Halandóvá teszlek

Maitresse le'Anne gyönyörű és kegyetlen, mint az Archibald Hinze Krónikájában fennmaradt.
Fényes maszkabál van pompás palotájában, mit erődszerű bástyák ölelnek, Maitresse káprázatos szemeit fényes bőrálarc keretezi, páros smaragdcsillag lángol szénfekete égen. Vendégei tánctermében most kört állnak, a terem s a kör közepén szökött és elfogott szolgákból faragott gladiátorok birkóznak mezítelen és fegyvertelen, vállaikon tüzesen vereslik Maitresse billoga. Foglyul ejtett amazonok hasonló sorsa jutva kicsiny tőrökkel harcolnak életükért, amely tőröcskék csak sebesíteni tudnak, ölni nem. A legyőzötteket hajnali négykor az udvaron felakasztják, a bál ezzel véget ér.
Rabnő térdel most Maitresse lábai előtt:
- Illatos fürdőt keverj nekem a legjobb füvekből!- térdelő rabnője mögé kerül:
- Mutasd a hátad! Két napja véresre korbácsoltalak engedetlenségedért, most sehol semmi seb!
- Étienne, a halász begyógyította, úrnőm.
- Ugyan mivel?! Nincs olyan kenőcs vagy főzet, ami fonott korbácsom sebeit eltüntetni képes! Kínpadra vonlak, ha el nem árulod a titkot!
- Könyörülj, úrnő, de nem tudom, kezét pár percig sebeim fölé tette fél arasznyira és azok eltűntek lassan, mint tavaszi napon a barázdában rekedt kevéske hó.
- Hazudsz, te cafat!- két szolga máris vonszolja őt a kínok kamrájába.
- Mikor és honnan jött ez a csodahalász?- Maitresse maga fordít a nyújtópad kerekén.
- Ó jaj, könyörülj, senki sem tudja, Szent Iván után a hetedik napon új sátor állt a parton, ponyvája különös: fényes, vékony, de ellenáll esőnek, szélnek, tolvajok késének, rablók nyilainak, villámok közt megfogant tűznek...
- Nem erről vallatlak! Étienne-ről beszélj vagy tüzes vasat érintek melleidhez!
- Nem tudni, hány éves, teste feszes, arca sima, bőre ruganyos és meleg, mintha láz bujdokolna benne, Mirabell mondta, a halászmester szépséges leánya, aki egy éjjel sátrába lopózott, hol gyertyák nélkül is dereng a fény, de semmi mást nem mesélt, sőt csalódott volt és dühös.
- Nem azért kínozlak, te cafka, hogy Mirabellről locsogj!- izzó pálca hajszálnyira a bimbók felett,- Mondd a csodatételeket, ha voltak egyáltalán, te ostoba, babonás liba!
- Könyörülj!! Ha halászaid napokig semmit sem fognak a háborgó vízen, Étienne bedobja vékonyka, könnyű kötélből csomózott hatalmas hálóját, éltető vizünk haragja nyomban elcsitul és hallal telik meg a különös háló, mit könnyeden partra húz és megosztja vélünk a zsákmányt. Kezeit sebeink fölé teszi és légyen bármi seb korbácsodtól, tüzes vastól, katonák kardjától, rablók nyilaitól, hálóink durva kötelétől a tenyér bőrén, másnapra begyógyul mind nyomtalan.
- Elég! Nem hiszek neked, habár látni vagyok kénytelen meggyógyított hátad. Elengedlek, halld parancsom: a híres halász ma délig járuljon színem elé, hogy titkairól kivallathassam!
Elindult hálótermébe, a fürdő felől izgató illatok fürge koboldja surran a rideg folyosóra, mámorító, mint a mákony és friss, mint a hajnali szél ébredő völgyek ölén.
Maitresse le'Anne sosem érzett még ilyen illatot.
Hatalmas kádja gyöngyöző vízzel teli, mellette forró párákban lebegő dézsák.
- Hívattál, úrnő- hófehér gőzfelhő árnyékából lép elő az idegen: -Étienne vagyok. Míg rabnődet kínoztad, elkészült a fürdő.
Úrnő döbbenten áll, meglepődése riadó félelmet, majd vulkánként robbanó haragot szül, kevélyen felkiált:
- Nem tudod törvényeimet, látom! Lábaim elé, szolga!
A férfi sima arca rezzenéstelen:
- Miért ?
- Mert a magadfajta mind az én szolgálatomra teremtetett és szolgáimnak - törvény szerint- lábaim előtt a helye!
- Mi az, hogy törvény? Inkább merítkezz meg illatos fürdővizedben, szívesen töltögetek frisset, forrót, ha kihűlt.
