A követ 2. (folytatás)

A követ 2. (folytatás)
A történet teljesen fiktív, kitalált. Egy elképzelt, középkori birodalomban játszódik. Figyelmeztetést: megalázást, deresen történő botozást tartalmaz.


Két év után a követ elhagyhatta a birodalmat, és hazaindult, hogy királyának jelentést tegyen távollétének okáról. Felemás érzések gyötörték, mert jól ismerte már uralkodóját, és tisztában volt annak szélsőséges természetével.

Ahogy visszagondolt az elmúlt két évre, megállapította magában, hogy rosszabbul is járhatott volna. A rossz hír hozójaként megcsonkíthatták volna, eltávolíthatták volna nyelvét vagy egyéb testrészét, ahogy más, barbár birodalmakban nem volt ritka, hiszen a követeket ritkán védte az annyira gyakran hangoztatott diplomáciai mentesség.

A cella, melyben az elmúlt két évben raboskodni kényszerült, nem volt annyira sivár. Sivárságán enyhített, hogy egyik falát rács helyettesítette, ahonnét rálátott a nagyobb helyiségre, ahol a tulajdonképpeni kínzások folytak. Számtalan rajzot készített ezekről, amiket magával is vihetett, nem kobozták el tőle távozáskor. Fogyatkozó írókészleteit is folyamatosan pótolták rajzeszközeivel együtt, így naplót vezethetett a vele történtekről.

Naplójában méltatta az emberséges bánásmódot, a naponta háromszori étkezést az uralkodó konyhájáról származó ételekkel, az udvar zárt részén történő sétákat, a poroszlók jóindulatát. Megemlékezett az udvar trillázó madarairól, fáiról, bokrairól, zöld füvéről, melyen elheverészett egy-egy verés után, és sajgó fenekét tapogatva elmélázott azon, hogy ezt leszámítva voltaképpen nincs rossz dolga.

Amíg a szabadban időzött, addig kiürítették komfortos cellájában a fedeles vödröt, felrázták szalmazsákját, pokrócát, sőt két-háromhavonta teljesen új derékaljat kapott, hozzá használatlan ágyruhával. Puha pokróca szegélyét hol bordó, hol kék csíkok szegélyezték, a napon szárított holmi illata kellemesen befolyásolta álmait, üdítően javította mélabúra hajlamos közérzetét.

Ruháit rendszeresen tisztították, a váltás tiszta ruhát hetente megkapta, noha gallérjait nem keményítették ki, de nem is ragaszkodott méltatlan helyzetében a kemény gallérhoz. Naplójában újra és újra visszatért büntetésének azon részéhez, melyet legmegalázóbbnak talált.

Kezdetben hetente kétszer tessékelték fel a deresre, ahonnét huszonöt botütés után kelhetett fel, melyet a többi rab rácsok mögül figyelő tekintete előtt, a poroszlók gúnyos megjegyzései közben kellett elszenvednie. Szégyellte, hogy meglett férfi létére nem bírja jobban a botot, és miközben szabadkozva nyögdelt, a poroszlók köré gyűltek, még jóindulatúnak szánt megjegyzéseikkel is megalázták őt.

Eleinte az is zavarta, hogy a meztelen fenekét ütötték, így még abban sem bízhatott, hogy a nadrág valamennyire felfogja az ütések erejét, bár tisztában volt azzal, hogy ez csalóka ábránd, hiszen ugyanannyira fájtak volna az ütések, ezt korábban már megtapasztalta.

Fellebbezést írt, melyben okosan nem büntetése elengedését, mérséklését, hanem fogva tartása feltételeinek javítását kérte még az első hetekben, és hamarosan javultak fogva tartása körülményei. Szinte úrként bántak vele a poroszlók, még a beszédük is megváltozott, ha hozzá szóltak. Ennek oka nemcsak az lehetett, hogy körülményein felsőbb utasításra javítottak, hanem az is, hogy egy félreértés következtében, melyre később döbbent rá, a heti két hasalást egybevonták, így hetente egyszer kellett megfeküdnie a derest, ám akkor kétszer huszonötöt mértek sajgó fenekére, és ezzel kiváltotta együttérzésüket.

Nem mert még egyszer kérvényt írni, attól tartván, hogy a kapott kedvezményeket elveszíti, így inkább beletörődött a dupla adagba. A poroszlók bánásmódja még inkább kedvezően változott, amikor látták, hogy csendes belenyugvással viseli sorsát. Maradék büszkesége nem engedte, hogy könyörögjön, minden alkalommal önként hasalt fel a deresre, és nem tiltakozott az ütések mennyisége ellen. Ez büntetés, tudatosította magában, miközben szabadkozva nyögött.

