Backstage 5.

Backstage (Filmes kifejezés, annyit jelent, hogy a színfalak mögött)
(Figyelmeztetés: homoszexualitás és kínzás.)
Fiktív történet, melynek a valósághoz semmi köze.

5.

Paul

Hogyan is ígérhettem volna meg, hogy együtt maradunk a mozi végén is? Bármennyire is szerettem, későn találkoztunk. Már elköteleződtem.

Anita első férje még színiiskolás korában egyik évfolyamtársa volt, házasságuk csak addig tartott, míg a gyönyörű, fiatal színinövendék beleszeretett drámatanárába, aki a második férje lett a diplomaosztó után néhány hónappal. Egy mesefilm forgatásán ismertem meg a hűvös, kacér nőt, akiről az a hír járta, hogy jó ideje kifelé tekintget házasságából. Engem szemelt ki következő férjének. Ahogy a film végén a lipicai nyergében ellovagoltunk a naplementébe, hátamhoz simult, és felőrölte maradék ellenállásomat.

Férje nem támasztott akadályt a válás elé, mert már egy másik színinövendék izgatta fantáziáját. Válásuk után fél évvel összeházasodtunk. Szüleimtől egy villát kaptunk nászajándékba, Anita családja fizette a velencei nászutat.

Az olyan férfiakat, mint én biszexuálisnak vagy bizonytalannak is nevezik. Ugyanúgy megtaláltam az ágybéli örömöket nők, mint férfiak karjában, ám fellángolásaim sohasem tartottak sokáig. Ahogy elperzselt a vágy, ki is hunyt, és már vadászó tekintettel kerestem a következő nőt vagy férfit. Az olaszországi nászút után már alábbhagyott a vágy, és egyre ritkábban kívántam feleségemet.

Voltaképpen már a nászúton megcsaltam. Egy jóképű bárpincér pillantását elkapva nyugtáztam, hogy még mindig nem vesztettem vonzerőmből, és a személyzeti vécébe zárkózva vele különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül el is követtem a házasságtörést. A gyors menet után visszatértem feleségemhez a bárba, aki semmit sem vett észre a történtekből.

Adrian azonban más volt. Vele nem volt elég egy gyors szex, újra és újra kívántam, és a forgatás hetei alatt megszámlálhatatlanul sokszor szexeltünk. Mióta egyszer kimondta, hogy szeret engem, többé nem ismételte meg, de szinte tökéletesen egy hullámhosszon voltunk, és a kémia változatlanul működött köztünk. Csókja, érintése, odaadása, ahogy hozzám simult, felizzott érintéseimtől, mind-mind éreztették velem, hogy érzelmei nem hűltek ki irányomban, és ezúttal nem éreztem a szokásos csömört. Ez volna a szerelem? Az igazi, amiről a költők verselnek, színdarabírók álmodják drámáikba?

Szerettem egyenes szálú, félhosszú haját borzolgatni, halk, férfias illatát szagolgatni, végighúzni ujjaimat szájának ívén, szerettem, ahogy hófehér fogai kivillannak, és megnyaldossa ujjaim. Mosolyában vágy bujkált, ez még jobban felkorbácsolta érzékeimet, és újra megkívántam őt akkor is, ha csak néhány perce szeretkeztünk. Hányszor tolult ajkamra a vallomás, hogy „én is szeretlek, Adrian”, de mindig elharaptam a szót, és a vallomás helyett valami blazírt megjegyzést tettem. „Nem olyan nagy baj az”, ezt feleltem szerelmi vallomására is.


Adrian

A forgatás további heteiben is minden éjjel vártam, éberen aludtam, de csak minden harmadik-negyedik éjszakán jött. Ha megszunnyadt, és tizenegyig nem kopogtatott ajtómon, belém sajdult, hogy már nem jön, és kínzó álmok közt hánykolódva forgolódtam reggelig.

Még mindig nem unta meg, ha múltam – általa bizarrnak gondolt – szado-mazo filmforgatásairól meséltem, sőt gyakran kérte. A Kín Kereke után pár napig hallgatott, de aztán ő tért vissza a témára, és faggatott, hogy miben volt még részem.

