Backstage 1.

Backstage (filmes kifejezés, annyit jelent, hogy a színfalak mögött)
(Figyelmeztetés: homoszexualitás és kínzás.)
Fiktív történet, melynek a valósághoz semmi köze.

1.

Adrian

Idestova négy hónapja, hogy az a szerencse ért, hogy egy castingon jószerivel meg sem hallgattak, és mégis kiválasztottak egy szerepre. Utóbb már egyértelművé vált számomra, hogy vékony, mértékkel izmos testalkatomnak köszönhettem a beválogatást, hiszen rajtam kívül mindegyik, közel két tucatnyi hasonló testalkatú színész is a szerencsések közé tartozott.

A film egy középkori produkció lesz, nemzetközi szereplőgárdával. A legtöbben mi voltunk, a lázadó szegényparasztokat alakító statiszták. Lengyelek, szlovákok, csehek, románok, szlovákok és néhány hasonlóan noname szerb színész. Éppen csak befértem a korosztály szerinti korlátok közé, hiszen már a nyáron elmúltam negyvenkét éves, és a felső korhatárvonalat negyvenöt évben húzták meg.

Sohasem tudtam kitörni a statisztaszerepekből, a világot jelentő deszkákon csak jelentéktelen mellékszerepeket kaptam, így kénytelen voltam pincérkedéssel, éjszakai taxizással kiegészíteni azt a szerény jövedelmet, amely a színészkedésből csurrant-cseppent. Bukarest utcáit már úgy ismertem, mint a tenyeremet, noha inkább az éjszakai életét láttam, gyakran fuvarozva haza elázott, kétes hírű alakokat.

Amikor az ügynököm szólt, hogy lenne egy válogatás egy nemzetközi produkcióra, még akkor sem gyanakodtam arra, hogy ez a forgatás más lesz, mint az eddigiek. Mint annyiszor, bíztam abban, hogy ez a szerep végre elhozza a kiugrást nagy szerepek felé, és végre befutott színész leszek. Idestova húsz éve végeztem a drámaiskolában, és azóta parkolópályára voltam állítva.

A forgatásra az eszményi szépségű Dél-Németországba kellett utaznunk. A felvételeket nem sorban vették fel, a Plitvicei-tavaknál éppen befejezték az ottani jeleneteket.

A szállásunk középkategóriás mivolta ellenére jobb feltételeket biztosított, mint sok lepusztult román hotel. Nem volt okom panaszra. A szerényen, de praktikusan berendezett szobához tévé, internet, minibár és morzsányi fürdőszoba is tartozott.

Felhívtam Andrei-t, akivel az utóbbi hónapokban olyan se veled, se nélküled kapcsolatban éltem, negyedik csengésre fel is vette. Elmondtam, hogy megérkeztem a helyszínre, amit a szerződés ide vonatkozó pontja miatt nem árulhatok el, de jól vagyok, és talán két hónap múlva ismét találkozhatunk. Zavart köhécselés után kis szünettel érkezett a válasz. Andrei ezúttal sem bánt kesztyűs kézzel velem. A kurta beszélgetés után ledobtam a kis asztalkára telefonomat, és azon tűnődtem, hogy miért nem fáj jobban. Talán ezt is meg lehet szokni, hogy időről időre lapátra tesznek?

Ismét felvettem a forgatókönyvet, és belelapoztam. Még nem olvastam végig, és meglepetéssel láttam, hogy a karakterem beszélni is fog. Kényeztet az élet! Ám amikor tovább olvastam, és rájöttem, hogy ennél többet szánt karakteremnek a forgatókönyvíró, hát belesápadtam. Végül is mire számítottam? A középkori parasztok élete gyakran addig sem tartott, mit amennyi most én vagyok, hatalmi csatározások, betegségek tizedelték őket. Váratlan ötlettel hátralapoztam. Mi lesz a karakterem sorsa? Megéri-e a film végét? Nem mindegy a pénz szempontjából, hiszen sokkal kevesebbet kapok, ha csak elenyészően kevés jelenetben fogok szerepelni.

A hotelen végigzengett a hangosbemondó hangja. Ejha, ilyen is van? Talán ez a hotel máskor is szállást adott filmes stábnak, és ezért szerelték fel az épületben mindenütt hallható hangszórókat? A hang az étterembe invitált, ismerkedő vacsorára, pontosan nyolc órára. Még több, mint egy órám volt addig.

