Érdekes ismerkedés és folytatása a trolin. (1)

Már vagy közel tíz éve történhetett ez az eset s azért merült fel bennem újra, mert a srácot mostanában megint láttam ugyanazon a troli vonalról utazva az utcán. Akkor – tíz évvel ezelőtt – is a Nagykörút és akkor még talán Majakovszkij (ma Király) utca sarkán álltam s vártam a 70 trolit. Körülöttem sokan vártak szintén, így mikor beérkezett a megállóba, szerencsémre pont előttem volt a középső ajtó. Páran leszálltak s egy hölgy után, másodikként szálltam fel és rögtön az ajtóval szemközti - másfeles széles ülésre – ültem le, magam mellé téve a sporttáskámat, elővéve a könyvemet, melyet a bal kezembe fogtam és jobb kezemmel az előttem lévő korlát ívébe kapaszkodtam, mert gyakorlatból tudtam, hogy kicsit sportosan vezetnek a fiatal sofőrök ezen a szakaszon. Sokszor kerülgetni kell szabálytalanul álló, rakodó furgonokat, szóval várhatók a gyors irányváltások.
Így is lett. Dülöngéltek az álló utasok, de nekünk ülő utasoknak sem ártott kapaszkodni. Eléggé telítve volt a troli, így nem csodálkoztam, mikor valaki hozzáért a korlátot fogó kezemhez, de mikor már többedszer történt s azt is érzékeltem, hogy nem csak hozzáér, de hol erősebben, hol gyengébben nekinyomódik, s már inkább súrlódik valami „kemény” a kezemen, akkor először csak elnéztem lefele, a könyv lapja mellett, a padlóra.
Egy szép, ízléses kialakítású, varrott bőrcipőt láttam, sötétkék színben. Kettőt, közel egymáshoz és felettük még szövetnadrág-rész is látszott valamivel világosabb színben, de eléggé a lábra simulóan. Ami feltűnt, hogy nem fehér, vagy világos zokni volt a lábán, hanem egyszínű, színben passzoló a nadrág színéhez. (Ez sem mai, fiatal juppi lehet. – állapítottam meg magamban, de még nem néztem fel a könyvből. - Van ízlése és stílusa. - gondoltam.)
Hamarosan újra éreztem, hogy valami hozzányomódik a korlátot fogó jobb kezemhez, de most már „sürgetőbben”, határozottabban, mondhatnám erélyesebben. (– No, ennek már fele sem tréfa! Valaki akar tőlem valamit. – állapítottam meg, s lassan felnéztem a könyvből.)
Csak lassan emeltem felfele a tekintetemet, érdeklődően. A nadrágon átsuhanva kicsit megálltam a sliccnél s jobban „megbámultam”, volt is mit (!). Hatalmas „csomag”-ot láttam, kidudorodva jócskán a nadrág elején s ez a dudor éppen a jobb kezemnél, ahhoz szorulva volt. (Igaz, sokan, szorosan voltak a trolin, na de mégis!) Kis szemlélődés után, lassan haladtam tovább felfelé a pillantásommal, már elhagytam a nadrágot, a szép, bőr derékszíjat, ami eléggé szorosan tapadt a srác csípőjére, s egy barna-kék színkombinációs bőr lamberjackerben folytatódott, aminek a zipzárja félig le volt húzva, így beláttam alá. Alatta világoskék, csíkos ing volt, egyszínű sötétkék nyakkendővel és feltűnt, hogy a nyakkendőn jól látszott a nyakkendőtű is. (- Hm, ez sem mai divat! – állapítottam meg magamban, elégedetten.)
De még mindig nem volt vége! Még volt a pasiból! Így tovább kellett emelnem a tekintetemet, hogy az egész pasit lássam.
Az ingéből viszonylag vékony nyak látszódott ki, majd egy érdeklődő, joviális arc, rajta tömött, vöröses bajusz. Az arca sima, borotvált volt s szintén vörösben játszó, göndör, de hosszú haj keretezte felül. A haja a vállán ért végett, ott göndörödött, szépen, hullámosan.
Tetszik. – állapítottam meg és már hallottam is halkan a kérdést: - Tetszik? Szép napot!
Ő volt, ő szólalt meg.
- Igen, határozottan, igen. Szép napot! – köszöntem én is vissza, derűsen.
- Meddig utazik? – tettem még hozzá: - Mert én a következőnél leszállok. – mondtam.
- Igen, én is. – válaszolta: - Ha le tudunk szállni majd. – tamáskodott.
- Kicsit szorosan vagyunk. – tette hozzá még.
- Igen, érzem, én is, de mást is érzek/éreztem azért!  – jegyeztem meg ironikusan.
- Zavarja? – jött a kérdése.