Ekkora már szégyenérzet is gyűlt bennem. Miért játszom előtte a macsót, aki félvállról veszi, ha elverik? Ha deresre húzzák? Ha a Kín Kerekét forgatva újabb és újabb kínokat kell átélnie? Nem öntöztem könnyeimmel eleget a derest? Miért tagadtam le, mennyire meggyötörtek, mennyire megkínlódtam, megszenvedtem azért a pénzért? Hogy megtévesztettem, azáltal sokkal jobban megszégyenültem, mint egy-egy botozás alkalmával. Már gyerekként hibáim közé tartozott, hogy másnak, többnek akartam látszani, jobb színben akartam feltüntetni magam, mint amilyen voltam. Hát mindig ilyen leszek? Felismerem a hibámat, és mégsem tudom kijavítani?

Mitől tartottam? Elvesztem őt, ha elárulom gyengeségemet? Ha bevallom, hogy egy-egy botütés vagy tűszúrás gyakorta olyan lamentálást vagy jajgatást váltott ki belőlem, hogy le kellett állítani a felvételt? Hazugság, ha ezeket a titkokat megtartom magamnak? Önáltatás? Önbecsapás?

Azokon az éjeken, amikor eljött, mintha kisöpörték volna fejemből ezeket az önkínzó gondolatokat. Imádtam a számban érezni, ahogy felkeményedik, és amikor először élvezett a torkomba, fojtott hördülései elárulták, hogy mennyire élvezi. Ezt ezután szinte minden együtt töltött éjszakánkon megismételtük. Ahogy babrálgatta a hajamat, és magától értetődő, természetes mozdulattal ölére vonta arcomat, sohasem tudtam ellenállni, hiszen annyira kívántam őt, amennyire ő engem, ha nem jobban.

Próbáltam nem gondolni arra, hogy hamarosan vége a forgatásnak, és sohasem látom többé. Kapcsolatunknak nem lesz jövője. Fájdíthatom majd a szívem azzal, hogy a moziban beülök a filmjeire, majd utóbb álomba maszturbálom magam magányos, hideg ágyamban. Mert utána már nem jöhet senki. Soha ilyen jó nem volt senkivel, és nem akarom, hogy bárki is elhomályosítsa az emlékét. Talán nem is lesz nehéz betartani a cölibátust, hiszen a következő születésnapomon már a négyes és a hármas számú gyertyát kell elfújnom, és az én koromban már bármilyen jól néz ki egy homoszexuális férfi, ha egyedül van, nagy valószínűséggel már egyedül is marad örökre.


Paul

Gyakran eszembe jutottak napközben is történetei, melyeket azokról a bizarr filmforgatásokról mesélt. Bár nem tért ki arra, hogy mennyire viselték meg a történtek, azért el tudtam képzelni. Különösen egy története fészkelte be magát a fejembe, jóval azután is fel tudtam idézni minden szavát, hogy vége lett a forgatásnak.

Egy medical jellegű forgatáson feltöltést vállalt, elmondása szerint a tűszúrások voltak igazán kellemetlenek, mert tűfóbiával küzdött egész életében, gyerekkorában a vérvételnél is rendszeresen elájult. A feltöltésnek nevezett orvosi beavatkozás valódi orvos szakértelmét kívánta, és az ominózus forgatáson több is akadt a fehérköpenyes szakma képviselőiből, akik változatos, kínzással felérő beavatkozásokat végeztek az önkéntes pácienseken, ő sem volt kivétel.

A feltöltés alkalmával herezacskóját kétfelől szúrták meg, és ártalmatlan folyadékkal töltötték fel egészen addig, míg annyira kifeszült, kisimult, hogy szinte teljesen eltűntek róla a ráncok. Ez hallatlanul érzékennyé tette érintésre, és óvatosan kellett mozognia a következő napokban is, míg a folyadék eloszlott a környező szövetekben, és a herezacskó visszanyerte szokásos külsejét.

