Amikor a Domina átadja a korbácsot...

[A történet a képzeletem szüleménye, a szereplők közül csak az egyikük valós személy és az én magam vagyok, akinek a szemszögéből íródott a történet.]


A tükör előtt állva, elenyészően bosszúsan, annál inkább remegős izgalomba burkolózva igazgattam magamon az átlátszó anyagból készült melltartót, s az öltözetemhez tartozó, a csípőmet körbeölelő, vékony szíjakat. Mindenképpen extra vonzó akartam lenni, a különleges alkalom adtán. Erre azonban már nem volt időm, hiszen a kövön már hallottam a tűsarkú cipő koppanását, ami az Ő közeledtére hívta fel a figyelmem. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy az ajtó kinyíljon, s belépjen.


Sosem látszott rajtam igazán, ha izgultam, nyugodt, valósággal jegesnek tűnő pillantást vetettem az alacsony termetű hölgyre, aki kivételesen a „jobban felöltözött” szerepét viselte, ugyanis a rajtam feszülő átlátszó anyag nem bízott sokat a képzeletre. A kedvenc vörös árnyalatomat viselte az ajkain, mohó pillantásaimat és latex ruhát a testén. Csupán néhány másodpercig engedte, hogy gyönyörködjek benne.


—Nem is üdvözölöd Úrnődet? —vonta fel fölényesen a szemöldökét. Csokoládébarna szemei, most nem csillogtak olyan barátságosan és rajongással töltve, mint bármikor máskor. Mintha egy másik emberrel álltam volna szemben, a hangját leszámítva. Az még mindig ugyanolyan édesen csilingelt, a belevegyített fölényes, szigorú hangnem ellenére is. Hosszú, hullámos barna tincsei eltakarták, hiszen nem rég engedte ki a fonatait. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a pofátlan vigyort, amely megállíthatatlanul kikívánkozott, aztán a szelídségem mögé rejtve az arcátlan élcelődést felpillantottam rá.


— Túlságosan lekötött a szépséged —nevettem halkan, majd egy nagy lépéssel átszeltem a kettőnk közt fennálló távolságot, s az arca felé nyúltam, hogy megérintsem azt, hogy közelebb húzzam magamhoz. Megszokásból cselekedtem, apró csókokat akartam adni a nyakára, hogy az őrületbe kergessem, de az ujjai a csuklóm köré tekeredtek, vörösre lakkozott hosszú körmei a bőrömbe vájtak, az arcomon pedig pofon csattant.


Egy pillanatig vissza sem néztem rá, hitetlenül felnevettem, a bőröm viszont valósággal pezsgett ott, ahol megérintett, nem ez volt az első alkalom, hogy felpofozott, de az első, hogy ezért most nem jár neki a büntetés. Magabiztosan mosolyogtam rá, úgy éreztem magam, mint egy kéretlenül magabiztos udvarló, aki nem ért a szóból.


—Megengedtem, hogy hozzám érj? —olyan nyugodtan csengett most a hangja, úgy tűnt, mintha nem is lehetne felbosszantani. Ezzel pedig akarva, akaratlanul kihívást adott nekem. Ki akarom húzni a gyufát, meg akarom rángatni az oroszlán bajszát, kihozni ebből a gyönyörű nőből az állatot. A körmeivel még mindig a csuklóm vékony, érzékeny bőrébe vájt, én pedig az előbb kapott pofonból alig tanulva közel hajoltam újdonsült Úrnőmhöz.


—Nincs szükségem az engedélyedre —suttogtam egészen közel hajolva a legszebb vörösre rúzsozott ajkaihoz. A halvány fényben a csillogó szemeit néztem, fizikailag semmi nem állított meg, hogy ismét megkíséreljek hozzáérni. Ettől az égető pillantástól úgy éreztem, mintha tulajdon ereimben is folyékony tűz csörgedezne.