A poroszlók már nem gúnyolódtak rajta. Gondosan végezték feladatukat, lassacskán mindegyiküket megismerte, nem voltak olyan sokan. Nemcsak névről, hanem arról is, hogy milyen kockajátékosok, hiszen azokon a napokon, amikor nem adott munkát nekik, és a többi rab kínzása sem vett el sok időt és fáradságot tőlük, akkor a cellájában vidám kockajátékkal múlatták az időt. Mivel nem pénzben, hanem kukoricaszemben játszottak, így a tét sem okozott köztük ellentéteket. A végén a vesztes, akinek elfogytak a kukoricaszemei, nem haraggal fejezte be a játékot, így másnap folytathatták, ahol abbahagyták, újra igazságosan elfelezve a kukoricaszemeket egymás közt.

Ha elunták a játékot, akkor anekdotáztak. A poroszlók és a követ is felemlékezett néhány történetet, amelyben megvertek valakit, őket vagy mást. A történések idején ezek nem voltak vidám történetek, ám az idő és a sokszor elmeséltség mindig valamit változtatott rajtuk, és a végén mindig nevettek a történetben szereplő, elvert férfi rovására. A poroszlók sok ilyen történetet osztottak meg vele, amit a követ magányos óráiban később naplójában lejegyzett nem kevés tinta és lúdtoll fogyott ilyenkor.

Cserébe ő is megosztotta régebbi veréseinek történetét, melyek rapszodikusan ismétlődtek életében. Néhány történetet a poroszlók többször is elmeséltettek vele, például első botozása történetét. A követ pironkodva mesélte el újra és újra, szerepét szerette volna jobb fényben feltüntetni, ám ez több fantáziát igényelt, mint amennyivel rendelkezett, így ha el-eltért a történet igazságtartalmától, folyton elakadt.

A poroszlók közül a nagy bajuszú, testes Cliff bizonyult legjobb történetmesélőnek. Az ő előadásában még a többi fegyveres őr szürke története is kivirágzott, a térdüket csapkodták nevettükben, amikor rá került a sor a mesélésben. Különösen azokat a történeteket szerették, amelyek az udvari bolondról szóltak.

A bizalmi szolgálatra kötelezett harmincasforma férfi kezdetben az uralkodó konyhájára hordta a fát, és gyakorta szórakoztatta történeteivel a kastély konyhájának népes személyzetét. Gyorsan elterjedt a híre a kastélyban, az uralkodó egy nap maga elé hívatta, és miután őt is megnevettette, megtette őt udvari bolondjának. Nem könnyen tört bele a feladatba, de sok választást nem hagyott neki a sorsa. Ha nem vállalja el a busás juttatásokkal járó hivatást, kipenderítik a kastélyból, és nem fog több fát, vizet hordani a konyhára sem. Végül azért fogadta el a kimerítő munkát, mely kötelezte arra, hogy a nap bármely órájában vidítsa fel az uralkodót és társaságát, mert szegény sorban élő családját támogatni tudta keresetéből.

A lakomákon, melyek rendre bállal, mulatsággal folytatódtak, fontos szerepet szántak neki. Folyamatosan naprakész volt udvari pletykákból, borsot tört az urak orra alá egy-egy pikáns megjegyzéssel, megesett, hogy nem tudott valamiről, de beletalált, és ilyenkor a kinevetett uraság megtorolta sérelmét.

Így történt akkor is, amikor Sir Septimusról azt találta mondani, hogy a vadászatok alkalmával nem a nyulakat, vaddisznókat üldözi, hanem a környékbeli falvak menyecskéit. Idestova féltucatnyi utódot nemzett, pedig barátai mindig megosztották a vadászzsákmányt, hogy ne térjen haza néhány alibi-fácán nélkül. Így a titok csak a húsvét alkalmából rendezett lakomán pattant ki, másnapra már a felesége értesült Sir Septimus csapodárságáról. A büntetés nem maradt el. Pikáns tréfájáért, mellyel vakon a cél közepébe talált, az udvari bolondnak ötször kellett egy hónapon belül deresre hasalnia, és a jelen lévő sértett uraság bocsánatát kérnie, miközben alkalmanként huszonöt botütésben részesült.

Az időpontokat mindig a sértett uraság határozta meg, és mivel gyakran látogatta uralkodóját, ilyenkor sort kerített az esedékes verésre is. Az udvari bolond ilyenkor szobájába vonult, hogy felkészüljön, és ott várta az érte küldött szolgát, aki lekísérte a pincébe. Tarka bolondruháját ilyenkor vezeklő szürkére cserélte, hogy ezzel is kifejezze, hogy megbánta bűnét.