Furcsa módon nem taszított a bizarr beavatkozásról szóló, szégyenkezve előadott beszámolója, fokozott kíváncsisággal babráltam, szagolgattam és nyaldostam herezacskóját, melyen már rég begyógyultak a tűszúrások nyomai. Felváltva vettem számba, és szopogattam heréit, nyelvemmel is megőrjítve őt, ezáltal olyan élvezethez juttattam, hogy a hamarosan a hajamba és arcomra ejakulált. Örömmel konstatáltam, hogy a feltöltésnél tapasztalt fokozott érzékenysége megmaradt. Erre a következtetésre vele együtt jutottam, amikor egy alkalommal elméláztam azon, hogy csak a heréim izgatásával sohasem tudtam elélvezni. Lehet, hogy egy olyasfajta feltöltés az én zacsimat is olyan érzékennyé tenné, hogy azután sikerülne?


Adrian

Ahogy közeledett a forgatás vége, egyre elkeseredetten számolgattam a napokat.

- Máris hiányzol – vallottam be egy éjszakán, miközben járomcsontjára, homlokára és szemére számolatlanul záporoztak apró csókjaim.

- Itt vagyok – rázta hátra sűrű, erős szálú, sötét haját, mely olyan tapintású volt, mint annak kaszkadőrlónak a sörénye, melynek nyergében annyira férfiasan feszített, hogy csak remélni tudtam, hogy a parasztgúnya elrejti merevedésemet.

- Ha véget ér a forgatás, és hazamegyünk, el fogsz felejteni, Adrian.

- Sohasem felejtelek el, ne is kívánj ilyet! – már hasánál jártam csókjaimmal, és még tovább. – Te vagy a legjobb dolog az életemben!

- Ez az, folytasd! – lehunyta szemét, teste megfeszült az élvezettől.

December 29-én, az utolsó forgatási napon korán sötétedett. Az ólomszínű felhők kiadós havazást ígértek. A rendező elkiáltotta az utolsó „ennyi!”-t, és még három óra sem volt, amikor visszaérkeztünk a forgatás ideje alatt szállást adó hotelbe.

- Este mindenkit várok az előszilveszteri buliba, aztán holnap délelőtt tíz óráig mindenki kijelentkezik – hallottuk az utolsó instrukciót a rendezőtől.

Az utóbbi hetekben rövidre nyírt, gondozatlanná borzolt borostát viseltem, alig vártam, hogy megszabaduljak tőle. A tükör egy szomorú tekintetű, negyvenes éveiben járó, simára borotvált arcú férfit mutatott. Magányos, ijesztő jövő ködlött fel előttem.

Estig aludtam néhány órát, rám is fért, hiszen a forgatás dolgos napjai igen kimerítőek voltak mindannyiunk számára. Ébredéskor mobilomra pillantottam, éppen elmúlt kilenc óra. A reggelizőteremben már javában tartott az előszilveszteri buli. Ezúttal nem vittem túlzásba a sportos eleganciát annál is inkább, mert a repülőre egyetlen tiszta öltözékem maradt. Fakókék inget, farmert, kényelmes tornacipőt viseltem.