—Térdelj le —utasított szenvtelen hangon, a pillantása erejének tudatában pedig egyetlen árva pillanatra sem elszakítva tőlem azt. A szó legszorosabb értelmében föntről néztem rá le, hiszen majdnem egy fejjel magasabb vagyok, mint Ő. A fejemet oldalra billentettem, jelezvén, hogy akármeddig állhatunk itt egymás szemébe nézve, ilyen könnyen nem fogom megadni magam. Annyira el voltam foglalva íriszei elbűvölő olvadt csokoládébarna színével, hogy észre sem vettem, hogy a kezét emeli egy újabb pofonra. A tenyerével a vállamra nehezedett, gyengéden lenyomta azt, hogy „rásegítsen” a most már magától jövő mozdulatra. Apró mosoly kúszott a szája sarkába, sikerült érvényesítenie az akaratát, de még mindig az édes lányt láttam benne, akit még ha mindenek előtt tisztelek is, felette én állok, nem pedig fordítva.


Letérdeltem előtte, saját akaratomból, s délcegen, gőgösen felemeltem a fejem. Nem éreztem magam megalázva, a legkevésbé sem. Rendíthetetlenül, már-már a lovagiasan térdeltem a Királynőm előtt, várva az ítéletét. Büszkén, a mámortól elkenődött tekintettel kerestem a szemkontaktust, Ő azonban nagyon el volt foglalva a tanulmányozásommal. Tetszett neki, hogy előtte térdelek, hogy én, akinek máskor Ő engedelmeskedik —látszólag— megadom magam, és nagyon úgy tűnik, kénytelen leszek minden csettintésére ugrani.


— Kezeket hátra —az ajkairól mézesen csöppentek le a szavak, imádom a lágy, meleg tónust, amiben beszél hozzám. Egy árnyalattal mélyebb, s nyugodtabb, ezáltal jobban hasonlít az enyémhez, teljesen libabőrös lett tőle minden porcikám. A szívem dörömbölését teljesen figyelmen kívül hagytam a hatalmi játékban, másképp biztosan elkezdtem volna remegni az izgalomtól. Így is veszélyesen nagy erővel bírt a testem fölött, nem a fizikai, hanem a vonzerejével.


A kezeimet engedelmesen —legalábbis annak tűnően— magam elé húztam, s keresztbe tettem őket. Arcátlanul vidáman néztem Úrnőmre. — Így gondoltad? — a fejemet már most azon törtem, vajon mit kapok, ha túlfeszítem a húrt. Kemény pillantással illetett, már most láttam a jégpáncél mögött, hogy kezdem bosszantani a folyamatos visszadumálással. Szélesebbre terült a vigyorom, igazán jól szórakoztam azon, hogy lassan az agyára megyek. A hátam mögé lépve egy egyszerű mozdulattal hátra húzta a karjaimat és szorosan kattant a csuklóim körül a bilincs. Egy ilyen kis játékszerrel nem tud megijeszteni. Vékony ujjai az államat vasmarokként fogták közre, a fejem moccantani sem bírtam, szinte fájt, de érte bármit el tudtam volna viselni.


—Lássuk, nevetsz e még —suttogta, majd elhajolt tőlem és engedte lecsúszni a földig a csipkés fekete francia bugyit. Mivel előtte térdeltem, szeméremdombjával pont egy vonalban volt az arcom, önkéntelenül közelebb hajoltam hozzá, hogy egy apró csókot lehelhessek rá. Mielőtt akár közel is érhettem volna hozzá, a számba két ujj erőszakosan az előbb levetett darabot gyömöszölte. Sértődötten pillantottam rá, de azért nem voltam elégedetlen. — Sok a duma. Azt hitted, ilyen könnyen majd megúszod? —nevetett most ő, igazán jóízűen. Olyan kecsesen és méltóságteljesen sétált el tőlem, mint egy úrhölgy, hogy aztán elvegye a számomra tartogatott nyakörvet, mely az ő akaratának engedelmeskedve nyakam köré tekeredett. A láncot a nyakörv karikájába akasztotta engem pedig az ágy felé húzott. Térden állva araszoltam, mivel a kezeim hátra lettek bilincselve.