Zömök, vállas férfi volt, vékony bajuszt viselt szegletes arcán. Hunyorgott a kinti világosság után a pince félhomályában, melyet a fali fáklyák sora világított meg a kínteremben is. A szolga a pince lejáratnál átadta a poroszlónak, aki lekísérte a remegő férfit a pincébe. Sir Septimus már ott ült kényelmes karosszékében, hajbókoló szolga töltötte neki a bort. Figyelte, hogy az udvari bolond máskor vidám tekintete elkomorul, amikor megakad a rá váró deresen, és keserves sóhaj tör fel belőle.

Ezt a jelenetet több alkalommal is elmesélte a jó beszélőkével megáldott poroszló, így a követ a történet hallgatása közben le is rajzolta, hogyan képzeli el a pillanatot, majd a nyolc rajzból álló sorozat további részein a sanyarú sorsú udvari bolond megpróbáltatásait ábrázolta meglepő pontossággal.

A poroszlók szinte újraélték a közelmúltban történt jelenetsort, ahogy a rajzokat kézről kézre adták, dicsérték a követ művészi tudását, majd további részleteket meséltek, melyek hatására a nyolc részes rajzsorozat lassan húsz rajzra bővült.

Az udvari bolond igencsak megkínlódott a deresen, panaszosan jajgatott, és kérte a megsértett uraság bocsánatát, aki lassan enyhült meg. Feddő megjegyzéseket tett, melyektől a nyomorú férfi még rosszabbul érezte magát. Az uraság kigúnyolta viselkedését, hangos jajdulásait férfiatlannak nyilvánította, göcögve nevetett, és azt mondta a szenvedő férfinak, hogy úgy jajveszékel a deresen, mint egy vénasszony. Egyetlen alkalommal sem várta meg, míg a botozás végén az udvari bolond lekászálódik a fekpadról. Még távoztában is elégedetten hallgatta annak elhaló könyörgését, mellyel bocsánatát kérte.

A többszörösen megbűnhődött férfi hiába fordult uralkodójához, nála sem talált megértésre. Amikor ezt látván az udvari bolond azt kérte, hogy mentse fel kényes hivatalából, hadd térhessen vissza falujába, felbosszantotta urát, aki ismét megcsapatta.

A poroszlók gyakorta elmeséltették a követtel az ő első botozása történetét, melyet a férfi sohasem mondott el kétszer ugyanúgy. Azok a változatok közelítették meg jobban a valóságot, amelyeket akkor emlékezett fel, amikor a mostani rabságára gondolt, és hazavágyódása rányomta bélyegét hangulatára. Ilyenkor kendőzetlenül vallotta meg, hogy amikor húsz évesen felavatták, már több botozást látott, amennyi ujj van a kezén és lábán együttvéve, és bagatell dolognak tartotta. Társaival együtt kigúnyolta azt a társát, aki elszenvedte a verést, és utána a csapszékben panaszolta fel szenvedését. Egészen addig, míg egyszer rá került a sor.

Már nem emlékezett arra, hogy mivel érdemelte ki a verést, de még akkor is hányaveti módon viselkedett, amikor a pribékek a dereshez vezették, és ő büszkén hasalt fel, hiszen semmiségnek gondolta a rá kirótt büntetést, huszonöt botütést.

Kínzatására az udvaron álló eperfa árnyékában került sor, és máig sem tudja, hogyan került oda annyi léhűtő. Gyorsan híre terjedt a látványosságnak, melynek ezúttal ő volt a főszereplője. A pribékek rutinosan dolgoztak, lekapták a húsz körméről, és úgy eldöngették, ahogy annak a rendje. Kevésnyi önuralma pillanatok alatt elfogyott, és a harmadik-negyedik ütéstől már egyfolytában óbégatott, lamentált, hogy ezt nem érdemelte meg, kíméletért esedezett. Erről csak a többedik alkalommal kezdett leszokni, amikor belátta, hogy a pribékek süketek esedezésére, ígérgetésére, akkor is megkapja a magáét, sőt ha feldühíti őket, akkor még erősebben odasóznak féltett fenekére.

Míg idáig jutott gondolataiban, a zötykölődő hintó megérkezett vele ura kastélyához, ahol el kellett számolnia urának azzal, hogy hová is tűnt az elmúlt két évben, hiszen ez idő alatt egyetlen üzenet küldésére sem volt lehetősége. Ismerte hirtelen haragú urát, és sóhajtva beletörődött, hogy az nagy valószínűséggel még azelőtt deresre húzatja, mielőtt meghallgatná. Baljós előérzetében nem is csalódott.

Vége