Backstage 3.

Backstage (filmes kifejezés, annyit jelent, hogy a színfalak mögött)
(Figyelmeztetés: homoszexualitás és kínzás.)
Fiktív történet, melynek a valósághoz semmi köze.

3.

Paul

Hitetlenkedve néztem végig a jelenetet, melyben a férfit alaposan elverték. Biztosra vettem, hogy sohasem vállaltam volna ezt a jelenetet, noha már szerepeltem olyan filmben, ahol megvertek. Ám más néhány ökölcsapás, melyet megfeszített hasizmaim valamennyire tompítottak, és bár ott sem volt esélyem visszaütni lévén ketten lefogtak karjaimnál fogva, ez mégis egészen más volt. A kis román színész azért vonakodott valamennyire, de aztán bátran a deresre hasalt, és még a nadrágját is letolta, ezzel jelezve, hogy ne a hátát, hanem a felkínált fenekét üssék.

Először még előre dőlve figyeltem, hogyan készítik elő a botozásra, de amikor felnézett, és zavartan rám pillantott, hátrafeszítettem hátam a támlához, ezzel is jelezve, hogy elhatárolódom a látottaktól. A rendező szerencsére nem vette észre a titkos pillantást, vagy ha igen, nem tudatosult benne, hogy engem keresett meg tekintetével. A szigorú utasítás, amit eddig minden forgatáson belénk sulykoltak, főként arra vonatkozott, hogy ne nézzünk közvetlenül a kamerába.

Észre sem vettem, mikor tették le mellém a csomagot, valamelyik kellékes lehetett. Csak amikor a rendező felkiáltott, hogy „ennyi!”, és a kis románt leszedték a deresről, akkor tűnt fel. Mégsem foglalkoztam vele addig, míg nem láttam, hogy a megbotozott férfit megitatják, és miközben felcibálja daróc nadrágját, a vállára terítenek egy pokrócot, mert a jelmezes színészek közül egyedül ő nem viselhetett aláöltözetet, így félő volt, hogy a hideg pincében megfázik.

A rendező már a következő jelenetnél járt gondolatban, a kezében tartott felírótáblát lapozgatta, és rábökött az egyik oldalra.

- Figyelem, a következő jelenetet a vadászteremben vesszük fel, remélem azok az ostobák már előkészítették a lakomára, és nem lesz fennakadás. Paul, méltóztatnál jelmezbe bújni? – villantotta rám rövidlátó szemét a szemüveg lencséje felett.

- Elnézést, de úgy tudom, nekem ma nincs jelenetem – tiltakoztam.

- Már hogyne lenne! Brian elrontotta a gyomrát, beugrasz helyette. Intézkedtem, hogy hozzák el a jelmezedet. Megkaptad?

- Ez lenne az? – böktem hüvelykujjammal a csomagra, amely mellettem feküdt a padon.

- Neeeem, a Mikulás dobta le a szánjáról! Hát persze, hogy a jelmezed! A kardodra nem lesz szükséged a jelenetben. Szövegtanulásra nincs idő, de figyeld a társalgást, és támogasd néhány odaillő szóval Sir Everaldot, elvégre az ő hűbérese vagy. Ugye, megy az improvizálás?

- Persze, megoldom – csaptam hónom alá a csomagot, és elvonultam átöltözni.

Sir Everald, vagyis Rhys Ifans hűbéreseként kell támogatnom őt a lakomán, majd csak kitalálok néhány korhű mondatot, amiről nem veszik észre, hogy rögtönöztem. Tucatnyi éve végeztem a színészakadémián, és már ott rutinfeladatnak számított az ilyesmi.

Kiengedték a rácsok mögött „sínylődő” parasztokat, akiket főleg lengyel és cseh statisztákból válogattak össze, és a poroszlók, akiket német színészek játszottak, közéjük vegyülve ügettek fel a lépcsőn, és a büfének kinevezett helyiség felé tartottak, ahol a hideg novemberre való tekintettel mindenkit elláttak forró, citromos teával. Forgatás közben senki sem ihatott alkoholt, erre a rendező különösen odafigyelt.