A lánc másik felét az ágy korlátjához rögzítette, a rövidsége pedig kényszerített, hogy a felsőtestemmel lehajoljak, a fenekemet pedig kitoljam. A szabadságuktól megfosztott kezeim a homorú ívben feszülő derekamon pihentek, miközben Ő elégedetten élvezte a látványt. Nem kellett odanyúlnom, hogy érezzem, a vékony, szinte átlátszó feketés anyagot átáztatta a nedvesség, ettől az érzéki suttogástól, a lángoló, fölényes pillantástól, Úrnőm valódi, hamisítatlan úri hölgyhöz méltó stílusától. Teljesen el voltam tőle ragadtatva, sőt csodáltam, amiért ilyen erőteljes hatással van rám. Letérdeltem elé, tiszteletem teljes kifejeződéseképp. Soha nem fogom tudni neki ilyen hatásosan elmondani, hogy felnézek rá… az egy másik tészta, hogy éppen az ő érdekében locsolom literjével az olajat a tűzre. Látni akarom a szemeiben, hogy elveszti a kontrollt, ezáltal ismét ő enged az én akaratomnak. Csak én élem meg a fizikai fájdalom gyönyörét, meditációját, s mégis ketten vesztjük el a józan eszünket ebben a veszélyes és addiktív játékban. Merthogy kifejezetten addiktív. Mint ahogy ez a nőszemély engem első sorban nem az ágyhoz, hanem önmagához láncolt.


Az ujjainak éppen a hegyével ért csak a bőrömhöz, a térdhajlatomtól kanyargós vonallal haladt felfelé, ujjait libababőr követte. Félúton a körmeit mélyesztette a bőrömbe. Halkan felnyögtem a hirtelen jött, utólag lüktető érzéstől. Tudja, hogy nagyon izgat, amikor karmol, ezért kínoz vele.


Akármilyen kedves teremtésnek tűnik, kinézem belőle, hogy van olyan kíméletlen, hogy az egész szeánsz során hozzá sem ér a már most fájdalmasan vágyakozón lüktető puncimhoz. A tenyerével végigsimított a fenekemen, majd rácsapott egyet. —Imádom, hogy ilyen kis izmosak a combjaid —suttogta áhitatosan, mintha éppen titkot árulna el ezzel, hiszen jelenleg az engedetlenségemért büntet, nem dicséretet oszt. Magamon érezve a pillantásait csak sürgetőbbé vált a kiteljesedésért követelő pulzálás. Az ujját beleakasztotta a tanga vékony gumijába és lágyan lecsúsztatta rólam azt.


A fenekemet simogatta egy kis ideig, aztán újból csattant rajta a tenyere. Talán a simogatást jobban élvezte, mint hogy rácsaphatott következmények nélkül, de ez nekem még nem volt elég, a halványan bizsergő fájdalomnál többre vágytam. Azt akartam, hogy égessen, hogy valósággal megőrüljek érte.


Mindig is tudtam, hogy meg vagyok áldva egy adag mazochista hajlammal, de így, ebben a formában még sosem éltem át, ezáltal esztelenül hajtott a kísérletező szellemem.


— Számold —hangzott egyre erősebb hangú kis Úrnőm utasítása, melyet ezúttal tényleg nem tudtam teljesíteni, a számba tömött ruhadarab miatt. Kiköpni nem lett volna szívem, hiszen imádtam az ízét. Nem láthattam az arcát, de reméltem, hogy ezzel most már tényleg elpattan a húr. Az ujjaimat viszont nem bilincselte meg, ezért a hátrakényszerített kezeimen az egyik hüvelykujjamon kívül mindet becsuktam, s halkan felkuncogtam örülve saját frappáns megoldásomnak. Nem mindenki rajongott ennyire az ötleteimért. — Hangosan —tette hozzá, de a türelme már nem tartott sokáig. Ám legyen — hajolt közel a fülemhez, hogy a hátamon megint végigfusson a borzongás, az ő lágyan bizsergető, végletekig vonzó hangjától. — De minden helyetted kimondott szóért kapsz még egyet —azt hittem hamarabb folytatni fogja, de felegyenesedett, s elsétált mellőlem. Kíváncsian néztem utána — valójában formás feneke után —, vajon mit csinál éppen.

