A követ

A követ

Fiktív történet, kitalált helyszínekkel, szereplőkkel és eseményekkel.


1496-ban Sevanza városába érkeztem egy üzenettel, melyet lapos bőrtokban vittem heteken keresztül határokon át. Noha nem tudtam, mit tartalmaz, mégsem számítottam arra, hogy a város tanácsa az üzenet tartalma miatt ismét maga elé citál, ahol döntésükről tájékoztattak.

Amikor elhangzott, hogy büntetésben fogok részesülni, és hogy a tanács valamennyi tagja által javasolt büntetések adódnak majd össze, igen megrökönyödtem. Az ötezerkétszáz botütés még akkor is soknak tűnt, ha eddigi negyvenhét évem során vagy két tucatnyi alkalommal meg is botoztak, így volt már alkalmam megtapasztalni ezt a büntetésfajtát.

- No de uraim – tiltakoztam. – Ez a mennyiség túlságosan sok, bárki számára a biztos halált jelentené.

Nevetés hangzott az asztal körül ülő tanácsnokok némelyikétől, majd a tanács elnöke emelkedett ismét szólásra:

- Mivel mégsem kívánunk háborút provokálni Saenais uralkodójával, így eszünk ágában sincs meggyilkolni a követét. Két évre az egyik tömlöcben kap ellátást és szállást, miközben heti két alkalommal huszonöt botot vágnak alfelére. Így két év alatt, részletekben kapja a büntetést, melynek a végén elmehet.

Így már kibírhatónak látszott a büntetés, de a látszat kedvéért még kissé berzenkedtem, mondván, hogy igazságtalan dolog a hírvivőt büntetni a rossz hírért. A verdiktet azonban tudomásul kellett vennem, és két poroszló nyomban le is kísért a pincébe, a tömlöcsorra, ahol kiválaszthattam a cellát, ahol a következő két évemet fogom tölteni. Viszonylag kényelmes cellát választottam, amelynek ablaka is volt a külvilágra, friss szalmazsák várt a priccsen, sőt a rácson át figyelemmel is kísérhettem a cellák által közrefogott kiszélesedő teret, ahol a tulajdonképpen kínzások történtek.

Hamarosan lehozták ládámat is, melyben úti holmimat hiánytalanul megtaláltam. Díszesebb öltözetemet egyszerűbbre cseréltem, és míg az első botozásomra vártam, berendezkedtem a cellában.

Voltaképpen nem volt idegen tőlem a botozás, gyakran pont a megfelelő időben érkezett, így lehiggasztotta véremet, és sok párbajtól megóvott, hogy dühömet a deresen fékezték meg. Bár az utóbbi hónapokban nem részeltettek benne, mégis elgondolkodva dörzsölgettem hátsó felemet, miközben az éppen kínozott férfit néztem, aki előkelő származású lehetett, ezt elárulták ápolt körmei, kiondolált, hosszú haja, és választékos kifejezései. Amiatt vonták kínpadra, mert vallomására szükség volt egy perben, és segítettek felidézni emlékeit egy gondosan ánuszába vezetett karóval. A meztelen férfi talán harmincas évei elején járt, és a poroszlókat uraimnak nevezte. Kifejezte abbéli reményét, hogy hasznos lesz a karózás, amelyben még nem volt része, de a vallomása felidézése érdekében megígérte, hogy segít felkarózni magát. Ehhez el kell helyezkednie a kínpadon, és hamarosan felnyikkant, amikor faggyúval bekent karó feszíteni kezdte szűk fenéknyílását.

Érdeklődéssel néztem, és ládámból rajzeszközöket kivéve rajzolni kezdtem a nem mindennapi látványt. A férfi ide-oda dobálta haját kínjában, szabadkozott egy-egy erőteljesebb nyögése után, és lassan kibuggyant a vallomás, melyet a fejénél álló szerzetes gondosan feljegyzett. A karó nem hatolt túl mélyre, egy bő arasznyira helyezték a férfi fenekébe, aki időnként csípője vonaglásával is segítette az útját. A poroszlók ügyesen felkarózták, látszott a sokéves gyakorlat. A férfi lehunyt szemhéja alól könnyek szivárogtak, amikor a poroszlók befejezettnek nyilvánították a kínzást, és néhány szégyenkező szóval mondott köszönetet a karóért, mely segítette emlékezetét. Feloldozták, és míg kifeszegették alfeléből a karót, zavartan tapogatta cicerélőjét, ám örömére az sértetlenül megúszta a beavatkozást. Sziszegve felült, majd a poroszlók odatették finom ruháit a padra, és egyenként elkezdte felölteni. Nem sokkal később kissé sántikálva elhagyta a kínzókamrát a szabadság felé.

Épp az utolsó satírozásokat végeztem a megkínzott férfi rajzán, amikor a poroszlók néhány szavas megbeszélés után felém indultak.

