessenek vele.

- Ugye? – megint gondosan kimért egy ütést, és megtapogatta a fenekemet. – Mégis akkorákat nyögsz, mintha alig bírnád.

- Mindig nehezen bírtam a botot – árultam el szégyenkezve. - Húsz éves korom óta számtalanszor kínáltak vele, mégis mindig úgy nyögök, mint első alkalommal, még papnövendék koromban.

- Pedig ilyen korban már jobban kéne bírni – vélekedett, és ismét ügyesen alámvágott.

Elnyújtottan, panaszosan nyögtem.

- Ez nagyon fááájt – panaszoltam. – Miért fáj mindig ennyire?

- Pedig alig látszik még valami a seggeden, lassan verlek, így szabályosabbak lesznek a hurkák. Örülsz ennek?

- Igazán figyelmes vagy – ismertem el. – Elnézésedet kérem, hogy ennyire megnyögdeltet a bot.

- A korodból adódóan azt hittem, hogy sokkal jobban bírod. Ráadásul másfél tucatnyi éve csapatod a farodat, akkor miért nem tanúsítasz nagyobb önuralmat?

Közben keményen lecsapott védtelen fenekemre, amitől keservesen jajongtam. Nem várta meg, hogy kinyögdeljem az ütést, máris seggbe kínált a következővel.

- Nem hittem, hogy… ennyire megkínlódtatsz… - lihegtem.

- Ezt a botot a te korosztályodnak tartom fenn, és több férfi is kibírja ekkora hiszti nélkül, hogy megkapja vele a büntetést. Szégyellhetnéd, hogy úgy viselkedsz, mint aki menten elsírja magát.

- Ez egy igen kemény bot – nyöszörögtem.

- Igen? Akkor miért bírják némán, ha fenékbe kínálják vele? – gondosan mérte az ütéseket egyiket a másik után, én meg ráztam a seggem, amennyire a szíjak engedték, és panaszosan nyögdeltem.

- Igyekszem csendesebb lenni – fogadkoztam, de azonnal megszegtem ígéretemet, amikor a következő ütéssel megint sikerült megnyögdeltetnie.

- Felelőtlen ígéreteket ne tegyél – intett, és ismét lecsapott.

- Talán nem ízlik? – kérdezte, és megint pihenőt tartott. – Ne hidd, hogy kis munka alaposan elverni egy segget.

- Akkor is nehéz kibírnom, annyira fájdalmasak ezek a botütések – nyöszörögtem panaszosan.

- Ha nem fájna, nem érne semmit a büntetés – bölcselkedett, és ismét megcsapott.

- Auhhhh – óbégattam. – Ki se néztem volna ebből a botból, hogy ilyen fájdalmas ütésre alkalmas.

- Ugye? – büszkélkedett. – Nem véletlenül választottam. Legutóbb egy idősebb parasztra olyan ötvenet vágtam vele, hogy nem győzött hálálkodni utána. Katonakora óta nem ízlett neki ennyire a bot.

- Hálás vagyok – bizonygattam. – Rég kaptam ilyen alapos verést, pedig sokszor hasaltam már deresre.

- Eljött az ideje – helyeselt. – Mindjárt kész lesz, és egy megbotozott fenék elégedett tulajdonosa leszel.

Nagy levegőt vettem, hogy felkészüljek a következő ütésre, és aprókat nyögve fogadtam a következő ötös sorozatot. Amikor ismét megpihent a bot, lehajtottam a fejem.

- Ezt most elég jól bírtad – dicsért Miroslav. – Úgy látszik, a rövid sorozatokat kedveled inkább, és nem az egyesével kimért ütéseket.

- Meglehet – ismét felemeltem a fejem, és hátrasandítottam. – Ez most meglehetősen ízlett.

- Ugye? Még a végén kívánni fogod a botot, és mindent megteszel azért, hogy havonta megcsapasd a farodat! – nevetett.

- Azt azért nem – ráztam a fejem. – Két-három havonta elég, értek belőle és megjavulok!

- Erre találták ki – jegyezte meg. – Hogy akik deresre kerülnek, azok bűnhődjenek meg alaposan, és okuljanak belőle. Most az utolsó ötös sorozatot kapod, majd még egyet.

