Hiszti - első rész.

Elindultunk vásárolni, az óvatos, bizonytalan lépéseimet a fenekemben lévő plug okozta. Nem igaz, hogy nem volt választásom, mert megbeszéltük, hogy így lesz. Mert vágysz rá és mert szeretném kipróbálni. Széles mosollyal nyitottad ki a kocsiajtót, én meg teljes zavarban, elpirulva de főleg óvatosan helyeztem a testsúlyom a hátsómra. Nem, nem mentünk messze, de mire odaértünk, már nyavajogtam magamban, minek kellett ez nekem.
A boltban úgy lépkedtem, mint aki tojásokon lépked, holott igyekeztem normálisan viselkedni. A mosoly le nem olvadt az arcodról, naná, hogy élvezted a helyzetet. A bevásárlókocsit én szerettem volna tolni, úgy hittem, nekem ehhez a (tor)túrához támasz kell. Sok mindenre nem volt szükségünk, Te vidáman nézegetted az árukat, én meg koncentrálva, minden mozdulatot meggondolva toltam a kocsit. Csak ki ne csússzon, még bugyi sincs rajtam, ami megmentene a balesettől, hogy a szoknya alól koppanjon a plug az áruház közepén. Úristen, minek kellett ez nekem...
Hamar összeszedtünk mindent, aztán a pénztárnál bizony sokat álltunk. Én akkor már fújtattam, kerültem a tekinteted. Kedvesen simítottál végig a derekamon, megkérdezted, hogy vagyok. Nem válaszoltam. Fizettünk, bepakoltunk a kocsiba, és indultunk vissza. Az autóba ülve ismét megkérdezted, hogy vagyok. Nem volt kedvem sem válaszolni, sem rád nézni. Csendben tettük meg az utat hazáig. A lakásba érve kitört belőlem a hiszti. Csapkodtam és ledobáltam mindent, ami a kezemben volt. Hiába próbáltál kommunikációra bírni, összeszorított szájjal mentem a konyhába, elővettem a vágódeszkát és a kést a főzéshez, de úgy nyitottam ki és csaptam be a fiókokat, hogy majd ki szakadtak a helyükről.
Ami épp nem kellett, azt a helyére raktad, és a konyhában termettél. Éreztem a hátamon a tekinteted. Épp a hagymát kezdtem felvágni, mikor szóltál, hogy forduljak meg és nézzek rád. Úgy tettem, mint aki nem hallja, dühösen kaszaboltam a hagymát tovább. A mozdulataim akkor dermedtek meg, mikor hátulról tarkón ragadtál. Megállt a kést tartó kezem a levegőben. A jobb kezed bilincsbe zárta a kést tartó jobb csuklóm, a halk "engedd el" felszólításra kiengedtem a kést a kezemből. A kés koppant a deszkán.
A levegő vibrált a feszültségtől.
Elengedted a tarkóm és a csuklóm, a kezeid már a csipőmet fogták, és igazították azt magad felé, így már félig a konyhapulton hajoltam, a két tenyerem a pulton pihent. Az egyik kezeddel kihúztad a 3. fiókot, amennyire a combom engedte, és kivetted a sosem használt hosszú falapátot.
"Akkor most így fogunk beszélgetni, ha másképp nem megy" - mondtad.
A lábaddal nagyobb terpeszbe igazítottad a lábaim. A szoknyámat felhajtottad, majd éreztem, ahogy ellenőrzöd a plugot, a helyén van-e teljesen. Amikor a puncimhoz nyúltál tudtam, hogy lebuktam. Nedves voltam, mégis csak izgatott a korábbi, vásárlós helyzet. Nem szóltál, csak egy halk "hm" hagyta el a szádat.
Én...-kezdtem a mondatot, de nem tudtam befejezni, mert elkaptad a hajam hátulról. Tudtam, hogy késő, durcázás helyett beszélni kellett volna.
Az első ütés akkora volt, hogy a konyhapultba vájtam volna a körmöm a legszívesebben, ehelyett csak összeharaptam a számat. Tudtad, hogy nem szeretem a falapátot, mert nagyon csíp, nem is használtad sűrűn rajtam, igazán ki kellett érdemelnem, hogy elővedd.
Csak úgy csattogott rajtam, égett a fenekem, ficánkoltam volna, de sok helyem nem volt, meg különben is...tudtam, hogy hiába tenném, úgy is megkapom, amit kitaláltál. Tudtam, hogy hibáztam, mert ugyan szabályokat nem szabtál nekem, de ezerszer beszéltünk arról, hogy kommunikáció-kommunikáció, bármi van, bárhogyan van, mindenről kell beszélni. És én ehelyett hisztiztem, csapkodtam még úgy is, hogy nyugodt és kedves maradtál.
Néha éreztem a tenyered a fenekemen, de nem simogató volt, hanem az égő fenekembe markoltál, fokozva a fájdalmam.
Folyt.köv.