A kastélyban öltözőnek is kialakítottak néhány szobát a bal szárnyban, az egyikbe benyitva örömmel konstatáltam, hogy a fűtés működik, tehát a benti jeleneteknél nem fogunk fagyoskodni. Leszórtam magamról ruháimat, és a csomagot kibontva kiszedegettem jelmezem kellékeit. A jelmezeket mindenkinek az alakjára igazította az öltöztető, de mivel nekem nem volt időm ruhapróbára, mert még folytak az előző filmem forgatási jelenetei, ebből kimaradtam. Az öltöztető mégsem esett kétségbe. Egyik régebbi, szintén középkori kalandfilmemben hasonló lovagi öltözetet viseltem, hát fellapozta az akkori méreteimet, és remélve, hogy nem változtak jelentősen az elmúlt négy-öt évben, hát elkészítette a sodronyinggel kiegészített öltözetet. Ám a kellékesek mégis elfeledkeztek valamiről. A jelmezhez tartozó csizmákat nem találtam a csomagban, így kénytelen voltam magamon hagyni fehér Nike sportcipőmet.

A rendező tajtékzott a dühtől, amikor meglátta, alig hallotta szabadkozásomat, hogy a csizma nem talált el hozzám.

- Nem kelhetsz fel az asztaltól! Nem mutogatod a hosszú lábaidat, amíg azt nem mondom, hogy „ennyi!”. Megértetted? Akkor se kelhetsz fel, ha lila kenguruk potyognak az égből!

- Megértettem – vonogattam a vállam, mintha bizony én volnék a hibás a csizmám hiányáért.


Adrian

Módfelett szégyenkeztem, hogy Paul látott engem abban a kínos jelenetben, ráadásul úgy, hogy előre nem is figyelmeztettem. Ott kellett szembesülnie azzal, amit én már korában kihámoztam a forgatókönyv rám eső részeiből, hogy engem bizony meg fognak botozni.

A verés egyébként nem viselt meg túlságosan. Néhány éve még rendszeresen szerepeltem szado-mazo filmekben, hiszen jól jött a pénz. Noha minden alkalommal alaposan megszenvedtem a dolgot, már túl voltam tucatnyi botozáson, már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, és végeredményben be kellett vallanom, hogy a pénz igencsak jól jött.

Bár az utóbbi években már nem vállaltam ilyen szerepet, ennek több oka is volt. Az egyik, hogy a külföldi filmesek, akik ilyen jellegű filmeket készítettek, egyre ritkábban jöttek, a másik, hogy pincérkedésből és taxizásból össze tudtam annyit szedni, hogy kifizessem hó elején a lakbéremet, és valami tűrhető életszínvonalon túléljek hónapról hónapra. Mióta elvégeztem a Bukaresti Színművészeti Akadémiát, közel húsz éve, büszkeségem miatt nem kértem több támogatást vidéken élő szüleimtől még akkor sem, ha sokszor rászorultam volna. Valahogy mégis mindig mellém szegődött a szerencse.

Megint eszembe jutott Paul, miközben a pultnál sorra kerülve átvehettem a forró, citromos teámat, melyet dupla papírpohárban kaptunk meg, hogy kellemesen melengesse kezünket. Már lekerült rólam a takaró, amit a jelenet után a vállamra borított egy figyelmes kellékes, és odaballagtam társaim asztalához. Közben ki kellett kerülnöm a cseh és lengyel statiszták asztalát, akik a rács mögül nézték végig megaláztatásomat, és most észrevehetően nagyobb tisztelettel néztek rám.

Radu hellyel kínált maga mellett, társaim kíváncsi tekintettel figyeltek, miközben kihűlt ujjaikat melengették. Nem voltak könnyű pillanatok, de sikerült egyetlen fintor, sóhaj nélkül leülnöm a kijelölt székre.

Nem én voltam a téma, ennek kifejezetten örültem, hanem Radu délutáni "elhalálozása", melyet egy pisztolygolyó fog okozni. A színész kissé feszült volt a jelenet miatt, de sikerült olyan állapotba hoznunk biztató megjegyzéseinkkel, hogy hamarosan készen állt az aznapi utolsó jelentre, melyet szürkületkor fognak felvenni.


Paul

A következő jelenetre várnunk kellett. Előbb a világítás romlott el, majd a rendező tartott eligazítást, hogy a gazdagon megrakott asztalra halmozott ínycsiklandó étkek közül melyik az igazi, és melyik élethű utánzat. Jórészt az utóbbiak domináltak, de a rendező megnyugtatott bennünket, hogy egy órakor bőséges ebédet kapunk, addig bírjuk ki.