- Még egyet? – markoltam rá a deres lábaira, és nagy levegőt vettem, hogy felkészüljek az öt botütésre.

- Bizony! Az én ajándékom, a huszonöt botütésen felül – szaporán botozni kezdett, és olyan ügyesen kimérte az ötöt, hogy elégedetten nyögtem tőle.

- Igazán figyelmes vagy – emeltem fel a fejem újra, az ötös sorozat után.

- Hallottam a hangodon, hogy ez most jólesett, így van? – kérdezte.

- Meglehetősen ízlett a seggemnek – ismertem el.

- Akkor most megkapod az utolsót, és felkelhetsz – figyelmeztetett, majd néhány pontos célzást elősegítő lendítés után lecsapott.

Felnyihogtam a meglepetéstől, mint egy ló, és ezzel ismét kiváltottam Miroslav vidámságát. Nagyot szusszanva tette vissza a botot a helyére, miután áttörölte egy fehér gyolccsal.

- Ilyet még nem hallottam, pedig sokféle hangot kicsaltam már a deresen a férfiakból egy-egy jól kimért botütéssel – nevetett.

- Bocsánatodért esedezem, váratlanul ért az ütés, és a nyögés változott nyihogássá a torkomban – szabadkoztam szégyenkezve.

- Még egy alaposan elvert pap – számolt a fejében Miroslav, elégedetten tapogatva forró fenekemet, miközben kioldozott. – Már vagy száz áldja a botomat, hogy seggbe kínáltam vele.

- Hálás vagyok én is, igazán – bizonygattam, és megpróbáltam felkelni, de visszahanyatlottam.

- Maradhatsz még néhány percig, míg erőre kapsz. Vannak, akik nem tudnak azonnal a botozás után felkelni, úgy látszik, te is ilyen vagy.

- Köszönöm! – feleltem hálásan. – Milyen a seggem?

- Büszke lehetsz rá, vöröslik az egész, és szép, szabályosak a csíkok, ritkán keresztezik egymást.

- Olyan kevés dologra lehetek büszke – sóhajtottam. – De most jólesnek szavaid. Egy alaposan megbotozott fenék tulajdonosának lenni büszkeséggel tölt el.

- Emlékszel az elsőre? Az első botozásodra? – kérdezte, és a fejemhez húzott székre telepedett.

- Nem sokat tudok mondani róla. Papnövendék voltam, nyegle, fölényes. A huszonegyedik születésnapom után történt néhány nappal. Addig kigúnyoltam azokat a társaimat, akiket deresen tanítottak móresre, és hetykén kijelentettem, hogy én bizony büszkén csapatnám a seggem, és egy hangot sem hallanának tőlem. Az első botozásomra még bátran, fürgén felhasaltam. Aztán állítólag olyan hangosan hisztiztem, hogy kihallatszott a dormitóriumba. Hetekig rajtam nevetett minden társam. Megfogadtam, hogy másodszorra nem így lesz. De eddig mindig megnyögdeltetett a bot, hiába igyekeztem több önuralmat tanúsítani.

- Így van ez – felelte. – Tudtad, hogy nekem hivatalból kell csapatni magam? Minden botozó félévente köteles hasalni egyet, mert meg kell ismernünk, milyen a másik oldal. Alkalmanként olyan ötvenet vágnak a fenekemre, hogy remegő testtel kelek fel, és rogyadoznak a lábaim. Van egy monostor, ahol elvégzik a soron következő botozást, minden más monostorból odamennek a botozók, hogy alávessék magukat a tortúrának. Minden alkalommal úgy megkapom a magamét, hogy napokig nem tudok ráülni a seggemre. Két hét múlva esedékes a következő adag, arra a napra kértem szabadságot rendfőnök atyától, aki elengedett, hiszen tudja, hogy az épülésemre szolgál, ha elviszem a fenekemet botoztatni.

- Nem félsz?

- Voltaképpen nem, mert már hozzászoktam az érzéshez, és valamennyire kívánom is. Szoktam is mondani, amikor lehasalok, hogy meglehetősen kívánom a botot. Általában ízlik a kapott botozás, még akkor is, ha utána igen megviselt leszek. Mégis elégedetten térek vissza, és botozom vörösre, dagadtra mások fenekét, mert ez is egy hivatás.

