A jégmadár röpte - VII. rész

Laura élvezett. Évek óta ismertem, egy ideje viszonyt folytattam vele, de még soha nem láttam elélvezni. Meglehet, nem volt akkora szám, mint ahogy elképzeltem, amikor nekigyürkőztem a csúcsra juttatni.
De az a pár pillanat, amíg ívbe tolta a csípőjét és megremegtek a combjai, puha hasában lágyan megrezdült a kis köldökék. Amíg elvesztette az uralmat az izmai felett, ujjai a levegőbe kaptak, tenyere lecsapott a nyakamra és amíg édes kis hangján annyit mondott halkan, tényszerűen:
„– Ó, basszameg”...

…addig a pár pillanatig elnémult minden, még a fülembe bömbölő tévéből sem hallottam a feleségem megjátszott sikolyai. Bár, hogy mennyire játszotta meg…
Nedves állal, lihegve emelkedtem fel a gömbölyű, izzadt combok közül. Találkozott a tekintetünk. A feleségemet néhány kilométerrel odébb, élő, egyenes adásban dugta valaki, aki talán régi kollégája, talán csak fél órája ismeri. Én meg csak néztem Laura csillogó szemeit és láttam rajta, tudja, hogy belezúgtam.
– Fú. – mondta fátyolos hangon, homlokára tolta a szemüvegét, megtörölte arcát, nyújtózott – Nem volt rossz, egyáltalán nem volt rossz… de legközelebb jobb szeretném, ha az ujjaiddal is… ó, nézd!

A képernyőre mutatott. Ösztönösen fordultam arra, amerre mondta. Azt hiszem, ösztönösen megtettem volna bármit abban a pillanatban, amire csak kér.
– Bevonják a közönséget is. Szuper ötlet, nem? Így azért mégis csak élményt adnak, többet annál, minthogy megnézhetnek közelről kefélő párokat. Arra bármelyik pornó képes.
Párokat. Nem kerülte el a figyelmem, hogy így mondta, miközben gonoszan mosolygott.
A közönség bevonása nem fajult odáig, hogy a világ összes nemibaja a fesztivál résztvevőire zúdulhasson. Ajna és pár meztelen lány, a műfaj aktuális csillagai csak végigillegették magukat a tömegben, felemelt karral hagyták, hogy bárki megfogdossa őket. Aláírásokat is osztogattak. Ajna egy idős, de elég feszes hölgy melleire kanyarította kézjegyét alkoholos filccel, míg az felhúzott pólóval a kamerába vigyorgott, mint akinek most teljesült minden álma.

Egy decens, kék inget, nyakkendőt viselő, dúsbajszú fószer a nyakába csókolhatott. Arca nagy részét kikockázták, csodás a technika, gondoltam, hogy már élő adással is képesek erre. Naná, hiszen a feleségem mellbimbóit csipkedő, szemölcsös kézen jól látszott egy karikagyűrű okozta mélyedés.
Törölgettem az arcom, jobbára csak szétkentem a borostámon Laura gyönyörét. Ő mellém húzódott, átkarolt, a fülemet csókolgatta és ujjai ott játszadoztak a térdemen, ahonnan nem is volt olyan elképzelhetetlün messze a kínzó erekcióm.
– Szomorú vagy? – súgta – Csalódott? Mit érzel, kicsim? Undort? Mondd el…
Az undor jó tipp volt. Addigra Ajnát várta a következő fellépés, a következő izompacsirta nyálas-cuppogós leszopása, repkedtek a fehér műváladékok a füstös félhomályban, lábait lógatta a színpadon, ahol egy szerencsés résztvevő (agyonsminkelt, középkorú nő túl magasra tetovált szemöldökkel) abban a kegyben részesült, hogy kinyalhatta a punciját.