Mivel külön felhívta a figyelmemet, hogy addig tartsam a lábaimat az asztal rejtekében, míg el nem kiáltja magát, hogy „ennyi!”, hát szó szerint vettem az utasítást, nem kis derültséget okozva színésztársaim között. Amint elhangzott a szó, hátrébb toltam székemet, és a viaszsültek és -gyümölcsök között mindkét, impozáns hosszúságú lábamat az asztalra fektettem. Hófehér edzőcipőm láttán szinte minden jelenlévőből kitört a nevetés. Nem először igazolódott be, hogy van érzékem a dramaturgiához, és a humorom is helyén van.

A Sir Everaldot alakító Rhys Ifans, akinek utóbb háromszor is belekerült a csirkecombbal való hadonászása az elkészült filmbe, ezáltal úgy tűnt, hogy a színész tripla csirkecombról tépte le a húst fogaival, épp egy türelmetlen vizslának dugta szájába a csontot, szeme sarkában azonban vidámság bujkált, és láttam, hogy nem neheztel profán megnyilvánulásomért.

Az ebédet egy viszonylag közeli étteremben szolgálták fel számunkra, ahol a szervezők lefoglalták számunkra a különtermet. Meglepődve konstatáltam, hogy Adrian, aki egy távolabbi asztalnál ült előző esti asztaltársaságával, egyáltalán nem mutatta jelét fájdalomnak, mintha nem is botozták volna néhány órája hurkásra a fenekét. Elismerően vontam fel a szemöldököm, amikor összeakadt a pillantásunk.

Elhatároztam, hogy éjjel megpróbálom kifaggatni, hogyan is élte meg a megalázó jelenetet. Talán rosszul közelítettem meg, és számára nem is olyan megalázó, vagy csak jól álcázza szégyenét.


Adrian

Egész nap az járt a fejemben, hogy a deresjelenet láttán nem fog-e visszariadni a jóképű Paul, hogy ismét bejöjjön éjjel hozzám. Így amikor meghallottam a halk kopogást, még az előző éjjelnél is gyorsabban nyitottam meg előtte szobám ajtaját. Este tizenegy körül járt az idő, és már túl voltam egy felületes szundításon.

Mivel mindig meztelenül alszom, ezúttal sem viseltem semmit. Paul beletúrt a hajamba, csókja mentolos ízű volt. Engedte, hogy ismét az ágyamhoz vezessem, hanyatt dőlt, és még azt is engedte, hogy ingét gombolgassam. Ám ekkor lefogta türelmetlen ujjaimat.

- Várj még – könyökölt fel a sötétben.

Kissé csalódottan húzódtam vissza, éreztem, ahogy ismét a hajamat babrálja ujjaival.

- Már… nem akarsz engem? – sóhajtásom hallatán arcomra tévedt keze, és engedte, hogy ujjait csókoljam.

- Nem erről van szó, de valamit meg kéne beszélnünk előtte.

- Ugyan, mit? – belélegeztem teste parfümjével elkeveredett kipárolgása illatát, és szívdobogva vártam. – Nem vagyok beteg, hidd el, hogy mindig ügyeltem rá, hogy ne…

- Nem erről van szó, nem is arra gondoltam, hogy kóbor tripperektől kéne félnem veled kapcsolatban. Arról a… khm… jelenetről. Hogyan vett rá a rendező, hogy bevállald, hogy elverjenek?

- Ez… egy kosztümös film, a középkorban ilyesmi nem volt ritka. Te engem sajnálsz?

- Ezeket a jeleneteket jóval modernebb technikával, filmes trükkökkel is meg lehet jeleníteni a vásznon, miért vállaltad be? Hiszen láttam, hogy semmilyen fájdalomcsillapítást nem kértél, és még speciális műsegg sem tompította a fájdalmaidat.

- A rendező szerint – keresgéltem a szavakat – sokkal hitelesebb, ha a maga természetes valójában… történik a filmben a botozás.

- De ez kibaszottul fájhatott!

Ajkára tettem ujjaimat, hogy tompítsam hangját.

- Valóban nem kellett játszanom a fájdalmat – árultam el.

- Láttam, el is borzadtam. Tényleg megszenvedted az ütéseket.