- Honnan van bátorságod ekkora gyalázatra?! Meztelenül látni úrnődet?! Tavaly egy őrült, szerelmes ifjú herceg -nem ám porszemnyi szolga, mint te!- beosont a hálóterembe vetkőzésem közben; fél percig engedtem, hogy nézzen, egyszer megérinthette márvány combjaimat, közben szerelmes könyörgés dalolt remegő ajkai mögül, nos, a büntetése: bámuló szemeit kiégettem, simogató kezét levágattam, verselő nyelvét kiszakíttattam! Még élt, mikor puha ágyam helyett forró olajban merült el az udvar közepén. Kívánod-e még meglátni meztelen fürdőző úrnődet?
- Úgy mondják, Úrnő oly gyönyörű, hogy párja nincs a Földkerekségen...
- Mondják?! Hiszed, ha látod?! Jól van, de emlékezz a szerelmes ifjú herceg pokoli sorsára, egy szolgának ezerszeres kínhalál lenne büntetése!
Leengedte ruháit Maitresse le'Anne, szoborszép teste elmerült a gyöngyöző, lágy ölelésű vízben, combjai mint játékos delfinek bukkantak fel a mélyből, pihés bőrükön csillagó cseppek rezegtek sercegő gyertyák táncra kelt fényében.
- Töltsél még forrót hozzá és beszélj a titkaidról, itt senki nem hallja meg...vagy feszítselek kínpadomra inkább?! Ordításod betölti majd palotámat...
- Mi az, hogy titok?- Étienne óvatosan megemelte a párálló dézsát.
- Mi az, hogy "törvény"?! Mi az, hogy "titok"?! Ki vagy te, szolga: angyal nem lehetsz, mert nem ismered ég és föld törvényeit, ördög sem, ha a pokol titkairól
még nem hallottál! Ki vagy te, mágikus illatú fürdők mestere?
- Csak egy halász, a te szolgád szavaid szerint, ha kedved leled benne, lábaid alá fekszem, hogy kilépvén a kádból talpaid ne a vizes követ tapodják- belenyúlt mélyen a dézsába, ficánka ezüst halat emelt ki belőle, kezéből kicsusszant és eltűnt hüvelyknyire a vizes kő felett, mint a kipukkadt buborék.
- Őrség!!- rémült sikoly, milyet Maitresse még sosem hallatott:- Kínkamrába, csigára vele!
Csuklóinál fogva vallatócsigán lóg Étienne, feszes teste meztelen, bőre körül lehelet lidércfény a fáklyák lobogása, arcán inkább kíváncsiság, mint kín vagy félelem.
- Kedvenc korbácsomat!- az úrnő legpompásabb, királykék ruhájában érkezik, uszálya repül, suhog, selyemfelhő a megvakult kőpadló felett.
- Saját sebeidet is begyógyítod, te csodatevő?!
Szakadatlan csattognak a bőrt szaggató szíjak, Maitresse le'Anne arca tűzpiros, feltűzött hajzuhataga lebomlik, lobogóként repül, amint gyors mozgással minden erejét az ütésekbe adja.
Étienne bőre ép, arcán csodálkozás:- Mire jó mindez?
Maitresse mint a háborgó vulkán, gyönyörű így is, a harag tüzével ölelkezve:
- Hívjátok Callandriellát, végezzen vele! Addig lógjon a csigán, nehogy megszökjék a maga titokzatos útjain!
Kövér, kopasz, megbélyegzett öreg boszorkány, kövekkel ékített hosszú ezüst tőrét nagy lendülettel a csigán függő halász mellkasába vágja. Vér nem fakad a sebből, Étienne tekintete békés, szelíd. Halálra vált képpel menekül a borzalmas némber, tőre kifordul a sebből, ezüst pengéssel Maitresse lába elé hullik. Ő gyorsan eszmél, intésére rabnője felveszi és kezébe adja a kicsorbult tőrt:
- Halandóvá teszlek, ismerd meg a kínt és a szerelmet, te sebezhetetlen!
Beilleszti a csorba pengét a sebbe, megforgatja, benyomja markolatáig.
Hátralép, az eddig száraz sebből patakként vér folyik, a makulátlan bőrön korbácsolás sebei fakadnak, mint tavaszi gyümölcsfán a rózsaszín rügyek. Étienne zokog, rajongó, könyörgő tekintetét kivégzője lángoló, gyönyörű arcára fonja, vörös parázs közt ragyognak most a smaragdzöld csillagok.

Maitresse le'Anne szépséges, kegyetlen kezétől kisarjadt az addig sérthetetlen, kortalan testben a sikolyos kín, istennői aurája, varázsereje az örökkön szabad, végtelenben szárnyaló lelket vasbéklyós szerelembe zárta.
Étienne vére alvadó lávaként csordult a kínkamra fekete kövére, könnye elapadt, teste eltűnt a kínzócsigáról, mint a dézsából mentett ezüst halacska; vitte magával csillagain túlra Földön lelt Istennője diadalfényű, lobogó tekintetét.