– Hmmm… akarsz versenyezni vele?
– Nem hiszem, hogy menne – nyögtem – Kapcsold ki, kérlek.
– Majd hülye leszek. Tudod, milyen kurva drága az előfizetés? Kifizettem: végignézem – mondta, fogalmam sincs, mennyire őszinte dühvel. Hátradőltem, behunytam a szemem. A farkam keményen állt és vártam, hogy kezdjünk ezzel valamit. Ha ráfekhetek, ha összeölelkezhetem vele, ha a elmerülhetek a balzsamos forróságban, amit már úgy előkészítettem, gondoltam, elviselem a háttérzajt. Végül is, vertem már ki Ajna pornóira… ez most más lesz.
Arra eszméltem, hogy Laura részben kárörvendőn, részben leereszkedőn bámul le rám, a sarkain ülve, karba font kézzel. Még a póló nyakát is megigazítva, megbüntetve engem vállai látványának megvonásával.
– Szóval ennyi? Részedről? Egyszer belém dugod a nyelved és most vársz? Mire? Egy gyors dugásra, aztán hazamész a Kankó Királynőhöz?
– Nem hiszem, hogy… – a sok kotonra gondoltam, amiket a videóiban láttam. Erre kínosan odafigyeltem. Aztán Laurára néztem. – Én… ö…
– „Te… őőőőő”? Ennyire vagy képes? Figyelj ide! Én le akarok veled feküdni. Komolyan. Másra sem tudok gondolni, mióta megcsókoltalak először. Jó. Nagy. Dugásokra. Veled. – felkapta a kisasztalról a távirányítót és átkapcsolt valami banális mesecsatornára, ahol egy báb–elefántnak kéz nélkül kellett egy kosár szedret megennie, fölötte egy rókalány figura állt kevélyen és én nagyon… asszociatívnak láttam a szitut.
– Hogy bújjak veled ágyba, ha nem érzem azt, hogy imádsz? – kérdezte Laura. Minden eddiginél komolyabbnak és gyönyörűbbnek tűnt. Rá akartam vetni magam. Ölelni, csókolni, de nem mertem.
– Menj haza – mondta – Gondolkozz el ezen.
Csatakosta izzadtam az ingem és a nappaliban függő tükörben láttam, hogy a pofám olyan, mint aki csilivel mosakodott. Arra gondoltam, mindenki látni fogja rajtam hazafelé, mit csinálok. És, ha ismerősbe botlok? Fura képzet volt, de nem tehettem ellene. Szégyelltem magam, ezúttal olyasmiért, amit nem volt bátorságom megtenni. Laura felhúzta a nadrágját, kiengedett végig tartva a távolságot.
Még bőven érezve a punci varázslatos ízét a számban, hazafelé ezen rágódtam. Azért nem mondom el Laurának, mit érzek, mert ez az utolsó határ? Ezt nem merem átlépni? Amit eddig tettem, mennyivel rosszabb annál, amit Ajna tesz hivatásból? Amit persze nincs jogom felhánytorgatni… de…
Laura keresett, telefonon. Nagyon tömör üzenetet küldött. Először is egy telefonszámot. Majd ennyi állt alatta:
„Köszönj szépen, illedelmesen. Kérj tőle fél órát. Kérj tőle mindent, ami ebbe belefér. És élvezd. Aztán mesélj.”

A helyzet egyértelműnek tűnt, csak az időzítés… hát erre igazán nem lehetett számítani. Szinte azonnal beugrott a gondolat, hogy a telefonszám valójában Lauráé és a tettetett sértődés után egy kis szerepjátékra vágyik. Az eddig megismertek alapján igazán nem állt távolt tőle az ilyesmi. Leszálltam a buszról és az üres megállóban felhívtam a megadott számot.
Keserű, dohányosan karcos női hang szólt bele, a kései időpont ellenére kedvesen. És elég fáradtan.
– Hallló???
– Ööö… üdvözlöm… khm… öö… én… – annyi eszem volt, hogy bedobjak egy álnevet.
– Aha… téves számot hívtál, vagy mi van?
– Nem… én csak… zavarban vagyok – hallottam, ahogy hangosat ásít.
– Egyelekmeg. És mi legyen? – szuszogtam, mint aki futott, vagy mint aki bujkál egy baltás gyilkos elől a szekrényben. A vér feltolult a fejembe és nem tudtam, hogy ez így tud fájni.
– Fél órát szeretnék veled tölteni. Az mennyi lenne?
– Alakul – mondta és rekedten kuncogott, majd mondott egy árat. – Mit szeretnél, kicsim?
– Azt… amit csak lehet.
– Te kis ártatlan fiú. Ne félj, segítek lelazulni, ha ideérsz. – megmondta a címet és, hogy 9-ig érjek oda, mert fél 10-re már vár valakit. A telefonom segítségével követtem a nyomvonalat a mai estém legnagyobb csapdájáig, közben lecsekkoltam a hölgy oldalát is az erre szakosodott weboldalon. Laura ügyesen választott. Nagyon nem az esetem szerint. Hívtam őt is. Nem vette fel. Csak üzenetet küldött.
„Felhívtad? Bátor vagy. Fotókat akarok. Látni akarom a farkad, ahogy hátulról belerakod. És látni akarom, ahogy leszop téged. Különben SOHA TÖBBÉ NE KERESS TE GYÁVA SZARALAK. Szeretlek.”
Namármost. Zsarolásnak elvből nem engedek. Legalábbis mindig így gondoltam magamra. A mai este azonban… Laura íze, az elmaradt, de vágyott csókok, a lüktető ágyékom, a látvány, ahogy Ajnát össze-vissza taperolják, nyalják-falják-kúrják… már csak bosszúból is meg akartam dugni valakit. Bosszút állni Ajnán és Laurán is, egyszerre.