A vacsorát már feltálalták, mire leértem. Zenét ontottak a hangfalak, a Sunshine száma szólt, a férfi énekes kellemes baritonján minden szakasz végén eljutott addig, hogy „Semmi sem lesz már ugyanúgy”. Mintha nem tudnám. Felidéztem a klipet, melyet néhány éve minden zenei csatornán vetítettek, és emlékezetem szerint több rangos könnyűzenei díjra jelölték, egyet tán be is söpört. A klipben egy fiatal pár ütötte, rúgta, tépte egymást, kergetőztek a feldúlt lakáson át, hol a férfi, hol a nő kerekedett felül. Hol a nő térdelt a férfi hátán, és annak hosszú haját rángatva a párnába próbálta fojtani, hol a férfi kerekedett felül, a szőnyegen fojtogatta a rövidre nyírt hajú nőt. Az énekes körülöttük járkált, hol itt, hol ott jelent meg számukra láthatatlanul, végigénekelte a folyamatot, melynek a végén a nő ernyedten feküdt a padlón, fénytelen szemei a plafont nézték, de már nem látott velük. A férfi mellette térdelt, megrendülten simogatta halott szerelme arcát, aztán rezgett a kés a konyhaasztalban, a férfi kimért, lassú mozgással telepedett fekete bőrfoteljébe, lelógatta karjait, majd félig lecsúszva tétován körbe kezdett sétálni fekete zokniba bújtatott lábaival. A fotel forogni kezdett, két oldalán a férfi kitárta karját, csuklóiból fekete vér záporozott, körbe vonta a forgó fotelt vele a férfit, aki semmibe néző szemekkel dőlt hátra, és nézett felfelé, míg elcsorgott belőle az élet. A lakáson mindenfelé fekete macskák ugrottak elő a férfi vértócsáiból, és hamarosan száznyi fekete nyávogó ugrált a lábasokban, a szekrény polcain, az ágyon, a haldokló férfi combján. Az énekes pupillája függőlegesbe ugrott, és újra elismételte a refrént: „Semmi sem lesz már ugyanúgy”.

Ez a dal minden jelenlévőnek mást jelentett, hiszen rajtam kívül kevesen láthatták a klipet, ebben szinte biztos voltam. Valakinek azt jelenthette, hogy ezzel a filmmel kapuk tárulnak fel előtte, valakinek sorsa jobbra fordulását, valakinek egyszerűen az új évet, mely új reményeket hozott.

Csak nekem nem hozott semmi mást, csak ugrást a feneketlen sötétségbe.

Ezúttal többféle alkoholos ital sorakozott az asztalokon, nem korlátozódott sörre a kínálat, és társaim már igencsak alapoztak. Amint beléptem a tágas terembe, szokásomhoz híven körülnéztem. Megkerestem tekintetemmel társaimat. A néhány héttel ezelőtti ülésrend már rég felbomlott, egy másik asztalnál találtam meg őket. Egyetlen pillanatra torpant meg szemem Paul magas, karcsú alakján. Háttal állt nekem a terem távolabb eső részében, és épp Rhys Ifans szavait hallgatta bólogatva, akivel az elmúlt hetekben összebarátkoztak. Némi féltékenységet éreztem, hiszen a híres walesi színész rám soha egyetlen szót sem fecsérelt. Ismét belém sajdult, hogy sohasem emelkedhetem olyan színészi magasságokba, hogy velem is beszélgessenek a nagyok. Tekintetem újra végigsiklott Paul sötét haján, farmeringén, majd elindultam. Sinead O’Connor következett, a hangszórókból felhangzott a Nothing Compares 2U.

Átvágtam a nyüzsgő termen, és letelepedtem ahhoz az asztalhoz, ahol Radu és Dimitri felszabadítottak nekem egy széket. A többi statisztával nemcsak összebarátkoztunk az elmúlt hetekben, de kialakítottunk egy olyan keveréknyelvet, amely lengyel, cseh, szlovák, valamint angol nyelvű kifejezéseket tartalmazott, és remekül megértettük magunkat ezen az európai eszperantónak elnevezett nyelven. Az asztal körül a szerb Milos, a cseh Petr és még két lengyel is helyet kapott, harmadik románként telepedtem közéjük. Rajtam kívül az asztalnál mindenki „meghalt” a filmben.

Ő már megkapták vacsorájukat. Egy pincér kisvártatva megállt mellettem, és hamarosan elém is egy tányér ínycsiklandó étel került, párolt zöldségekkel, édesburgonyával, karfiolrózsákkal és salátalevelekkel gazdagítva. Éhes voltam, ezért azonnal a villám után nyúltam.

Társaim már belenyugodtak abba, hogy az én tányéromon sohasem látnak húst, de az elmúlt hetekben igen sok bántó megjegyzésnek voltam kitéve étkezési szokásaimat illetően. Legtöbbször csak vállat vontam megjegyzéseikre, mert valahol ki kellett pufogniuk magukat a szűkös adagok miatt. Ma este végre kedvük szerint belakmározhattak. Milos akkora steaket rendelt, hogy szinte lelógott a tányérjáról, Petr végre knédlit falatozott két impozáns méretű hússzelettel, bőséges szósszal, a lengyelek is hatalmas mennyiségű húsos adagokat tüntettek el.

