Backstage 6.

Backstage (Filmes kifejezés, annyit jelent, hogy a színfalak mögött)
(Figyelmeztetés: homoszexualitás és kínzás.)
Fiktív történet, melynek a valósághoz semmi köze.

6.

Adrian

Az újévet vidéken, a szüleimnél köszöntöttem, bátyám is eljött a családjával. Ismét szóba került, hogy lehettem volna könyvelő, mint ő, mert szabadúszóként igen bizonytalan a kenyerem. Mikor lesz nekem akkora házam, akkora bankszámlám, mint neki?

Január első napjaiban visszatértem Bukarestbe, a régi életem szálait felszedegetni, és valahogy tovább élni. Sivár, bérelt lakásomban próbáltam újra összerakni magam, nem ment könnyen. Két állásomból csak a pincéri maradt meg. Váltótársam, a nappalos Vasili összetörte a közös taxinkat, ez a bevételi forrás tehát elapadt. Már kiengedték a kórházból, meglátogattam. Könnyebb sérülésekkel megúszta, de a kocsi totálkáros lett. A filmes gázsim már megjelent számlámon, így lehetőségem nyílt utalni számára egy akkora összeget, amivel kihúzhatja a következő hónapokat, míg újra bele tud kezdeni valami vállalkozásba. Egyúttal szüleim számlájára is átutaltam az összeg dupláját.

Az ügynökségemtől is telefonáltak. Felbontották a szerződésemet arra hivatkozva, hogy az utóbb öt évben csak egyetlen kis szerepet tudtak nekem szerezni, így a jövőben nem képviselnek tovább. Ezzel elérkezett színészi karrierem vége. Felesleges lett volna másik ügynökséget keresni, ha eddig nem indult be a szekerem, ezután sem fog.

Váratlan ötlettel befektettem egy tanfolyamba, és a következő két évben a pincérkedés mellett kitanultam azt a mesterséget, amelyből hátralévő életem zömében élni kívántam. Nem kerestem újabb kapcsolatot. Esténként egyedül néztem a tévét. Egyszer, ahogy kapcsolgattam a csatornák között, megláttam Pault a filmünk bemutatóján, ahová engem nem hívtak meg, hiszen csak a főbb színészeknek volt ott helye. Feleségével mosolygott a vakuk villanásában. Felé intettem sörömmel.

Miután levizsgáztam, állást kerestem új szakmámmal, és egy jó nevű belvárosi szállodában sikerült elhelyezkednem. Ehhez is összeköttetések kellettek, de mivel a múltban itt is dolgoztam pincérként, és még emlékeztek rám, ez megkönnyítette a dolgom.

Gazdag és még gazdagabb vendégek testéből gyúrtam ki a feszültséget, ujjaim alatt fellazultak a becsomosódott izmok, és lassan nevet szereztem a szakmában. Filmes gázsim utolsó morzsáit is feléltem, a pincérkedéssel végleg felhagytam. Csendes egyhangúsággal teltek a napjaim. Új vendég, új törölköző, vasaltam a hófehér lepedőket, és hallgattam a vendégek üresfejű locsogását empátiával bólogatva hozzá, miközben gyógynövényes kenőcsöket masszíroztam petyhüdt bőrükbe.

Néhányan, főleg a nők, színes magazinokat lapozgattak közben. Így történt, hogy egyikük távozása után fellapoztam az ottmaradt pletykaújságot, ahogy csak magamban neveztem ezeket a giccses sajtótermékeket, és letelepedtem, hogy a következő vendég érkezése előtt némi álságos kultúrát vigyek a fejembe.

A harmadik oldalon találtam rá az egész oldalas cikkre, amely ismét felforgatta életemet. Estére már a bőröndömet csomagoltam, foglaltattam helyet a másnap délelőtti járatra, felmondtam a munkahelyemen, és mielőtt a reptérre indultam, visszaadtam a lakás kulcsát a főbérlőmnek.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy felégettem minden hidat magam mögött.