- Uram, kérem fáradjon velünk. Huszonöt botot fog kapni.

Biccentettem, majd sóhajtva elraktam ládámba a rajzot, és követtem őket a dereshez, melyet előkészítettek számomra. A fali fáklyák fényében néhány kelletlen nyögéssel ráhasaltam, és hamarosan leszíjazva, csupasz fenékkel néztem az elém tartott, férfihüvelykujj vastagságú, rugalmas pálcára. Testem berzenkedett a botozás ellen, meg-megfeszítve fenekemet vártam, hogy elverjenek.

A következő percekben a cellákból hallatszó gúnyos megjegyzések és nevetések megszégyenítő hangjai között, hangosan jajgattam, miközben egy poroszló kemény ütésekkel illette féltett fenekemet. Meglehetősen fájt a ténykedése, de hamarosan megtaláltam hangomat, és úgy nyögtem, mint máskor szoktam, ha botoznak. Kérdésemre, hogy nagynak találja-e ülepemet, az engem botozó poroszló megnyugtatott, hogy ennél nagyobb feneket is kiporolt már, legyek nyugodt, egyáltalán nem zavarja a húsos farom látványa. Néhány ütéssel később még hozzátette, hogy könnyebb számára eltalálni egy ekkora segget, mint egy csenevész kisebbet. Hálásan köszöntem meg véleményét két nyögés között, melyekkel az ütéseket nyugtáztam.

Néhány perccel később kioldoztak, és megvárták, míg először térdre, majd talpra kecmergek. Óvatosan tapogatva ülepemet tértem vissza a cellámhoz, miközben felcibáltam nadrágomat. Az átélt megrázkódtatás miatt még megköszönni is elfelejtettem a botozást, ezt a legközelebbi alkalommal meg is jegyeztem, amikor már megérkeztek ajkamra a hálálkodó szavak.

Elmúlt néhány hét, és lassan belerázódtam új, lekorlátozott életembe. Velem megkülönböztetett figyelemmel bántak a poroszlók, nem éreztették, hogy neheztelnének rám. Reggeli után kimehettem az elkerített udvarra is, láthattam az áldott napot. Ha ráértek, bejöttek a cellámba, és a ládámat használva asztalként az imént kiürített vedremet megfordítva letelepedtek, és hol egyikkel, hol másikkal kockáztam, kártyáztam, de a dámajátékot is igen kedveltük.

A többi időmben rajzolgattam a kínzott férfiakat, akik hol jobban, hol keservesen nehezen bírták a különféle kínzásokat. Nem volt népszerű a deres, noha többeket is felparancsoltak rá, némelyiket le is rajzoltam botozás közben.

Fogyatkozó papírjaimat pótolták, így egy nap arra az elhatározásra jutottam, hogy levelet írok a városi tanácsnak, fogságom körülményeit megváltoztatandó. Hamarosan fel is kísért egy poroszló, és meghallgatták élőszóban is előadott panaszaimat.

Visszautasították azon kérésemet, hogy ha egy szobát utalnának ki nekem, hogy ne a cellában töltsem napjaimat, ott sokkal komfortosabban érezném magam, arra hivatkozva, hogy akkor egy poroszló a nap huszonnégy órájában őrködne az ajtóm előtt, és nincs annyi poroszló a város szolgálatában, hogy egyet nélkülözni tudnának erre a feladatra. A változatosabb étkezésre vonatkozó kérésemet azonban gond nélkül elfogadták, hisz maguk is láthatták, hogy lóg rajtam a ruha, annyit fogytam a raboskodásom eddig eltelt hetei alatt.

Megkérdezték, hogy rendben megkapom-e heti kétszer a huszonötöt, mire azt feleltem, hogy abban nincs hiba, és megkérdezték, mit szólnék hozzá, ha csak heti egyszer kéne megfeküdnöm a derest. A javaslat tetszett nekem, és nyomban rá is vágtam, hogy köszönöm, ezt elfogadom. Így csak heti egy estén kapom meg a lefekvés előtti botozást. Azonban csak később tudatosult bennem, hogy összevonták a két adagot, így ezután heti egyszer ötven botütésre kell letolnom a nadrágomat. Erre a döntésre a fenekem alapos szemrevételezése után jutottak, valamint a poroszlók véleményét is kiérték, akik szerint meglehetősen könnyen nyögdelem végig a botozást.

Tiltakozni már késő volt, a döntés megszületett. A felemás döntésektől kissé zúgó fejjel tértem vissza cellámba. A poroszlók nem sokkal később már megkapták a határozatot, hogy ezentúl a községháza konyhájáról élelmezzenek, és ne azt a híg löttyöt kapjam, mint a többi fogoly, valamint hogy minden pénteken vágjanak rám ötvenet a deresen, saját kérésemre.