- Nem kell sajnálnod. A jelenetért így jóval magasabb összeg kerül a számlámra, mintha a könnyített verzióban vették volna fel.

- Nem tudnának annyit fizetni… - észbe kapott, hogy ismét hangosabb a kelleténél, mert lehalkította a hangját. – Nem tudnának annyit fizetni, hogy egy ilyen jelenetben szerepeljek. Se egyik, se a másik oldalon.

- Elhiszem, de láttalak egy filmben, ahol flagelláns…

- Ne is beszélj arról, fiatal voltam, és kellett a pénz. De amit abban a filmben láttál, jórészt művér volt, takarékoskodom a sajátommal, nincs olyan sok, hogy pazaroljam.

- Hidd el, nem volt annyira vészes, mint amilyennek látszott – igyekeztem bagatellizálni a deres jelenetet, ujjaim ismét az inggombjait feszegették.

- Ne tépd le a gombjaimat, ha lehet – intett, majd engedte, hogy egymás után kigomboljam őket. – Hogy érted, hogy nem volt annyira vészes? Volt már tapasztalatod benne?

Az ing mellé dobtam a szőnyegre előbb egyik, majd másik zokniját, majd a mellére hajtottam a fejem, és nagyot fújtam. – Ne akard tudni!

- De igenis, tudni akarom! Jogom van hozzá, nem gondolod?

- Nem.

- Mégis mit vársz tőlem? Tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit?

- Talán jobb lenne.

- Hát nekem ebből elég! – kiugrott az ágyból, és a sötétben ruhái után tapogatózott.

- Ne… ne hagyj itt! – kaptam utána, de lerázta a kezemet.

- A titkaid közénk állnak, Adrian! – sziszegte, és elindult arrafelé, amerre az ajtót sejtette.

- Ha… most elmész, kiszállok a filmből, és hazamegyek – szóltam utána dacosan. – Nem bírnám elviselni, hogy ezek után is naponta lássalak.

- Te cseszted el – vetette oda, és keze már a kulcsért nyúlt, amikor váratlan ötlettel átöleltem hátulról.

- Ha ezt akarod, mesélek. Pont ezért nem meséltem, mert tartottam attól, hogy…

- Nem vagyok már kisgyerek, Adrian! Harminchét éves vagyok. Hallottam már egyet s mást, ki is próbáltam ezt azt a szexben. De szado-mazo dolgokat eddig csak pornófilmben láttam.

- Mesélek – ismételtem, és éreztem, hogy megfeszülő teste elernyed, ismét a régi, higgadt Paul volt.

- Hát mesélj – hallottam fojtott hangját, és hamarosan ismét egymás mellett hevertünk a franciaágyon azzal a különbséggel, hogy leloptam róla a nadrágot és a bokszeralsót is.


Paul

Valóban ki akartam faggatni, meg akartam nézni a seggét, de főleg azért osontam be hozzá ezen az éjjelen is, hogy ismét szexeljünk. Ismertem magamat, tudtam már mit okoz a szexmegvonás. Még a filmen is átjönne, ha napokig nélkülöznék, nehezen tudnék a szerepemre koncentrálni, és egyéb módon is kifejezésre juttatnám frusztráltságomat. Türelmetlen lennék, pikírt megjegyzésekkel szurkálnám a többieket, ami rossz híremet keltené, a szakmában gyorsan terjed az ilyesmi.

Mégis, először arra voltam kíváncsi, mi vitte rá, hogy a maga valójában vállalja el a botozásos jelenetet. Nem volt nehéz legyőzni ellenállását, ismét bebizonyosodott számomra, hogy megfontosodtam számára. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán tényleg szeret, és nemcsak az őrjítő testi vágy űzte karjaimba. Mellettem hasalt, és engedte, hogy ismét a haját babrálgassam. Hosszúra nyúlt tincsei egyáltalán nem zavartak, a múltban nekem is volt hosszabb hajam, és hol van az megírva, hogy bizonyos koron túl csak rövidre nyesett, jellegtelen hajjal járkálhat egy férfi? Az a fajta volt, aki a későbbiekben sem fog kopaszodni. Kedveltem az ilyet.