Paul

- Ne érjen hozzám! Takarodjon! – üvöltöttem, és a fizetett inas elengedte karomat.

Rühelltem érintését, és az összes többinek is, akiket a házvezetőnő felvett mellém, hogy segítsék mindennapjaimat. Mióta a baleset történt, teljesen megváltozott az életem. A barátok lassan elmaradtak, négy hónapba telt, míg újra lábra tudtam állni, de még hosszú folyamatnak néztem elébe, míg újra járni tudok.

A biztosító fizetett, hiszen a színészekre biztosítást kötöttek, anyagi gondjaim továbbra sem voltak. Anita már a filmbemutató után elköltözött, azóta férjhez is ment, kislányuk már harmadik évében jár, úgy hírlik, volt feleségemnek ez a házassága végre elhozta számára a boldogságot.

Ő árulta el a firkászoknak, hogy volt férje félig bénán tengeti életét luxusvillájában, és ezután rohantak meg az újságírók. Egyetlen egy interjút engedélyeztem azzal a megkötéssel, hogy utána békén hagynak.

Az újságíró tapintatosan kezdte, míg a fotós néhány beállított képet kattintott rólam. A kerekes székben ülve, az ablaknál nézve a kintről beszűrődő fényeket, a nappaliban, kezemben a legrangosabb filmes díjjal. A karrieremről kérdezett, mely ígéretesen ívelt felfelé. Az utóbbi három évben hét filmet forgattak velem, ebből háromban főszereplő voltam. A tavalyi Oscar-gálán én vehettem át a legjobb férfi főszereplőnek járó arany szobrocskát, annyira hitelesnek találták játékomat Beethoven életrajzi filmjében, amely szerep kedvéért szinte tökélyre fejlesztettem zongoratudásomat. Szóba került, hogy még gyerekként kezdtem zongorázni, és ez a színiakadémián teljesedett ki, ahol elvárás volt, hogy legalább három hangszeren kiválóan játsszunk. A zongora mellett a hegedű és a cselló voltak választott hangszereim, hangszeres tudásomnak nem kis része volt abban, hogy megkaptam az áhított szerepet, majd a filmes díjat, ráadásként csillagot is kaptam a hollywood-i Hírességek Sétányán.

Aztán jött a baleset. Erről kértem, hogy a lehető legszűkszavúbban írjon, nem hibáztatok senkit érte.

Már nem lehetett kideríteni, melyik stábtag volt olyan hanyag, hogy nem rögzítette megfelelően a becsapódásomat felfogó felületet, így amikor üldözött sorozatgyilkosként elköszönve az élettől az égre emeltem tekintetemet, majd hanyatt, széttárt karokkal kivetődtem az emeleti ablakból, csúnyán megzúztam a csigolyáimat, és nem tudtam felkelni. Műtétek sorozata várt rám, és néhány hónappal később, amikor kiengedtek a kórházból, az orvosok azzal búcsúztak, hogy barátkozzam meg a kerekesszékkel, mert soha nem fogok járni többé.

Ezt akkor sem hittem, és most sem, hiszen reszkető tagokkal, két kézzel kapaszkodva a leblokkolt kerekű tolókocsiba, megálltam a lábaimon az ágyam mellett.

Ezt már nem mutattam be fotósnak, és hamarosan el is mentek azzal, hogy átküldik az anyagot megjelenés előtt. Azért választottam pont ezt a lapot, mert ők még betartották az újságírás íratlan szabályait, és nem jelentették meg anélkül az interjúról készített cikket, hogy ne mutatták volna meg az alanynak, ez esetben nekem. A cikk megjelent, a következő néhány napban bevonzott néhány ismerőst, aztán újra egyedül maradtam.