- Jó lehet úgy felhasalni, hogy kívánod a botot – feleltem elmerengve.

- Régi jó barátok vagyunk az ottani pappal, aki elvégzi a botozás nehéz munkáját. Utána kedélyes beszélgetés mellett megbeszéljük a tapasztalatokat, tanácsokkal lát el, és úgy enged utamra.

- A rendház atyát is te botozod?

- Igen, de erről nem szívesen beszélek. Az ő feneke sokat kibír, erősen kell botoznom, és meghallgatni a kívánságait.

- Miféle kívánságait?

- Ő már abban a helyzetben van, hogy kérheti, hogy feljebb, vagy lejjebb szeretné, és az ütések erősségére is ad utasításokat. Általában fentről lefelé kell ütnöm egyre nagyobb ütésekkel, és amiket kicsinek ítél, azt megismételteti velem. Volt, hogy lentről felfelé kellett haladnom a fenekén, és olyankor is az ötös sorozat végén lejjebb kell megütnöm. Nem csúszhat le a combjára az ütés, mert szerinte a botozás helyére az Úr a feneket jelölte ki.

- Egyetértek rendfőnök atyával és az Úrral is ebben – helyeseltem. – Mindig a seggem csapattam meg, más testrészemet soha.

- Vannak papok, akik pofoznak is, de kár lenne a csinos arcú papnövendékekért. A seggüket el tudják rejteni, az arcukat nem.

- Igen, magam is szívesebben kínálom a botnak a seggem, mint a pofonnak az arcom. Ha választani kellene, inkább lehajolnék egy botütésre, minthogy arcon üssenek.

- Sokan választanák inkább a pofont, főleg az idősebb parasztok közül. Vannak olyanok, akiket hiába botozok meg újra és újra, mindig berzenkednek ellene. Nehezen hasalnak fel a deresre, és felpanaszolják a remek találatokat is. Pedig muszáj úgy megbotozni őket, hogy érezzék, hogy ez büntetés. Néha igazán örülök, ha sikerül bevinni egy jól sikerült botütést, de nem örülnek velem, inkább nyögnek és jajgatnak tőle.

- Vannak, akiket rendszeresen meg kell csapatni?

- Hogyne. A monostor templomához tartozó hívek közül legalább tucatnyi férfi került már többször is a deresre, egy-egy kiadós huszonötre. Gyónás után jönnek hozzám, felírom őket, és megbeszéljük, mikor lenne alkalmas számukra. Mert azért a mezőgazdasági munkákat nem akadályozhatja. Legtöbben aratás vagy szüret után jönnek, olyankor hetekre tele vagyok munkával, és mire mindnek megbotozom a seggét, hónapok telnek el.

- Milyen lehet úgy élni a napjaikat, hogy önként feliratkoztak botozásra, és tudják, hogy a nevük ott a listán. Tudni a napot, amikor reggel elbúcsúznak a faluban azzal, hogy indulnak, mert meg kell botoztatni a feneküket.

- Jobb ezen túlesni, nem igaz? – Miroslav kerek képén ismét mosoly terült szét.

Ekkor kopogás nélkül nyílik az ajtó, és a rendfőnök atya lép be. Miroslav eléje megy, tisztelettudóan köszönti, és megkérdezi, miben lehet szolgálatára.

- Úgy érzem, eljött az ideje egy újabb penitenciának – feleli az idős férfi, és a deres felé pillant, melyen még ott hasalok.

- Rendben, már éppen végeztünk – int felém Miroslav. – Peturt botoztam az előbb, most már összeszedte magát annyira, hogy felkeljen.

Lekászálódom a deresről, és felveszem csuhámat. Amikor hátat fordítok, érzem a pillantást, hogy mindketten megnézik a seggemet.

- Szép munka! – jegyzi meg a rendfőnök atya.

- Köszönöm, beleadtam a legjobb tudásom.

- Jó munkát végeztél, remélem, az én fenekem is ilyen lesz hamarosan! – feleli a rendfőnök atya.

- Petur, kérlek nyisd ki azt az ablakot, hogy jöjjön be levegő. Rendfőnök atya hamarosan meg fog izzadni – szól Miroslav, és engedelmesen lépek a kis ablakhoz.