Adrian

Keresgéltem a szavakat, nem könnyű erről beszélni. Aztán, ahogy egyre jobban belemerültem, már könnyebben meg tudtam fogalmazni. Megfogadtam, hogy ennek a férfinak, aki ilyen hatással van rám az első másodperc óta, soha nem fogok hazudni. Már ha utána is velem marad, hogy felfedem múltam titkait előtte.

- Nem is tudom, hol kezdjem. Más környezetben szocializálódtam, mint te, és lehet, hogy számodra sem ismeretlen a poroszos nevelés, az én fiatal éveimben szinte megszokott és természetes volt, hogy egy fiatal férfi verést kap. El se hiszed, mennyit tud segíteni a tanulásban, bár nálam volt időszak, amikor ez sem használt. Érettségi után közgazdasági egyetemen folytattam a tanulást, pedig távol állt tőlem a könyvelés, a kereskedelem, de a családi tradíció miatt nem választhattam mást. Mivel nehezen ment a tanulás, a jól bevált módszerhez folyamodtam, de a pálca sem segített. Pedig egy nagyszakállú magántanárhoz is jártam, aki idősebb és tapasztalt lévén, alkalmazta ezt az eszközt. Hányszor kellett lehajolnom, hogy a pálcával belém verje a tudományt! Mégsem sikerült, noha eltört a seggemen néhány nádpálcát. Amikor ez sem hozott eredményt, az utolsó pillanatban a színiakadémiára felvételiztem, és fel is vettek. Itt már nem volt szükség a pálcára, hogy tanulásra inspiráljon. Végre tudtam, hogy mit akarok, és bár szüleim hüledeztek, hogy a családi hagyományokat folytatva nem leszek könyvelő, komédiásként akkor sem tudtak elképzelni. Szólj, ha unod!

- Nem, folytasd csak! – biztatott.

- Nos, egy kezdő színész nehezen jut állandó bevételhez. Márpedig a kiadásaimat nekem kellett fedezni, már színiakadémista koromban elköltöztem a szüleimtől, annál is inkább, mert míg ők vidéken éltek, én Bukarestben tanultam. A város színházaiban is kaptam néha szerepet, de ez igen szórványos volt, és az ösztöndíj sem fedezte kiadásaimat. Egyik évfolyamtársam hívta fel a figyelmemet egy újsághirdetésre, mely könnyű, gyors keresetet ígért. Egy felnőttfilmes vállalkozás hirdetése volt, szado-mazo filmekhez kerestek férfi statisztákat. Akkor már csaknem egy éve nem pálcázott meg senki, és a felvételi beszélgetés után újra részem volt benne. Jól szerepelhettem, mert utána még többször hívtak. Fél órás szerepléssel megkerestem a havi lakbéremet, és a ruhatáramat is felfrissítettem. Nem hazudom neked, hogy nem féltem. Bizony, féltem mindegyik felvétel előtt. Egész más tudatállapotba kerül az ember, ha meglátja az András-keresztet, a derest, ha a jelenetben meztelenre kell vetkőznie, és várni a pálcás embert, aki általában csuklyában, maszkban érkezik. A katonás jeleneteket rühelltem, ott ordítoznak az emberekkel a „kiképzők”, és verbálisan is tönkrealáznak. Azonban, ha papi csuhába vagy tanár jelmezbe bújt a mester, sokkal jobban részt tudtam venni a jelenetben, nemcsak egy segg voltam a sok közül. A legjobban azt szerettem, ha halkan, nyugodt hangon parancsoltak, még jobban izgatott, ha nekem kellett kiválasztanom az eszközt, amivel elvernek. Néhány mondatot váltottunk is az előre megbeszélt jelenet elején, hogy miért van szükségem verésre, és utána vagy deresen, vagy bakon megkaptam a magamét. Könnyű pénzkeresetnek gondolhatnád, de korántsem volt az. A másnapi előadásokon alig tudtam ráülni hurkásra vert fenekemre, mégis újra és újra visszamentem. Kellett a pénz, és a felnőttfilmesek minden forgatás után korrekten kifizettek.

- Csak verésben volt részed? – szúrta közbe Paul, akit szokatlanul felcsigázott a történet.

Ezt abból is észrevehettem, hogy lélegzete kapkodóvá vált, és a takaró alatt az én kezemet használva izgatni kezdte magát. Hálásan csókoltam keményedő mellbimbóját, hiszen már biztosra vehettem, hogy ezen az éjszakán is fogunk szexelni.

Folyt. köv.