Hihetetlenül kiszolgáltatottá teszi az embert, ha még a fürdőszobáig sem tud elmenni, ha szüksége van segítségre a mosakodáshoz, és ha a praktikusság elve miatt felnőttpelenkát kell viselnie. Kevés megalázóbb dolog volt számomra, mint a csengőzsinórt rángatni ágyamból, és dühtől frusztrált hangon rikoltozni, hogy tegyenek már tisztába.

Mi mást kértem volna közelgő, negyvenedik születésnapomra, mint teljes gyógyulást vagy megváltó halált? Bármelyik a kettő közül, de történjen meg, mert nem bírom így sokáig! Ráadásul, mióta ágyhoz és kerekesszékhez láncolva tengettem napjaimat, a finom cigarettát is megvonták tőlem, nehogy felgyújtsam az ágyat a parázzsal.

Az orvos, aki hetente megállt az ágyamnál, türelemre intett. Nem azt ígérte, hogy meg fogok gyógyulni, hanem azt, hogy előbb-utóbb megszokom ezt az állapotot, csak legyek türelmes. Ajánlott újabb gyógytornászt, aki ügyesebb, empatikusabb az előzőnél, de már ebben sem hittem. Túlságosan sokan láttak kiszolgáltatott helyzetemben, és túlságosan sok masszőrt, gyógytornászt és ápolót sértettem meg szitkozódásommal, frusztráltságommal, akik aztán vérmérsékletüktől függően hol lassabban, hol viharos gyorsasággal hagyták el a házam. Nem, nem akartam másikat, újat, századikat, mindenki hagyjon magamra!

Én, aki alig néhány éve a nyugalom szobrának állhattam volna modellt, mára olyanná váltam, mint egy kibiztosított kézigránát. A házvezetőnő, a takarító személyzet, az inasok lábujjhegyen lopakodtak a házban, nehogy megharagítsanak. A folyton cserélődő ápoló személyzetet alkalmatlanság, empátia hiánya, vagy akár egy félreértelmezett szó miatt mindet elüldöztem, de mára újabb jelöltek várhatók.

A kerekesszékben átgördültem az akadálymentesített fürdőszobába, és az eredeti helyénél jóval lejjebb szerelt tükörbe nézve fogkefémért nyúltam. Miközben fogaimat sikáltam, szokásomhoz híven felsandítottam a tükör eredeti helyét jelző sötét lyukakra, melyeket azért nem engedtem, hogy eltüntessék, mert kapaszkodtam a reménybe, hogy egyszer még visszakerül a tükör olyan magasra, hiszen járni fogok. Sorra vettem, mi maradt meg, rövid lista volt, sokkal hosszabb volt azoknak a dolgoknak a listája, amiket elvesztettem, élén a járóképességemmel.

Karjaimat, kezeimet, felsőtestemet tudom mozgatni, fel tudok ülni, és a fejem is tudom forgatni. Ez sem ment a balesetet követő első időkben, műtéttel kellett helyrekalapálni a nyakcsigolyáimat. Továbbra is vágyak élnek bennem, hajnalonta merevedésre ébredek, bár eléggé rontja az élvezetemet, hogy tele pelenkával kell maszturbálnom. Záróizmaim jól működnek, a pelenkát amiatt kell viselnem, mert mire kiérnék a pár méterre lévő fürdőbe, és áttenném magam a kerekesszékből a vécére, már hamarabb elhagyná testemet a végtermék.

Kopogás, a házvezetőnő óvakodott be. Kezében papírok zizegtek.

- Uram, a mai négy jelentkező megérkezett. Ismertethetem az önéletrajzukat?

- Ha elkerülhetetlen – hanyatt vetettem magam a széles ágyon, és karjaimat fejem alá hajtogattam.

- Az első Maria Rodriguez, Spanyolországban kórházban dolgozott…

- Nem kell nő!

Bólintott, lapozott papírjai között.

- A második Franz…

Szavába vágok:

- Nem kellenek nevek. Mit tud?