Ezt általában zárva tartjuk botozások alkalmával. Magasan van, tehát belesni nincs lehetőség, de arra megfelelő, hogy felfrissítse a cella állott levegőjét.

Mivel nem szólítottak fel távozásra, maradok. Csuhám ujjába rejtem összekulcsolt kezeimet, és magamban imádkozni kezdek. Hálát adok a verésért, amitől lángol a seggem, és azért, hogy ilyen szerencse ért, hogy itt dolgozhatok és élhetek ebben a monostorban.

Miroslav közben lesegíti az atya csuháját, és annak kövérkés testét elrendezi a deresen. A férfi gondolkodás nélkül hasalt fel, és most engedi, hogy paskolják fenekét, kezénél lábánál leszíjazzák.

- Ma melyik bottal kapok? – kérdezi a fali tartóra pillantva.

- Ha javasolhatok, azzal kéne kiporoltatnia a seggét, amivel legutóbb olyan elégedett volt.

- Jó választás! – bólint a deresre húzott férfi, és látom, hogy meg-megfeszíti hájas fenekét.

- Mikor is kínáltam bottal utoljára? – tűnődik Miroslav a kiválasztott bottal a kezében.

- Hónapok teltek el azóta, és meglehetősen kívánom a botot – vallja be pironkodva a rendfőnök atya.

- Természetesen, ekkora fenék gyakrabban kívánja – helyesel Miroslav. – Ötösével kéri, ahogy szoktuk?

- Először kínálj meg vele egy üdvözlő ütéssel – feleli kis tűnődés után a hasaló férfi. – A seggem alsó harmadára célozz!

Miroslav többször becélozza kívánt helyet, majd határozottan lecsap a kövér fenékre. Figyeli a botozott férfi feje felől a válaszreakciókat. Mély sóhajtás után szólal meg a rendfőnök atya:

- Ez jólesett – leheli szinte szégyenkezve.

- Örülök, hogy megelégedésére szolgált, atyám – bókol Miroslav.

Tényleg tud valamit. Ez kiderül a továbbiakban, amikor ötös sorozatokban méri ki a huszonötöt a rendházfőnök fenekére. A sorozatok szünetében megbeszélik a tapasztalatokat. Az atya elégedetlenkedik a végén, és azt javasolja, hogy repetáztassák meg a seggét.

- Igazán jólesne, ha még ötöt kapnék – vallja be. – Meglehetősen jólesik ma a bot, már napok óta kívántam, hogy hasalhassak egy jót.

- Igazán örömömre szolgál, hogy megelégedésére botozhatom meg a seggét – feleli udvariasan Miroslav. – Véleményem szerint ekkora fenéken elfér a repeta. Szebb lesz tőle, hangsúlyosabban vörös.

- Szerinted is nagy seggem van? – tűnődik a rendházfőnök. – Akkor megérdemlek tíz repetát is. Gondosan vágd be, hogy érezzem, hogy falánkságom miatt bűnhődöm.

- Igen, a falánkság a hét főbűn egyike, és a bot ki tudja kezelni ebből – Miroslav ismét helyesel, és odailleszti a botot a terjedelmes fenékhez, hogy kimérje a tíz repeta első ötös adagját.

- Jöjjék a bot! – lihegi a hasaló férfi, és amikor megérzi, ujjai elfehérednek, úgy kapaszkodik a deres lábaiba.

Elégedett nyögésekkel nyugtázza a repeta első felét, és felnéz, amikor az ötödik is megnyögdeltette.

- Jól bírom?

- Ladisláv atya mindig jól bírta a botot – ismeri el Miroslav. – Látszik, hogy már a papneveldében gondos kezek kezébe került, amikor pálcázni kellett ezt a segget.

- Akkoriban még gyakrabban kínáltak vele, és eleinte magam is berzenkedtem tőle – vallotta be a hasaló férfi. – Mégis, idővel sikerült megbarátkoznom a bottal, és azóta is gyakran rászorulok egy jó verésre. Most jöhet még öt – szorította meg újra a deres lábait, és lehunyta a szemét.

Miroslav ismét gondosan alávágott, és a kövér férfi elégedett nyögésekkel fogadta az újabb öt botütést.

- Erre most igazán szükségem volt – szusszantott nagyot, amikor az utolsót is kinyögdelte.

