Kettő egy ellen

Nem is gondolkodom, csak hirtelen ötlettől vezérelve nagy adag vizet fröcskölök felétek a medencéből. Kiáltozva ugrotok fel az asztaltól, én pedig hangosan nevetek reakciótokon. Egészen addig a pillanatig, amíg felméritek a kárt. A még nedves tinta csúnya foltokat hagyva folyik le a tervrajzokról.

- Mi a fasz, Lola?! Órák óta ezeken dolgozunk! - ordítasz fel dühösen. Igazából már napok óta szinte rám sem hederítettél, hanem legjobb barátoddal munkálkodtatok.

- Baszd meg, ezt tényleg nem hiszem el! - csúszik ki az ő száján is.

- Most azonnal gyere ki onnan! - parancsolsz rám ellentmondást nem tűrően.

Minden izmom megfeszül. Ha az következik, amire gondolok, azt a barátodnak nagyon nem kéne végignéznie. Látom az arcodon, hogy jobb, ha egy szót sem szólok, ezért kissé lehajtott fejjel kimászom a medencéből.

A napágy, és az azon hagyott törölközőm felé indulok, de ezt látva dühösen felszisszensz: - Meg ne próbáld!

- Megszárítkozom - jelentem ki. Már csak a dac beszél belőlem, az hajt tovább, egy pillanatra sem állok meg gondolkodni.

- Ha azt mondom, azonnal gyere ide, akkor idejössz! - téged a méreg lendít előre, szinte egyetlen lépéssel átszeled a kettőnk közti távolságot.

Egy mozdulattal rámarkolsz a csuklómra, leülsz a napozóágyra, és már az öledbe is húztál. Vizes bőrömön csípősen csattan tenyered, fürdőruhám nem sokat véd. Csak a sokadik ütésnél jut eszedbe, mit is csinálsz, vagyis, hogy ki előtt csinálod. Kezed szinte a levegőben áll meg, ahogy összenéztek a haveroddal. Leesett állal bámul minket.

A hosszúra nyúlt dermesztő csöndet végül ő szakítja meg egy könnyed nevetéssel: - Ó, tesó, miattam abba ne hagyd!

Zavartan nevetni kezdesz, és megsimogatod a fenekem, miközben magyarázkodsz. - Ez nagyon betegnek tűnhet, én tudom. De... Van egy ilyen... Úgynevezett konfliktus-kezelési módszerünk.

- És beválik? - láthatóan felkeltetted barátod érdeklődését, izgatottan közelebb lép, és leül az ágyra velünk szemben. Kényelmes hely, teljes kilátás.

- Hát, már egy jó ideje nem veszekedtünk - szinte érzem az önelégült mosolyod.

- Tudod... - óvatoskodik. - Nekem is ártott ám a kislány. Az egész heti munkámat tönkretette... És én sem szeretek veszekedni...

Rövid csönd áll be, mialatt némán imádkozom kegyelmedért. Ám te kisebb gondolkodás után csak ennyit szólsz: - Előbb én!

Újrakezded a fenekelést. Hamar lehúzod a bugyimat, majd minden vizet a fenekemre csavarsz belőle. Felnyögök, ahogy a felhevült bőröm találkozik a hirtelen hideggel. Még nagyobbat nyögök, mikor tenyered erősen becsapódik. A csípős fájdalom megújulva tölti be az elmém.

Mikor már az egész testem beleremeg, simogatásra váltasz, majd a fülembe duruzsolod: - Most állj fel, kicsim! Azt szeretném, ha ráfeküdnél a kollégám térdére is.

Miközben feltápászkodom, a lehető legnagyobb hitetlenkedéssel és ellenkezéssel a tekintetemben próbálok üzenni neked, ám a szemeidben megrendíthetetlen elhivatottság csillan. Kelletlenül engedelmeskedem.

A barátod annál jobban örül. Egyből megmarkolja fenekem, és próbálja letapogatni melegét.

- Ne nyúlkálj! - parancsolsz rá védelmezően. - Csak büntess!

Azzal el is kezdi. Az első pár ütése kissé esetlen és gyenge, de hamar rákap az ízére. Ő kicsit sem fogja vissza az erejét, nem törekszik dinamikusságra, mint te, csupán fáradhatatlanul ver. Mocorogni, majd egy idő után nyögdécselni kezdek a fájdalomtól. Kezdi súrolni a tűrőképességem határát, ezért kétségbeesetten keresni kezdelek a pillantásommal. Összeakad a szemünk, és egy másodperc alatt megérted, mit próbálok üzenni.

- Jól van, azt hiszem ennyi egyelőre elég volt! - szólsz rá keménykezű haverodra. Ő azonnal abbahagyja, én pedig menekülök kezei alól. - Bent a nyaralóban, a nagy szekrény alján találsz egy pár szép bőr nadrágszíjat. Kiválasztanál nekünk egyet-egyet, kérlek? - a szavaidat a barátodhoz intézed, közben felállsz és finoman magadhoz húzol. Az ölelésed finom és gyengéd, mégis tisztán érezni izmos karjaid. Egyik kezed derekamra téved, másik vöröslő fenekemet nyugtatja érintésével.

- Jól vagy? - suttogod fülembe.

A meglepetéstől szinte beszélni is elfelejtek: - Hát, mármint, a popsim eléggé fáj.

- Hát persze - vágsz közbe nevetve. - Pont ez a cél. És még hogy fog! - enyhén elhúzódsz, hogy a szemembe tudj nézni, láthassam, mennyire komolyan gondolod. - Úgy értem... Jelenleg mennyire utálsz?

Röviden elgondolkozom, megfontoltan fogalmazom meg: - Túléltem volna a barátod segítsége nélkül is. De még véletlenül sem utállak - visszabújok hozzád és a mellkasodba temetem a fejem.

Magadhoz szorítasz, de csak egy pillanatra, a ház felől már hallani barátod visszatértét. Egy szót sem szólsz, csak elengedsz, és derekamnál fogva az asztalhoz vezetsz, amin dolgoztatok. Elpakolod a tönkrement tervrajzokat, majd egyetlen mozdulattal jelzed, hogy ideje elfoglalnom a helyem.

Felhasalok az asztalra.

- Én elhelyezkedem az egyik oldalára, te meg a másikra velem szemben - hallom meg hangod. - Felváltva fogunk ütni. Akkor csináljuk jól, ha jó a ritmusa.

Egy perc múlva pedig már el is kezded.