- Égési osztályon dolgozott, egy szanatóriumban. Hatvankét éves…

- Öreg. Nem kell!

- A harmadik külföldi, kevés munkatapasztalattal, és nem hozott ajánlólevelet.

- Szintén kórházban dolgozott?

- Nem, úgy látom szállodában, én nem javasolnám, nem az a típus, akiből kinézek bármit is.

- Miért?

- Ezek lopnak, utálnak dolgozni, és egyébként is, maga mondta, uram, hogy külföldi nem kell.

- A negyedik?

- Ő a legjobb, én őt javaslom. Csak ötvenkét éves, elvált, két felnőtt gyermek anyja. Orvosi és pszichológusi diplomája is van, ráadásul képzett gyógymasszőr, ajurvé…

- Süket maga? Nem kell nő! – karjaimra támaszkodva ülő helyzetbe tornáztam fel magam.

- Akkor… talán hallgassa meg két férfit, uram! – javasolta tétován.

- Rendben, de aztán hagyjanak aludni! Fáradt vagyok – valójában inkább frusztrált voltam, és irtóztam attól, hogy még többen lássák kiszolgáltatottságomat.

Hosszú ujjaim a speciális ágy szélén tapogatóztak, előbb Beethoven örömódája csendült fel, majd a Coldplay egyik száma, tovább nyújtózkodtam. Végre elértem a megfelelő kapcsolót, és a beépített mechanika az ablak felé fordított ágyastul. Hátamat a magas, keményfa támlának vetettem, így legalább nem láthatnak engem, amikor bejönnek. A házvezetőnő eligazgatta hátam mögött a párnát, majd kiment. Pizsamám gombjait babrálgattam, amikor kisvártatva meghallottam a diszkrét kopogást, majd nyílt a szobaajtóm, a házvezetőnő betessékelte a két jelöltet. Egyikük keményen lépdelt, a másik szinte hangtalanul járt. Ő lesz a tolvaj, jutott eszembe a házvezetőnő véleménye róla.

- Franz, kérem mondja el, mik a kvalitásai! – parancsolom, higgadtságot erőltetve hangomba.

A férfihang kapkodó, hibátlan németséggel beszél.

- Húsz éves gyakorlatom van mozgásképtelen betegek ápolásában, tornáztatásában, mozgatásában, fürdetésében – lihegi egyszuszra. – Negyven éve végeztem a főiskolán, itt vannak az okleveleim, dicséreteket is kaptam…

- Elég! – még csak az kéne, hogy ezt a zsíros szuszogást kelljen hallgatnom nap, mint nap. – Következő. Maga a külföldi?

Csukódott az ajtó, a házvezetőnő kikísérte az alkalmatlan jelöltet, és magamra hagyott a tolvajként, semmire sem jóként jellemzett másik jelentkezővel.

- Én – furcsálltam, hogy angolul szólt hozzám.

Ez a hang ismerős, valami emléket ébreszt bennem. Nem! Az nem lehet! Angolra váltok én is.

- Egyetlen mondatot mondhat. Röviden! – parancsszavaim halkan koppannak.

Hátam mögött felhangzik a néhány szó, aminek hallatán kihagy a lélegzetem, elsápadok. Ismerős a hang, ismerős az idézet, nagyon is. Máskor, más körülmények között már szavalta nekem.

- Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, tavaszi zápor, fűszere a földnek…*
- elhalkul, hallom lélegzetvételeit, majd sajátomat is, ahogy kapkodóvá válik.


Adrian

Így kell új életet kezdeni? Egy szál bőrönddel érkeztem, és a házvezetőnő alig akart beengedni, amikor megtudta, hogy román vagyok.

Harmadik éve vagyok a Paul Schwartzmüller ápolója, inasa, gyógytornásza, masszőre, de legfőképpen a szerelme, ám utóbbi nem publikus. Nem mindig könnyű vele. Frusztrált, türelmetlen, ideges, de ő is észrevette, hogy tudok bánni vele. Hangulatváltozásai gyakran engem is meglepnek.

