Hiszti - második rész

Égett a fenekem, amit fokoztál azzal, hogy időnként belemarkoltál, és a körmöd is belemélyesztetted. Próbáltam nem kiabálni, nem sikoltozni, de a könnyeim nem tudtam visszatartani. Az arcomról legördülve a konyhapulton landoltak, aminek szélébe elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam. Kitört belőlem a zokogás, fájt a fenekem és fájt a tudata annak, hogy hibáztam, hogy duzzogásból nem válaszoltam neked. Letetted a falapátot a kezem mellé, azt hittem, vége a szenvedésnek, de nem. Mellém léptél és elkaptad a torkom, a másik kezedet pedig a már nagyon érzékeny fenekemen táncoltattad meg. Épp csak kaptam levegőt a szorításodtól, szinte elnémultam, de a könnyeim patakokban folytak.
Mikor abbahagytad a fenekelést, a nyakamat is elengedted. Csend lett. Csak a zihálásom hallottam, és a fülemben a saját szívverésem. Elléptél mellőlem, a homlokomat a kimerültségtől nekitámasztottam a konyhaszekrénynek és csak sírni tudtam.
Hirtelen hideget éreztem a fenekemen, amitől felszisszentem. Elfacsarodott a szívem a gondoskodástól. Nem tudtam, hogy ez a megbocsátás jele-e már, vagy arra még várnom kell.
Magad felé fordítottál, de nem mertem a szemedbe nézni, lesütött szemekkel a konyhakövet bámultam. Az arcomba lógó hajamat a füleim mögé igazítottad, és egy zsebkendővel letörölgetted a könnyeim, majd a kezembe adtál egy zsebkendőt, hogy fújjam ki az orrom.
Egy mozdulattal söpörtél le mindent a konyhaasztalról, mire észrevettem, már az asztalon hasaltam. Nem sokat teketóriáztál, belém nyomtad a szerszámod. Gyors voltál és kicsit sem finomkodtál, szinte felnyársaltál. De nem tartott sokáig a puncimban tartózkodásod, egy mozdulattal húztad ki a fenekemből a plugot, és toltad be a helyére a farkad. Szinte felsikítottam. Tudtam, hogy én ezt nem fogom élvezni, csak elviselni, tudtam, hogy az élvezet most csak a tiéd lesz. Próbáltam összeszorított foggal tűrni, így csak nyöszörögni tudtam, miközben egyre gyorsabban mozogtál bennem, az ágyékod pedig az égő fenekemnek csapódott újra és újra. Egyre hangosabban vetted a levegőt, és egyre durvábban markoltad a csípőm, majd elkaptad a hajam, és hátrafeszítetted a fejem. Ekkor már nyögve nyöszörögtem alattad, és olyan kicsinek éreztem magam, mint porszem a zsebben.
Hallottam, ahogyan mélyről felnyögve-hörögve löksz rajtam egy hatalmasat, és megállsz. Ziháltunk mindketten. Engedett a szorításod, elengedted a hajam, és a vállamra pusziltál
Pityeregni kezdtem, mert tudtam, megenyhültél. Ez pedig mindennél többet ér nekem.

Folyt.köv.