Aznap a ráérő poroszló dámajáték közben megkérdezte, hogy valóban én kértem, hogy minden alkalommal ötvenet vágjanak-e rám, mire zavartan bevallottam, hogy nem értettem pontosan a javaslatot, és ezért bólogattam olyan hevesen. Átugrotta a táblán fehéres kavicsomat a feketével, majd megnyugtatott, hogy nem lesz benne hiba, ezután is úgy eldöngetnek, hogy az eget is bőgőnek nézem, ahogy mondani szokás. Ezen mindketten nevettünk, ő vidámabban, én kesernyésen.

Hetente egyszer a botozások után megnézte a tömlöcökhöz kirendelt doktor a fenekemet, és ha úgy látta, kent rá valami gyógyírt, de a sokadik alkalommal megjegyezte, hogy szépen gyógyul a fenekem, napok alatt elhalványodnak a nyomok. Ritkán találkozott ilyen jó bőrrel, ami a fenekemet fedte, és kissé szarkasztikusan megjegyezte, hogy az isten is botozásra teremtette.

Megemlékezett a patkolókovácsról, aki a városiak panaszai miatt hasonló büntetést kapott jó tucatnyi éve. Mivel a műhelyében nem nélkülözhették, másfél éven keresztül kellett eljönnie a kínzókamrába, hogy heti egy alkalommal megbotozzák. Becsülettel el is jött, és mind viselkedése, mind munkája sokat javult, szakmájában jó hírnevet szerzett. Több alkalommal is megjegyezte a kocsmában italozgatva, hogy tudja, mit köszönhet a botnak. Az a hír járta róla, hogy annyira megkedvelte ezt a büntetést, hogy a poroszlók a megmondhatói, még tréfálkozott is a deresen, hogy fingassák meg rendesen.

Megkérdezte, hogy engem fingatnak-e, mire visszaemlékeztem azokra az alkalmakra, amikor a konyháról babos, káposztás ételt kaptam, és a rákövetkező egy-két napban kapott botozás során bizony hangos volt a fenekem, a poroszlók, a bámészkodó rács mögötti foglyok nagy derültségére.

Időnként egy domonkos szerzetes is eljött a cellákba, meggyóntatta a rabokat, beszélgetett velük, buzgóbb imádkozásra sarkallta őket. Velem is beszélgetett, itthagyott egy imakönyvet azzal, hogy minden botozás után adjak hálát a Teremtőnek a benne lévő imádságok segítségével.

Az első időkben nem, de utána a városi tanács rendeletére, a következő kérelmem mécsesre, gyertyára vonatkozó kérését is teljesítették. Egy olajmécsest kaptam, de ünnepi alkalommal gyertyát is, így már késő estig olvashattam, tökéletesíthettem rajzaimat, vagy imádkozhattam az ajándék imakönyvből.

Amikor elsőnek hasaltam fel ötvenre, előre elnézést kértem az engem botozó poroszlótól, akivel egyébként heti több alkalommal kockajátékot játszottunk cellámban, hogy lehet, hogy nehezebben bírom majd, hiszen a dupla mennyiség jobban meg fog gyötörni. Nevetett, és megnyugtatott, hogy ha nem tudok felkelni utána, segít vissszatérni a cellámba, majd megkínált egy kemény ütéssel, amitől berzenkedve jajdultam fel.

- Nem ízlik? – jött oda egy másik poroszló, aki folyton pikáns történeteket mesélt, és ezúttal is felidézett egy parasztot, aki összecsinálta magát egy botozása alkalmával. – Szünetet kellett tartanunk, míg letakarítottuk a mocskot, aztán újra deresre húztuk, és elölről kezdtük, pedig már tucatnyi ütést megkapott. Annyira szégyellte a dolgot, hogy csak nyögni mert, és folyton bocsánatunkat kérte a kellemetlenségért. Aztán még többször is botbüntetésre ítélték, és mindig orra alá dörgöltük, hogy a bottól becsinált. Többé nem ismétlődött meg az incidens, minden alkalommal rendben megkapta a huszonötjét.

- Bizony, nálam is előfordult, hat vagy hét éve, hogy egy fiatal legény olyan erőset fingott egy botütéstől, hogy más is jött vele. Végül úgy döntöttünk, hogy öt botütéssel megtoldjuk büntetését a fegyelmezetlenségéért, amit a hasaló legény igazságosnak is tartott, és szavunkat vette, hogy nem mondjuk el a kocsmában. Azóta is találgatják, melyik legény lehetett, de maradjon a személye titok.

- Uraim – nyögtem fel megbotránkozva. – Velem ilyesmi nem fog előfordulni! Auhhhh!

- Igazsága van uraságodnak – tette hozzá az anekdotázó poroszló.

Így esett, hogy Urunk 1498. esztendejében gyötrelmes hónapok után szabadultam Sevanzából, és az ott töltött két évet sohasem felejtettem el.

Vége