- Nem, nem, dehogy. – válaszoltam azonnal. – Igen kellemes volt az érzés, az érintése. Mindig ilyen kemény? – ironizáltam megint.
S mivel már közben bekanyarodtunk a Damjanich utcára, majd egy sportos megállással meg is álltunk az első megállóban, így kicsit lökdösődve, de végül sikerült leszállnunk egymás után. Még nekem is a nagy sporttáskával. Lendületesen.
Ő hamarabb megállt, így nekimentem a lendületemtől, de nem lett gond belőle, egymásra nevettünk. Ő megjegyezte:
- Még fent a trolin azt kérdezte, hogy mindig ilyen kemény? Válaszom, nem, van mikor keményebb is! – tette hozzá huncut mosollyal.
- Az jó, nem? – néztem rá.
- Igen. Nem akarja kipróbálni? – incselkedett most ő velem.
- Miért lehet? – kérdeztem vissza, de hozzátettem: - Ugye nem itt, nyílt színen?
- Itt is lehetne, ha már tudnám, mire bukik. – válaszolta mosolyogva.
- Én? A kukira! Csakis a kukira! – nyugtattam meg.
- Ahh, az nagyon jó, mert én is! - erősítette meg előző vélekedésemet, még a trolin, de folytatta: - Én nem csak erre gondoltam, hanem más helyzetben, helyzetre! Mondjuk egy bdsm szeánszon sem jön rosszul!  - cukkolt megint.
- Az attól függ, hogy milyen az a szeánsz, kik vesznek részt azon s milyen minőségben. De a „keménységre” visszatérve, ne reménykedjen jó uram, az analitás velem kizárva!  - lohasztottam le feltámadt vágyát. – Engem nem lehet megkúrni, legfeljebb én teszem meg, már ha, nagyon tetszik, aki, s amit mutat.  - somolyogtam.
- Miért, mutathatom? Ráérsz? Gyere fel hozzám és máris megnézheted, tetszik-e! – kezdett reménykedni egy gyors menetre felszólítva engem.
- Lassan, lassíts! Ugyan méretben a bátyám lehetnél, de korban szerintem az öcsém lehetsz csak! – mondtam erre.
- Miért a bátyád milyen méretekkel rendelkezett? – firtatta.
- Négy évvel volt idősebb nálam, olyan fehér s szeplős bőrű volt, mint Te, két méternél magasabb, de vékony, slank alak, és 47-es cipőt hordott. Te? – néztem rá.
- Nem tudom, Te mennyi vagy, én most töltöttem az ötvenet, én is két méter felett vagyok 4-5cm-rel, attól függ mennyire ér váratlanul a mérés és görnyedek össze a mérőléctől. A lábam? Az legalább 47-es, de van olyan fazon is, amin 48-as méret is kell, ha elől nagyon szűk. – válaszolta. – Ez 47 méretű. - mutatott a cipőjére le.
- Elől szűk? Neked? Nem ezt éreztem ott, fent a trolibuszon. – nevettem el magamat.
- Pedig ott is, és most itt is, nagyon szűk ez a nadrágom, igen feszül. Nagyon csípőre szabott és elől alig van helye a farkamnak, főleg ha így meredezik, mint most. – sorolta és meg is igazította, már ahogyan tudta, ott az utcán, állva.
- Akkor miért ilyen feszes nadrágot hordasz? Miért nem bővebbet? – érdeklődtem.
- Mert így fess és jól mutatok ebben. – válaszolta nevetve. – De komolyan, feljössz? Itt lakom a harmadik házban, egyedül.
- Egyedül? Ilyen remek srácnak nincs társa, partnere? Nem tudsz, vagy nem akarsz senkit sem magadhoz láncolni? – cukkoltam.
- Láncolni, bilincselni azt tudok – majd megtapasztalhatod ma – de társam az nincs. Szeretek egyedül, a magam ura lenni! – válaszolta, de láttam eltűnődik.
Hagytam.
Magam is eltűnődtem, elgondolkoztam, míg bandukoltunk egymás mellett az utcán.
Arra eszméltem, hogy megfogja a karomat, megállít, majd felém fordul:
- Itt is lennénk/vagyunk. Itt lakom, ebben a házban. Akkor feljössz? – nézett rám.
- Igen, persze, de nem túl hosszú időre. Tudod nem tudtam, hogy találkozunk, összefutunk, s délután már van programom. – válaszoltam.
- Mondd le, biztosan kellemesebben telik majd az idő nálam! – bíztatott.
- Biztosan így lenne, de …. De tudod, egyrészt nem tudom az illetőt értesíteni már, másrészt meg elsőre, elég lesz az az idő, ameddig maradni tudok. – jelentettem ki.
(folyt. köv.)