A hölgyemény Brandy művésznéven mutatkozott be, ami passzolt kócos, fekete hajához és mély hangjához. És a ráncaihoz. Harmincasnak tippeltem és mellé kezdődő alkoholizmust diagnosztizáltam a szeme alatti batyukból és az orrán húzódó erekből. Az biztos, hogy őszintének látszott a mosolya, belémkarolt, fecsegve húzott be a lépcsőházból. Nem viselt mást egy hálóingen kívül. Akaratnélküli bábelefántként vonultam a zuhanyzóba, ahol pár perc után köhécselni és kopogni kezdett az ajtó előtt:
– Megy az idő, apukám és még nekem is pancsiznom kell!
Amíg pucéran álltam a sárgafalú szobában és a hideg paplanra ültem, eszembe jutott a Laura-féle kelepce: az irodában, ahol pár percem volt magamévá tenni. Ez ugyanaz a játék lesz, azt hiszem. Kérdés, képes leszek-e rá?

Brandy meztelenül lépett ki a fürdőszobából, terjedelmes melleit törülgetve, egyenetlen fogsorával biztató szándékú mosollyal ajándékozott meg. Játszadozott magával. A helyzet obszcén volt, szemernyi erotikát nem éreztem benne. Magam is meglepődtem mégis, mennyire kitartóan várja a farkam a bevetést. Brandy nem is vacakolt sokat. Színpadiasan végigsimított a mellkasomon és a hasamon és rekedtes hangján olyan „Óóóóóóóó” tört fel belőle, mintha legalábbis boltozatos mellizmot és hatos pakkot cirógatna a felsőtestemen. Aztán tovább folytatva a színjátékot meglepetést mímelt, amikor a hasam alatt egy álló faszra lelt.
Lehajolt, harsány „hamm” kiáltással kapta be. Még ettől sem konyultam le. Ő akarta tartani a szemkontaktust, én inkább nem. Fogalmam sem volt, mit csinálok. Ellenben neki volt. Ördögien ügyesen szopott és, ha nem rá néztem, oda tudtam képzelni Laurát. És Ajnát. De inkább Laurát akartam.
– Készíthetek… fotót? – kérdeztem, nyugalmat erőltetve a hangomra, mintha egy kiló kenyeret kérnék a boltban.
– Olyan édibédi vagy – búgta, majd köhintett kettőt a makkomra, állára nyál és előváladék csurrant, visszaszürcsölte és vadul ráköpte a farkamon, ahol erős markával kérlelhetetlenül végigkente. Nem lankadtam, ellenben mégjobban beindultam. Lehet, hogy az a sok pornó csinált valami kuszaságot a fejemben?!
– Hogy szeretnéd? – kérdezte – Így? – és nyelvét valósággal rátekerte a péniszemre – Vagy így? – megmarkolt, felfelé irányított és a golyóimat vette a szájába. Bólogattam, közben reméltem, hamarosan elsülök, fizetek és elszaladok. Fotóztam. A farkam a szájában, a farkam az állán, a farkam a mellei közt. Remegett a kezem, elmosódott lett a felvétel.
– Nem sok időnk maradt – váltott egy fokkal hivatalosabb hangnemre a hölgyemény. Farkam is szigorúbban állt a kezében, akár valami okító jellegű, eres pálca – Akarsz egy gumit gyorsan?