Elsőként a pelenkát hagytuk el. Aztán a kertbe is levittem, ott ettünk, és a rideg villába lassanként visszatért az élet, a nevetés. A szobalányok már nem lábujjhegyen dolgoznak, hanem énekelnek portörlés közben. A házvezetőnő bevásárláskor megveszi Paul kedvenc ételéhez, a Sauerbratenhez a hozzávalókat. Véget ért a müzlis, zabkekszes, ’mindegy-mit-eszek-és-az-is-ha-semmit’-korszak.

Rám támaszkodva már néhány lépést is képes megtenni, mielőtt visszasegítem a kerekesszékbe. Egy közeli lovasfarmra járunk lovagolni, leírhatatlan boldogság tükröződött arcán, hogy annyi idő után ismét nyeregbe szállhatott, és csak le- és felszálláskor van szüksége a segítségemre, hisz ugyanolyan kiváló lovas, mint régen.

Esténként együtt fürdünk a tágas fürdőkádban, a habos vízben dörzsölöm a szivaccsal hátát, majd hozzám dől, és engedünk még egy kevés meleg vizet, mert ráérős pancsolásunk során gyorsan kihűl. Hátraveti a fejét a vállamra, belefúj a habba, zöld szeme parázslik, ahogy felsandít rám:

- Mit szeretsz bennem, Adrian? – kérdezi, és borzongva kuncog, ahogy a víz alatt végig simítok testén, és lenyúlva megragadom jogarát, melyet sokféleképpen becézünk, talán legjobban tetszik neki a „hűha!”.

A személyzet hallgatólagosan elfogadta, hogy több vagyok számára egyszerű ápolónál. Jó fizetést kapnak azért, hogy megőrizzék titkunkat. Eleinte még tartózkodóan viselkedtek velem, a házvezetőnő minden étkezésünk után megszámlálta az ezüstkanalakat, mára azonban már sokat javult a helyzet. A szakácsnő, aki épp fel akart mondani, végre újra változatosan főzhet, mint régen. A konyhaasztalnak dőlve hallgatom, ahogy arról mesél, hogy bár ismertem volna gazdáját fénykorában, nem volt nála különb férfi. Közben a konyhapultra helyezett vágódeszkán kettészel egy almát, lehántja a héját, víz csobog, majd tányérra helyezi a gyümölcsöt, hogy vigyem fel neki, és próbáljam belediktálni, legalább a felét.

Esténként filmeket nézünk, bár a kiválasztásnál gyakran összekapunk. Ő inkább sci-fi kedvelő, míg én spagettiwesterneket néznék. Ha ő választ filmet, mire visszaérek mellé az ágyba, hajlamos meglepni. Ilyenkor vöröslő arccal nézem a nagy LCD tévé képernyőjén magamat, és arra gondolok, hogy vajon mikor volt ideje rákeresni a neten felnőttfilmjeimre, melyek legtöbbjét már kiásta az internet bugyraiból. Alig merek a képernyőre nézni, hiszen a hangokból sejtem, hogy mit láthatnék, de ő erővel arrafelé fordítja a fejem. Botozás, korbács, vessző, szíj, kikötözés, medical kínzások, a jajgatásom és a könnyeim egytől-egyig igaziak. Többször is megnézzük kérésére azt a részt, amikor feltöltötték a zacsimat. Lenyúl a takaró alá, megtapogatja, és álmélkodik, hogy ekkorára fel lehet pumpálni, mint egy feszes, kemény labda, úgy dudorodik a filmen a combjaim között.

Felveti, hogy ezt ő is kipróbálná, csak ezt, mást nem a látottakból, és azon morfondírozik, hogy hol találna erre diszkrét orvost. Hiába szeretném lebeszélni azzal érvelve, hogy a szúrások igencsak fájnak, amikor bevezetik a tűket, amelyeken keresztül beáramlik a folyadék, vállalkozókedve nem csillapul, tényleg szeretné kipróbálni.