- Uraságod kíván búcsúzni a bottól?

- Nem bánom, elvégre azért jöttem, hogy minél jobban meg legyek botozva – megnyalta ajkát, mintha valami különösen finomat várna.

Miroslav nagy gonddal vágott alája, és elégedetten hallgattuk, hogy a rendfőnök atyát megnyögdelteti a kapott ütés.

- Ez aztán jólesett! – vallotta be a rendfőnök atya, amikor szuszogva felkelt a deresről.

Ő bezzeg nem lustálkodott rajta percekig, míg én a huszonöt botütés után.

- Örülök, hogy ismét megelégedésére szolgálhattam – bókolt Miroslav atya. – Büszke lehet a fenekére, igazán jól sikerült botozásban részesült.

- Magam is azt hiszem, hogy ezúttal időben és megfelelő botot mennyiségű kaptam – nyúlt a csuhája után a rendfőnök atya. – Miroslav atya igazán mestere ennek a tudománynak. Mindig elégedetten kelek fel a deresről, miután alaposan kiporolta az ülepemet. Megérdemeltem, hogy ismét elnáspángoljanak. Ahogy Miroslav atya is mondta, ekkora fenék láttán a falánkság bűne miatt kell lakolnom, és ez a bot igazán alkalmas arra, hogy elvegye a kedvem a sütemények falásától.

- Ha ismét nem tudna ellenállni a süteményeknek, akkor jöjjön le újra, és soron kívül is megkapja az ezért járó huszonötöt – ígérte Miroslav. – Akár éjjel is, ha szükségét érzi, hogy ellássam a baját. Egy jó botozás az első lépés a megjavulás útján.

- Így van, a hét főbűn közül ez számomra a legnehezebben betartható. Pedig többször is megcsapattam érte a seggem, és mégis újra elcsábulok. Ó, de sajog a farom. Ezt most megérdemeltem, ha kérhetem, ezzel a bottal csak az én fenekemet gyötörje, igazán hasznos jószág.

- Ha mégsem éri el a célját, kénytelen vagyok a többi botot is használatba venni – pillantott Miroslav a több tucatnyi botot tartalmazó fali tartóra. – Valamelyikkel majd csak elérjük a kívánt hatást. Legutóbb is ezzel kapott, és mégis fel kellett hasalnia egy újabb botozásra.

- Hát ez igaz, pedig már olyan jól összebarátkoztunk. Ez a bot úgy nyögdeltetett, ahogy mindig is szerettem volna nyögni a bottól – sajnálkozott a rendfőnök atya. – Végre találok egy ilyet, és nem kaphatok vele többet a seggemre.

- Valóban úgy nyögött a bottól, ahogy illik egy férfinak – ismerte el Miroslav. – De ha el akarjuk érni, hogy kisebb legyen a feneke, ami most elég nagy, akkor muszáj lesz váltanunk másik botra. Hátha az segít.

Aznap sokat tűnődtem a rendfőnök atyán. Ő a süteményekért rajong, és ezért kell újra és újra meghasalnia a derest, míg én Onán bűne miatt lakolok. Mert hiába másért kaptam most, ismét Onán bűnét ismételgettem magamban, míg csapattam a seggem, hogy ne tegyem többé. Mégis, aznap este magányos szerzetesi cellám sötétjében ismét engedtem a bűnnek, és megfogadtam a gyönyör pillanataiban, hogy ezentúl havonta megkérem a rendfőnök atyát, hogy segítse elő bottal a javulásomat. Ha legközelebb is Miroslav fogja kimérni rám a büntetést, talán segít, hogy felhagyjak ezzel a bűnnel. Ha nem, akkor addig csapatom az ülepemet minden hónapban egyszer, amíg segít a leszokásban. Itt tartok lehunyt szemmel tett fogadkozásomban, amikor halkan nyikordul a cellaajtóm, és dermedten figyelek. Renzi atya, a Vatikán küldötte titkos látogatóm, aki immár leplezetlenül tudtomra adja, hogy miért felejtette rajtam gyakran a szemét. Szavai megborzongatnak, mert elárulják, hogy ő is…

- Meg kéne zsírozni ezt az ajtót – suttogja a sötétbe, majd hozzám lép.

A többire boruljon a titok fátyola.

Vége