Ráérősen lezuhanyoztam, megborotválkoztam. Ez nem okozott gondot, hiszen eddig egyetlen szerepemben kellett meghagynom az arcszőrzetem, amitől a forgatás végén gyorsan megszabadultam. Életemben nem vakargattam annyit az arcomat, mint akkor. Mivel nem tudtam, mennyire kell kiöltözni, így farmert, félcipőt, világoskék pólót, és kapucnis pulóvert vettem fel.

A tágas étteremben az asztalokat össze lehetett tologatni, ebből kisebb káosz alakult ki, mire kialakult valamiféle rend. A statiszták elkülönültek nemzetiség szerint, magam a románok asztalához ültem, a közeli asztalok felől cseh, szlovák, lengyel és szerb nyelvű társalgás hangjai hallatszottak át.

A rendező belefújt a mikrofonba, majd mielőtt jó étvágyat kívánt volna a stábnak, figyelmeztetett bennünket, hogy aki pórt játszik, az csak a C és D jelű étkekből válogasson az étlapon. Nem szeretne egyetlen strandlabda alkatú statisztát sem látni a parasztot játszó statiszták között az elkövetkező dolgos hetek folyamán.

Az uralkodó osztály képviselőit és vazallusaikat alakító színészek természetesen az A és B jelű kínálatból választhattak. Ahogy az ő három, összetolt asztaluk felé pillantottam, meglepve ismertem fel néhány amerikai, német és brit színészt. Megakadt a szemem egyikükön, aki magas termetével ülve is kitűnt a többiek között, épp szemben ült velem, a terem másik végében. Szemébe hulló, baloldalt elválasztott sűrű, sötét haja, büszke fejtartása lenyűgözött. Noha ezek csak külsőségek, mégis megmoccant bennem valami.

Megérezte, hogy nézem, mert fürkészve körbejáratta tekintetét az étteremben. Későn kaptam el a pillantásom. Amikor néhány perc múlva újra megkerestem tekintetemmel, gúnyos mosolyt küldött felém.

A balról mellettem ülő asztaltársam, Dimitru, akivel már más filmekben is összefutottunk, ekkor megbökött.

- Hahó, Adrian, itt vagy velünk?

Csodálkozva néztem vissza rá:

- Hol lennék?

- Na azért, mert már harmadszorra próbálunk szólni hozzád. Olvastad a forgatókönyvet?

- Nagyjából – belelapoztam a pincérek által éppen kiosztott, és kezembe nyomott étlapba.

- Nem irigyellek. Én megúszom néhány ökölcsapással, Radut meg lepuffantják, de téged alaposan kezelésbe vesznek, miután fogságba kerülsz.

- Kibírom – vontam meg a vállam, és az étlap felett ismét megkerestem tekintetemmel a sudár színészt, akiről ekkor már eszembe jutott, hogy láttam már valamelyik filmben. Ám név nem társult az emlékfoszlányhoz.

Ezúttal nem nézett felém, a mellette álló pincérre pillantva mondott valamit. Arcéle láttán megnyaltam számat, mert hirtelen kiszáradt.

Dimitru még mindig engem figyelt, a kezébe nyomtam az étlapot.

- Válassz nekem is, a D oszlopból – kértem, és folytattam a félbehagyott mondatot. – Egyébként meg ha meg is kínoznak, annak jó része filmes trükkökkel lesz megjelenítve, hidd el. Csak nem amortizálják le időnap előtt a statisztákat.

Dobozos sört bontottam, és belekortyoltam. Erős, német sör volt, meg is jegyeztem magamban, hogy ebből elég egyet inni, mert a fejembe száll, hiszen a jóval gyengébb hazai sörökhöz voltam szokva, és azokból is módjával fogyasztottam.

- Ismersz valakit attól az asztaltól? – intett szemével a távoli asztal irányába jobb felőli statisztakollégám, Petru. – Vagy csak feltérképezed, hogy kikkel fogunk szerepelni?

- Utóbbi – tettem le a sört, és mérsékelt kíváncsisággal vártam, mit rendelt nekem Dimitru. – Nem ismerem mindegyikőjüket, de Rhys Ifanst és Michael Fassbendert nyomban kiszúrtam.

- Tényleg! Azért volt olyan ismerős! – Petru az asztalra csapott izgalmában. – Ó, hogy nem telefonálhatom meg az én Anisámnak! Tényleg, te hogy állsz a lányokkal, Adrian? Megnősültél már?