Leakasztotta a korbácsot a szögről. Hitetlenül kikerekedtek a szemeim. Igazi méltóságos Úrnőként viselkedett, de a pókerarca még nem volt tökéletes: halvány, annál ravaszabb mosolya átsejlett rajta. Azt eddig is tudtam, hogy tetszik nekem, ha kézzel megpaskolják a fenekem. Na de korbáccsal?


Némi félelemmel vegyített izgalommal pillantottam a tárgyra, amelyet olyan büszkén tartott, mintha az ő kezébe teremtették volna. Ha már kivívtam a büntetésemet, méltóságteljesen viselni fogom azt, most már nincs kibúvás alóla. A korbács bőr ágai lágyan ereszkedtek a bőrömre, csalókán simogatva azt, a lelkiekben pedig már tudtam, hogy ez most igazán csípni fog. A várakozás teljesen lelassított előttem mindent.


A négy szárat előbb a kezében összefogta, majd a markából kihúzva a szárakat lendületből megsuhintotta. Önkéntelenül, fájdalmasan felmordultam. — Egy — hallhatóan igen szórakoztatónak találta a reakciómat, tudtam, hogy mosolyog a hátam mögött. A bőröm egy pár másodperc múltán azonban már nem égett, hanem pont olyan kellemesen bizsergett, mint amikor megkarmolta a combomat, vagy felpofozott. Nem várt a másodikkal, ismét lendületből megsuhintotta a korbácsot, amely aztán a fenekemen csattant. A szokatlan égető fájdalom újabb nyögést csalt ki belőlem. Lehunytam a szemem, hogy megőrizhessem a hidegvérem, de Ő nem várt tovább, nem adott nekem időt, számolt tovább.


Nem szabadott, hogy elveszítsem a fejem. Küzdöttem a valóságért, hogy ne folyjon össze előttem a kép, de a tízedik után, már nem maradt velem, amit egyszer a fejemmel eldöntöttem, azt tovasodorta az ár.
Amíg lehunyt szemmel képes voltam engedni, hogy az égető fájdalom átfolyjon rajtam, úgy élveztem az utána következő röpke bizsergést.
Ennek egészen biztosan nyoma fog maradni, de már nem számított, én igenis akartam, hogy keményen bánjon velem. Nem számított az sem, hogy csöndes méltósággal kellene viselnem a büntetésemet, a szobát betöltötték a fülledt, párás, gyönyörtől hevült sóhajok. Megfeledkeztem a józan ész puszta létezéséről is.


Vékony, finom keze most a copfomat ragadta meg, a fejemet felhúzta föl, maga felé. Túlságosan el voltam veszve ahhoz, hogy ellenkezni tudjak, soha nem gondoltam rá, hogy valakinek ilyen odaadással, ennyire biztonságban érezve magam, alá fogok rendelődni. Szükségem volt rá, hogy megtartsa a fejem, s mégsem éreztem magam porig alázva, sőt, büszke voltam magamra, amiért ennyi kemény ütést ilyen délcegen viseltem. Életemben most először éreztem úgy, hogy nem szégyellnivaló, ha valaki a szárnyait tartja föléd. Megad mindent, amire szükséged van, biztonságban tart a külvilág ítélkezése elől és a játékon kívül maximális tisztelettel viseltetik feléd. Lehettem én fizikailag erősebb, ha most ő tartott engem a markában, épp, mint egy apró gyémántot: nem sajnált, mert kemény vagyok, de vigyázott rám, hogy el ne veszítsen.


Ajkait mosolyra húzta, gonosz volt. Gonosz és szívet fájdítóan gyönyörű, ha csak az ember rápillantott.








Kedveseim, aki ideért a rövid kis történetem végére annak köszönöm. Egyelőre csak próbálkozom az írással, amennyiben valakinek igénye van rá, írhatok hozzá egy második részt. Legyen szép napotok!:))