Bármennyire éhes voltam, nem tudtam megbirkózni tányéromra halmozott színes zöldségféleségekkel, lévén ilyen sokat sohasem eszem egyszerre. Kisvártatva félre is toltam a tányért, és az elmúlt hetekben megkedvelt, finom német sört kortyolgattam, miközben körbejárt tekintetem a nyüzsgő teremben. Aprólékosan megszemléltem a karácsonyról maradt díszítéseket, az újévi fényfüzéreket, melyek a két nap múlva beköszöntő új év számát fogták közre. Az ízlésesen feldíszített karácsonyfában is elgyönyörködtem, melyet kék és arany ragyogással állt egy sarokban. Valahogy mégsem támadt ünnepi hangulatom.

Paul ezt a pillanatot választotta, hogy belebújjon fekete bőrdzsekijébe, végigütögette zsebeit, és elindult a teraszra nyíló ajtó felé. Ismertem a sóvár kifejezést, amely ilyenkor jelent meg halványzöld szemeiben, rá kellett gyújtania. Felkeltem, és átmentem a termen, hogy kijussak a teraszra. A nyüzsgésben, kavarodásban nem keltettem feltűnést.

Nyáron a terasz bizonyára tele volt asztalokkal, vendégekkel, most azonban hó fújta be, alig lehetett nyitni az ajtaját. Becsuktam magam mögött, és borzongva, csúszkálva indultam a magányos, fekete alak felé, aki a korlátra könyökölve a város éjszakai díszkivilágítását, a meseszép hóesést nézte. Ösztönös mozdulattal öleltem át hátulról, és az illatos bőrdzsekire hajtottam fejem. Éreztem, hogy megfeszül teste, majd elernyed, ahogy felismert.

Megfordult, és megkínált cigarettájából. Egymás mellett állva fújtuk ki a füstöt, a hidegtől remegett ajkam. A hőmérséklet hat-hét fokkal biztosan fagypont alá zuhant, rajtam meg nem volt dzseki sem. Ismét szippantott, és az utolsó füstkortyot nekem kínálta. Kifújtam a füstöt, és ezúttal szemből bújtam a dzsekije alá, a kellemes melegbe, összefontam hátán ujjaimat. Már nemcsak a hidegtől remegtem.

- Összekönnyezed az ingem – hallottam fanyar hangját, és valóban így is volt.

Nem tudtam uralkodni magamon, annyira kifosztottnak éreztem magam. Néhány percbe is beletelt, míg összeszedtem magam, és kibontakoztam öleléséből. Ahogy a dzsekije ismét testére simult, már nem jutott nekem a melegéből, arcomra fagytak a könnyek.

Körülnézett, és mivel a fagyos hőmérséklet miatt változatlanul ketten voltunk a teraszon, felemelt, és a havas korlát szélére ültetett. Fogaink egymásnak koccantak, csókja vörösbor ízű volt.

Nem sokkal később a szobámban vacogva szórtam le a fagyos ingemet, farmeromat a szobámban, és mire reszketve a fürdőszoba felé léptem, már hallottam is a halk kopogást, noha nem beszéltük meg, hogy ma éjjel is átjön. Még tíz óra sem volt, lentről a mulatozás zajai hallatszottak, amikor mi ketten a gőzölgő víz alá álltunk, és folytattuk a csókolózást.

Már elfogytak a szavak, kezünk, szájunk, egész testünk beszélt helyettünk, ahogy újra és újra egymáshoz sodort a vágy a gyűrt ágyneműn.

Valamivel később pezsgők pukkanására, tűzijátékra ébredtem, és még lehunyt szemmel tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok, mert fáztam.