- Még válogatok – kortyoltam ismét a sörbe, és letettem a dobozt.

Még ki sem hozták az ételt, és máris hiányzott a fele. Vigyázat! Nem ihatok annyit, hogy többet áruljak el magamról a kelleténél. Hiszen bármilyen laza barátságban is voltam statisztatársaimmal, még nekik sem árultam el soha, hogy a saját csapatomban játszom.

- Nézd, ott van Paul Schwartzmüller is, ott szemben, az a magas, hollóhajú! – csapott a vállamra Petru, pedig eddig beérte az asztal csapkodásával. – Alig egy hónapja nősült, azt a színésznőt vette el, ejnye már, a nyelvemen a neve, tudjátok, az a jó csöcsű…

Asztaltársaim nevettek, mindegyikük ismert a filmvászonról néhány színésznőt, akire illett a „jó csöcsű” jelző.

- Brigitte, vagy miafranc – törte az emlékezetét Petru.

Asztaltársaink nevetve csatlakoztak hozzá:

- Brünhilde az, vagy Ursula, tökmindegy, ha jó a csöcse!

Már mind többet ittak nálam, és bár a szomszéd asztaloknál is emelkedett volt a hangulat, mégis felhívtuk magunkra a figyelmet. Pisszegtem az asztaltársaimnak, és érveimre, miszerint, ha nem akarják, hogy a román statisztákat feltegyék a következő, Bukarestbe tartó gépre, viselkedjenek csendesebben, tényleg elhalkultak, és mivel a pincérek éppen kezdték kiosztani számunkra az ételt, hát inkább arra fordították figyelmüket. Az adagok nemcsak főleg zöldséget tartalmaztak, de kevésnyi is jutott belőlük egy-egy tányérra. Kedvetlenül markolták meg villájukat.

Miközben magam is a villáért nyúltam, tekintetemmel ismét megkerestem a sudár színészt, akiről már tudtam, hogy Paul Schwartzmüller a neve, és a mézesheteit szakította félbe, hogy magára öltse egy vazallus jelmezét.

Épp valamin mosolygott, amit a mellette ülők mondhattak, és ekkor ismét találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra mintha elkomorult volna, majd ismét az asztaltársasága felé fordult, és az este további részében már egyszer sem sikerült elkapnom pillantását, noha óvatosan azért nézegettem feléje. Az a bukaresti légijárat kijárt volna nekem is, ha tolakodóan viselkedem a mozi tulajdonképpeni sztárjainak egyikével.


Paul

Csak két napja kaptam meg a forgatókönyvet az új mozihoz. Még az előző forgatáson ért utol az ügynököm, hogy lenne egy holocaust mozi, ezek most nagyon mennek. Máskor fél évig se sikerül kedvemre való szerepet kapnom, így nem sokat hezitáltam, elmentem a castingra. Mindössze tíz perc kellett ahhoz, hogy mellettem tegyék le a voksukat, így a romantikus nyál után végre egy történelmi kalandfilmben is megmutathatom, hogy mire vagyok képes.

Bár a forgatókönyv lehűtötte kissé lelkesedésemet, már nem hátrálhattam ki, hiszen aláírtam a szerződést. Így itt találtam magam ebben a hotelben, ahol a stáb első vacsorájához gyülekezett. A VIP asztalnál ülhettem, mint a főszereplők egyike, igazán nem lehetett okom panaszra. Bár a nevem még nem volt annyira ismert a szakmában, mint szerettem volna, de büszkeségre adott okot, hogy harminchat éves koromra tizennégy produkcióban szerepelhettem, amelyek közül négy nem akármilyen főszerep volt. Játszottam istent, játszottam transzvesztitát, játszottam hősszerelmest és pszichopatát. Utóbbi szerepemért begyűjtöttem első Oscar-jelölésemet. Kell ennél több? Igen!

Angol apa és német anya fiaként kétnyelvűként nőttem fel, Essenben és Londonban ingázva szüleim között a válásuk után, így nem okozott gondot angolról németre váltani az asztalnál, miközben a vacsorára vártunk. A rendező a mikrofonhoz lépett, és figyelmeztette a pórnépet játszó statisztákat, hogy a csökkentett kalóriatartalmú ételek közül válasszanak, és ezt illett komolyan venni. Ránk, a főasztalnál ülőkre azonban nem vonatkozott ez a korlátozás. Sauerbratenre esett a választásom, remélve, hogy hogy a tradicionális ételt szakácsok jól készítik el.