Lekapcsoljuk a tévét, érzékeny ujjai kitapogatnak valami számomra rejtett kapcsolót az ágy peremén, és Gustav Mahler egyik szimfóniájának akkordjai zengenek fel az éjszakában, miközben meglovagolom, és egyre hevesebb ütemben rázkódik velünk az ágy. Valamivel később, vágyunk csillapultával hozzásimulok, átvetem hasán egyik lábam, és miközben szívdobbanásait hallgatom, bágyadtan babrálja hosszúra nyúlt fürtjeimet. A közös takarót a fülemig húzza fel.

A zene halkuló taktusaira alszunk el.

Néhány hét múlva egy orvos valóban hajlandó teljesíteni kívánságát. Az ágy szélén ülve engedem, hogy Paul kezemet gyűrögesse, miközben sziszeg fájdalmában. Először az egyik, majd a másik vastag tűt bevezetik bőre alá. Aztán homloka kisimul, ahogy a procedúra végén megtapogatja az eredményt, alig hisz érzékleteinek. A doktor azzal búcsúzik, hogy igény szerint máskor is rendelkezésre áll, és roppant elégedetten távozik, hiszen röpke fél óra alatt megkereste egy új, középkategóriás autó árát. Hiába, a diszkréciónak ára van.

Délelőttönként, amikor túl vagyunk a késői reggelin, illatos gyógynövénykenőcsökkel masszírozom át tagjait, egyetlen porcikáját sem hagyva ki. Százszor, ezerszer is elmondom neki, hogy mennyire izgalmasnak látom őt, miközben nyögdécsel elégedettségében. Még azt is tudtára adom, hogy készüljön fel arra, hogy egy nem is túl távoli napon ismét járni fog, filmekbe fogják hívni, főszerepeket fog játszani, és a vitrinjében árválkodó Oscar mellé begyűjtheti a többi filmes trófeát, a velencei Volpi Kupát, a Karlovy Vary-i Kristály Glóbuszt, sőt titkos vágyát, a Berlini Filmfesztivál legjobb színésznek járó Ezüst Medvéjét is.

Egy nap, magam sem tudom miért, ezzel fejezem be:

- …és amikor újra sztár leszel, és negyvenezren követnek az Instán, akkor… elhagysz engem újra.

Teste megfeszül, épp fenekét gyúrom. Felemeli fejét, kirázza arcából a sötét hajfürtöket, és nem hagyja abba a fejrázást, ahogy ismételgeti:

- Soha, soha nem hagylak el, Adrian! Soha! Már akkor beléd szerettem, azon a forgatáson, de akkor még más életem volt, máshoz tartoztam. Soha nem hagylak el, hozzád tartozom, érted?

Hátára fordul, és boldogsággal tölt el a látvány, hogy ilyen könnyedén megy ez neki. Gyönyörködöm hófehér, nyúlánk, mezítelen testében, lehunyt szemmel is megtalálnám rajta a szétszórt anyajegyeket ujjaim hegyével. Hol vannak már a görcsös, kötött izmai, amelyek alig engedelmeskedtek neki, és szánalmasan mászott könyökére és tenyereire támaszkodva, maga után húzva testét a kerekesszék felé, mint egy haldokló csiga?

Felparázsló zöld szemeibe nézve néhány önkéntelenül ajkamra toluló szóval viszonzom a vallomást:

- Én meg akkor hagynálak el, amikor a szemed színe!

Mégis igaza volt a házvezetőnőnek. A nesztelen talpú román tolvaj valóban lopni jött, és a ház ura volt a kiszemelt zsákmánya. Ez azonban nem titkolt elégedettséggel tölt el mindkettőnket.

Vége

* Shakespeare