Paul

Talán akkor szállt fel vele a Bukarestbe tartó repülő, amikor másnap fél tíz tájt felébredtem szobámban. Mire lezuhanyoztam és holmimat belegyűrtem gurulós bőröndömbe, eljött a rendező által ránk parancsolt tíz óra. Az utolsók között jelentkezem ki a hotelből. Búcsúzkodások, vállveregetések. Babonából nem beszéltünk a filmről, hogy vajon mekkora sikere lesz, és a bemutató napjáról sem, amelyet egyébként még ki sem tűztek.

Estére, néhány órás eseménytelen vonatút után a szüleimtől nászajándékba kapott hófehér villa előtt szálltam ki a taxiból Berlinben. Anita nem jött ki elém az állomásra, talán akkor sem tette volna, ha felhívom, hogy mikor érkezem. Az inas elvette kabátomat és bőröndömet, én meg letopogtam csizmámról a havat, majd körülnéztem az előcsarnoknak is beillő tágas helyiségben. Egy hosszú pillanatra átfutott rajtam, hogy milyen lenne Adriannal élni itt, vele osztani meg életemet.

Szinte csak másodpercekkel később Anita feltűnt a lépcső tetején és leviharzott. Mire leért, már agyam hátsó rekeszébe száműztem Adriant, és a bolyhos, rózsaszín köntösbe csomagolt, harmincas évei elején járó, nőiessége teljében lévő feleségemre néztem, aki megállt előttem, de nem adott üdvözlő puszit, inkább úgy méregetett, mint akinek nehéz közlendője van.

- Szia – leheltem, és kerestem magamban azt a vágyat, ami felé hajtott alig néhány hónapja. Valahogy nyomát sem leltem.

- Szia – felelte, és pipiskedve lepöccintett egy olvadozó hópelyhet a hajamról. – Paul, én sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy váljunk el.

Felvontam szemöldököm. Az igaz, hogy a nászút után már csak elvétve aludtunk el egymás karjaiban, de ez a tempó még nekem is gyors volt.

- Történt valami, amíg nem voltam itthon?

- Ismersz, én mindig megmondom, amit akarok, sohasem köntörfalaztam. Nem tudom, mit keresünk egymás mellett. Nem szeretlek, és talán soha nem is voltam szerelmes beléd.

- Még valami? – ezt már háttal neki a nappali bárpultjánál állva kérdeztem, miközben két italt töltöttem.

- Szerelmes vagyok – nyújtotta kezét a kristálykehely után. – De nem beléd. És azt hiszem, terhes vagyok. De nem tőled.

Belekortyoltam italomba, és letelepedtem vele szemben a kedvenc, fejtámaszos, lábtartós fotelembe. Hanyagul lerúgtam csizmáimat, és megtornáztattam lábujjaimat a kandallóból áradó meleg felé.

- Mit vársz, mit mondjak erre?

- Megcsaltalak, erre mit mondasz? Más férj kiabálna, veszekedne a feleségével – mohón kortyolt ismét italába, és nem várta meg, hogy újat töltsek, kiszolgálta magát.

Szüksége volt az alkoholra ahhoz, hogy összeszedettebben fogalmazzon, ó, mennyire kiismertem már. Felhajtottam a whiskyt, és tartottam a poharat, hogy töltsön nekem is.

- Nem fogok veszekedni veled, Anita. Sőt, elengedlek, de várd meg a filmem bemutatóját. Veled akarok megjelenni ott, hogy együtt fotózzanak le veled, hitessük el mindenkivel, hogy minden rendben van köztünk.

- Ez az egyetlen feltételed? – kérdezte hökkenten, miközben töltött poharamba.

- Nem. Még egy kérésem volna. Ne ásd alá a karrieremet azzal, hogy felelőtlenül nyilatkozol a sajtónak.

- Imádlak, Paul! – csilingelt a kacagása, és hangja felívelt. – Akarod, hogy ma éjjel…?

- Nem – hangom határozottan csengett, érthetett belőle.

A kandalló lángjaiba bámultam ujjaim között forgatva az aranyló whiskyt a metszett üvegpohárban, miközben Anita már kiviharzott a nappaliból, és a tűsarkú papucs kopogása elárulta, hogy szaporán veszi a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb telefonálhasson valakinek.

Folyt. köv.