A rendező és a forgatókönyvíró is a mi asztalunknál foglalt helyet, így velük is szót válthattunk. Még nem kezdték felszolgálni az ételt, amikor furcsa bizsergést éreztem. Mintha a teremben valaki engem nézett volna. Valami azt súgta, hogy férfi az illető. Talán látta valamelyik filmemet, talán zavarja jelenlétem, de az is lehet, hogy… Nem! Az kizárt. Mindig is óvtam a magánéletemet a média mindig figyelő képviselői elől, és mivel folyton macsó karaktereket játszom – azt az egy transzvesztitát kivéve, de fiatal voltam, és kellett a pénz, ahogy mondani szokták -, nem gondolhattam arra, hogy nem a színésznek, hanem a személyemnek szól a figyelem.

Körülnéztem a zsongó teremben, és amikor másodszorra már figyelmesebben pásztáztam végig az asztaloknál ülőket, észrevettem, ki tüntet ki figyelmével. A férfi az egyik kelet-európai statisztákkal zsúfolt asztalnál ült, és mintha nem is vette volna észre, hogy körülötte egymás szavába vágva beszélgetnek, engem nézett, és mintha megnyalta volna a száját. Talán engem szán főfogásnak? Gúnyos pillantással hárítottam, de aztán az este folyamán többször is visszatért rá pillantásom.

Mire számítottam? A nagy számok törvénye alapján bizony lehetnek a stábnak meleg tagjai, de hogy pont engem szúrjon ki valaki, és mindjárt az első estén? Ráadásul egy lengyel vagy cseh férfi, aki talán egy büdös szót sem beszél azon a két nyelven, amit én bírok?

Mindenesetre a férfi, akinek érdeklődését felkeltettem, nem lett volna kedvem ellen való. Noha testének nagy részét az asztal rejtette, ahogy szemben ült velem, azért lejött, hogy középmagas lehet, vékony, szálkás izomzatú, és már túl van csikóévein. Vékony szálú, fekete haját oldalra fésülve viselte, a másik oldalon fülére hulltak a hosszúra hagyott fürtök. Innen nem láthattam, hogy őszül-e, de közelről a szem környéki szarkalábak árulkodhattak a koráról. Mennyi lehet? Úgy saccoltam, hogy néhány évvel idősebb nálam.

Mit veszíthetek, ha átlopózom éjjel a szobájába, és felmelegítem ágyát? Mindent.

A neve birtokában könnyedén megtudhatom a portán a szobaszámát, és hogy egy vagy több ágyas szobában szállásolták-e el, ez utóbbi mindig a filmben alakított szereptől függött. A bonyolultabb, beszédes szerepű statiszták általában külön szobát kaptak, hogy ki tudják pihenni magukat, és meg tudják tanulni a szerepüket, míg a néma statisztákat gyakran 4-6 fős szobákba zsúfolták, nem ritkán emeletes ágyakon kellett aludniuk.

A gond nem az engem kíváncsi pillantásokkal méregető férfi nevének és szobaszámának kiderítésében jelentkezett, hanem a diszkréciójában. Valami azt súgta, hogy a más kultúrkörből érkezett színésszel szemben legyek elővigyázatos. Egyáltalán tudja-e, hogy kell használni egy fogkefét? Látott-e már parfümöt? Amit hallottam róluk, az nem volt éppen hízelgő. Iszákosok, közönségesek, büdösek és a higiéniát csak hírből ismerik. Hogyan várhatnék diszkréciót egy ilyentől?

Ráadásul rólam csak igen szűk körben tudják, hogy nem a női nem rajongója vagyok, hiszen eddigi filmjeimben gyakran játszottam romantikus, szerelmes karaktereket, és mint ilyen, gyakran csókoltam nőt, sőt közös ágyba is feküdtem velük, ahogy a szerep megkívánta. Ám más a szerep, és más a titkos irányultságom, ami tinikorom óta nyilvánvaló számomra, és ami szüleim válásában is vastagon közrejátszott.

Most azonban újra agyamba tolakodott a gondolat. Merjem-e megkockáztatni, hogy lehetőséget adok neki, hogy színt valljon, és elárulja, miért engem szúrt ki a stábból. Aztán a továbbiakat ráérek a válaszától függően eldönteni. Esetleg vele együtt.
folyt.köv.