Nem akartam, de kértem. Megint készíthettem fényképet a seggéről, amin egy tetovált tigris virított, amit mintha grafitceruzával kanyarítottak volna oda két perc alatt.
A háta és a feneke elég széles volt, hogy semleges felületnek tekintsem és elrévedve lökjek rajta, lökjek, lökjek, míg el nem élvezek. De nem tudtam másra gondolni, csak a jelenre. Arra, amit éppen csinálok, azzal, akivel csinálom. Nyögött, sikkantgatott, biztatott, gyürködte a takarót és szerencsére csak egy köhögőroham jött rá. Azt kell mondanom, kitett magáért, hogy a vendége jól érezze magát.
– Nem szeretem ezt a pózt – vallotta be és kezével határozottan eltolt magától – van még hat percünk… megmutassam, mit tudok, ha én vagyok felül?
Nem volt okom belemenni, elkészültek a képek, teljesítettem a Laurától kapott, furcsa feladatot. Nem kívántam a többit, de én sem tudtam elélvezni. És valahogy anélkül nem akartam távozni. A hátamra feküdtem, ő meg fölém guggolt, kéz tenyere közé zárta az arcom és meglovagolt. Keményen, sötét tekintetét az enyémbe döfve, kéjesen előretolt állkapoccsal, akár valami kannibál. A kezeim bénán feküdtek a testem mellett. Észrevette, szóvá is tette. Tessék-lássék módon megmarkoltam a fenekét. Valami jót csinálhattam, mert újra meglepett „Óóóó” szakadt fel belőle, hatalmasat lökött a csípőjén és bizarr módon, cincogó hangon nevetni kezdett.
– Erre nem számítottam, hercegem – mondta, aztán ritmust váltott. Éreztem, hogy jön az én időm. Összrepréseltem a szám, nem akartam hallani a saját hangom. Bűntudatos lökéshullámokkal távozott belőlem minden vágyam és a megkönnyebbülés pillanatát egy valami szakította félbe: Brandy hozzámnyomta az arcát, nyelvét a számba dugta, hogy fröccs- és nikotinízű csókot adjon, amíg élvezek. Közben végig a szemembe nézett: egyikünk sem csukta be a szemeit.
Egyetlen nyögést hallattam, amikor lekászálódott rajtam. Eltüntette rólam a kotont és a hasamra dobott egy adag törlőkendőt.
– A puszi grátisz volt – mondta derűsen, míg magát törölgette – szeretem a jóképű pasikat. Zuhanyozz gyorsan, még van öt perced…
Tettem, amire utasítottak. Négy perc ötven másodperc múlva már a lépcsőházban kopogtak a lépteim.

Jó, gondoltam, vége. Átléptem a határt. Végképp eltávolodtam eddigi énemtől. Nincs mit veszítenem és, mint ilyen, akár be is vallhatom Laurának, amit érzek. Be is kell. Valahogy feloldozást kell nyerjek. Meg kell tisztuljak.
Elküldtem a képeket Laurának, de már alighanem ki volt kapcsolva. Felrémlett bennem a lehetőség, hogy, ha látja, mit tettem – ha ő kérte, ha nem – elfordult tőlem. Megbántom.
De talán úgy lesz a legjobb.
Ziláltan, józanul, mégis pia- és füstszagú göncökben értem haza. Ajna a konyhában várt. Ő is elég nyúzottnak tűnt, noha az nem látszott rajta, mi mindenen átment az este folyamán. Hozzám képest kifejezetten jól nézett ki.

– Hol voltál? – kérdezte. Inkább bús volt, mint számon kérő.
– A… fiúkkal. – mondtam, ami alighanem elég előkelő helyen szerepel a hűtlen férfiak magyarázatai közt. Egyáltalán nem voltak semmiféle fiúk, nem voltak barátaim Laurán kívül, de valamiért ezt még az olyan okos nők is be szokták kajálni, mint Ajna. Először, legalábbis. Legeslegelőször. Aztán már nem.
– Beszélnünk kell. – mondta Ajna és nagyot sóhajtott – Nagyon nagy hülyeséget csináltam. De most már őszinte akarok lenni hozzád. Ülj le ide, kérlek és mindent elmondok.


folyt.köv.