Az érintésért bármit

A szobát körös-körül elfüggönyözték, a lámpák pedig trükkösen épp csak a körvonalakhoz elegendő fényt szolgáltattak. Az ágyon feküdtem egy szál alsónadrágban és csak magamnak köszönhettem a helyzetem. Ide kerültem, mert annyira vágytam Őrá. Látni, érinteni, érezni.

Amikor végre belépett és végigmért, láttam a mosolyán, mennyire élvezi, hogy most bármit megtehet velem, de elsősorban azt, hogy én semmit sem tehetek ővele. Öltözéke, ha lehet annak nevezni szíjak és csipkék izgatóan ravasz és bonyolult ötvözete volt. Sokat sejtetett telt kebleiből, hasából, gömbölyű combjaiból, mégsem láttam mindent, álarca mögött még az arcát sem. Csak az ajkai fényét. Fészkelődtem és a légzésem gyorsult, akkor még azt hittem, hamarosan elönti minden tagom a színtiszta kéj.

Tévedtem. Körbejárta az ágyat, ujjai finoman simították a lepedőt. Hiába szóltam hozzá, válaszra sem méltatott, csak csípője ringása lett vérlázítóbb. Egyetlen örömteli sóhajt hallatott, amikor látta, alsóm mennyire feszül és csúcsán már nedvesedik az izgalom első cseppjeitől. Akkor leheletnyit megkönyörült rajtam, végigcirógatta a combom. Kértem, oldozzon el, de akkor már sejtettem, ez nem fog megtörténni. Mohó voltam. És hiú. Azt hittem, elég jó vagyok hozzá, hogy szép szavakkal a karjaimba omoljon és kiéljem magam rajta úgy 20-30 perc erejéig, a melleire élvezzek, majd elégedetten hagyjam hátra, tudván: akkora király vagyok, hogy őt is megdughattam. Hát nem. Most megbűnhődtem a nagy arcomért. Pontosabban: meg fogok.
Az ágy alól bőrvégű paskolót vett elő. Megsimította vele az arcom és még ez is jól esett, több volt, mint a semmi. Érintés.

Megcsiklandozta a hasam és ahogy fel-alá járkált, hogy feneke ringó dombjával fokozza a vágyam, meg-megérintette vele az ágaskodó farkam. Arra gondoltam, ha dörgölőzöm kicsit, már az is valami, de hiába emeltem meg a csípőm: a paskoló lecsapott rám. A lábamra, a hasamra, a mellkasomra. Furamód ettől csak jobban kívántam. Az igazi kín a kezeimet érte, amikor előrehajolt és megsuhintotta a saját fenekét. Egyszer-kétszer, háromszor, míg gyönyörűségesen ki nem pirult. És a kezeim úgy szenvedtek! Nem érinthették, nem markolhatták. Már azzal is beértem volna, ha a farkam a kezembe vehetem.
Tudtam, hogy kár könyörögnöm, kérlelnem, ezért csak tűrtem. Ezt is, majd azt, ahogy egészen közel hajolt hozzám, ajka fülemet érte, mellei őrületesen közel kerültek hozzám, saját kezébe vette, gyúrta, izgatta őket, míg a mellbimbó csaknem átszúrta a feszes anyagot.

– Bárcsak – súgta, halkabban a lélegzetnél, de jól hallottam – bárcsak, drágám, bárcsak… érj hozzám… szeress… érints meg… – elhúzódott. Kárörvendően kacagott.
Széket húzott, egészen az ágyhoz közel, egyik lábát csábos pózban felhúzta maga mellé. A csipke bugyi csaknem áttetszett. Csaknem. Nem láthattam, csak sejtettem, mivel és hogyan játszanak a bebúvó ujjai, miközben maszkja alól a tekintetem kereste.

– Kelj fel onnan – súgta és hátradobta sötét, szépséges fényű haját – ránts magad mellé. És megdughatsz. Markolt a seggem és basszál meg… kérlek… kérlek, drága, ne várass már… a farkad akarom!
A légzésem csaknem fulladásig szaporodott, mindenem lángolt, verítékben úsztam. Éreztem a köteleken, hogy biztosan tart a csomó, próbálgatnom ésszel, erővel is feleslegesen. Csak próbatétel, gondoltam. Tűrnöm kell és meg lesz a jutalmam. Reméltem.

Felkelt, mellém mászott az ágyra. Finoman mozdultam, persze, nem értem el sehogy. Combja hozzásimult az oldalamhoz és finomabb selymet, úgy hiszem, sosem éreztem. Rámhajolt, szájába vette a mellbimbóm, de már engedte is el, ahogy csókjai lassan lekússzaak a hasamig. Talán… hátha… ó… bárcsak…
Végre lehúzta rólam az alsót és úgy éreztem, végre levegőhöz jutok.

Aztán elhúzódott. Leszállt az ágyról. Tapsolt. Két alak lépett be az ajtón. Hosszú köpenyt viseltek, csak kivillanó combjaik simasága, lépteik kecsessége, illatuk sejtette, hogy nők. Bő csuklyájuk alól épp csak félholdnyi arcot láttam, vörös, éhes mosolyokat. Nem érdekeltek különösebben, úgy sejtettem, csak kínjaimat jöttek fokozni.

– Szopjátok le a kemény faszát amíg el nem élvez. – mondta Ő a legkedvesebb hangján. A két vörös köpenyes nem habozott. Egymást közt sugdolózva másztak mellém és már-már gépiesen vették kézbe, majd szájba a farkam, váltogatva. Gyorsan dolgoztak, mohón. Nem hiszem, hogy miattam, inkább Ő miatta. Nekik is ígért valamit, alighanem.
Már-már kezdtem magam átadni a helyzetnek, amikor Ő mellém siklott. A fényes bőrszelvényt, mely pompás melleit fedte, lejjebb húzta annyira, hogy végre lássam a hetyke bimbó hívogató dombocskáját és puha udvarát. Eloldozta az egyik kezem. Az ágyra könyökölt és hagyta, hogy végre a kezembe vegyem. Sokkal, de sokkal finomabb volt, mint reméltem. Aztán hozzám bújt.

– Ügyes voltál – súgta. Hosszan, ráérősen megcsókolt. Ekkor élveztem el. Valamelyik lány szájába. Csípőm le-föl rángott, nyögtem, fröcsköltem. A lány hősiesen tartott végig a szájában. Ő pedig csókolt, nyelvem a nyelvén pihent. Pihegtem, szédültem, forgott velem a szoba.
Mire össze tudtam szedni magam, a köteleimet eloldozták és ők hárman nem voltak sehol. A széken kupacban vártak rám a ruháim.
Egyiküket sem láttam soha többé.