Janco 4/4.

Janco 4/4.
(Kitalált, középkori történet fiktív szereplőkkel és eseményekkel. Figyelmeztetés: homoszexuális aktust, deresen történő botozást tartalmaz!)


Janco

Ahogy kiértem a faluból, a dombon álló vár felé vettem utamat. Még mindig kellemetlenül sajgott hátsóm, és az undor is kerülgetett, mert a belőlem kicsurrant kantej végigfolyt lábamon. Egy bokros résznél lapulevelet téptem, és letolva nadrágomat, letisztogattam magamról, ezután valamelyest jobban éreztem magam, a sajgás is alábbhagyott.

A kapunál az őrök gyanakodva méregettek, ám amikor felmutattam a pap levelét, átengedtek.

Nem sokkal később a földesúr elé vezettek, és átadhattam a levelet.

Gondolatban már Orava felé jártam, ahol hajdan egy katona a vár falába véste egy hosszú és kimerítő őrség során, mennyire unatkozik ezen a világvégi helyőrségen, és milyen magányos. Később innen kapta a vár a mai nevét, Orava = Árva.

A földesúr javakorbeli, szigorú tekintetű férfi volt. Átnyújtotta írnokának felolvasásra a levelet. Hökkenten hallgattam a pap cirkalmas betűkkel írt sorait:

„…a szentgyónás alkalmával tudomásomra jutott bűn égbe kiáltó, emiatt bátorkodtam haladéktalanul a tudomására hozni … a levelet átadó legény szodómia vétkébe esett, vétkét egy másik férfival követte el, akinek a nevét még a gyónáskor sem árulta el…”

Az uraság leintette az írnokot, és haragtól vörösre gyúlt arccal rivallt rám:

- Igaz ez, te legény?

- Voltaképpen… igaz, de... - hebegtem riadtan.

Még fel sem fogtam, hogy a úr szolgája hazugságával rám kente az egész bűnt, hogy is hihettem, hogy a rajtam esett gyalázat kettőnk titka marad? A csalódástól égett az arcom.

- Igaz, vagy sem? – csattant újra a kérdés.

Ekkor eszembe ötlött hajdani gazdám, akitől megszöktem. Mindenki tudta róla, és mégsem kapott soha semmilyen büntetést. Ha most kiderülne az igazság, akkor sem kapna a pap semmilyen büntetést, lévén a kiváltságosokhoz tartozik, tehát a büntetés egyedül az enyém. Ó, mily gonosz lélek!

- Igaz – hajtottam le fejemet.

- Arcátlan! Nem is tagadod? – a földesúr igen dühösnek látszott.

Kitépte a pergament az írnok kezéből, undorral földre dobta és megtaposta. Aztán rám nézett, vasvilla tekintetétől megremegett a lábam.

- Vigyétek! Adjatok neki huszonöt botot! – parancsolta hajdúinak – Emlegesse meg örökké, hogy ez a legmocskosabb bűn! Aztán lökjétek ki, menjen útjára!

Kétfelől megragadták karjaimat, és elhurcoltak. Hiába is könyörögtem volna, a tehetetlenség könnyei szöktek a szemembe.

A néhány perces úton, míg a lovagteremből az udvarra értünk, felemlékeztem az eddigi alkalmakat, midőn deresre húztak. Hat ilyen alkalommal hasaltam, és egyenként is kínos emlékkel bírtak. Bár az öregek utóbb azzal vigasztaltak, hogy életem során még számosszor le fognak kapni a húsz körmömről, és holnapra elfelejtem a botozást, ez sohasem történt meg. Mindre emlékszem, és nemcsak azért, mert az utóbbi három évben történtek.

Hamarosan az eperfa árnyékába tett deresen hasalva vártam sorsom beteljesedését. Dacosan felszegett fejjel, két kézzel kapaszkodva a sok kéztől simára kopott, gyalulatlan deszkába, csupasz fenékkel vártam, hogy megcsapjanak.

Az ítéletvégrehajtásra kijelölt hajdú a tenyerébe köpött, és megmarkolta a botot. Kíméletlenül a seggemre vágott vele, majd kisvártatva újra lecsapott. Kínosan éreztem magam, és szégyenkezve nyögdécseltem, noha a kezdeti ütések alatta maradtak fájdalomküszöbömnek. Inkább a megalázó helyzet váltotta ki belőlem a tiltakozó hangokat.

Lehajtottam a fejem, és igyekeztem elrejteni arcom hajfonataim függönye mögött, nem hiányzott, hogy kigúnyoljanak legördülő könnycseppjeim miatt. A szapora ütésektől egyre jobban sajgott a meggyötört fenekem, és már nemcsak a számomra oly megalázó szituációtól szenvedtem, hanem az ütések is igen meggyötörtek.

Nem számoltam, soha nem számoltam, ha éppen botoztak, bíztam abban a hajdúban, akinek ez volt a feladata. Elég volt elviselni a fokozódó kínt, magamban fohászkodtam, hogy a pap is kapja meg a büntetését, még ezen a világon, ne a túlvilágon!

Ellenállásom lassan feladtam, elkínzottan nyögdécseltem, és amikor arra eszméltem, hogy kioldozzák a szíjakat, első dolgom volt ingujjamba törölni arcom, eltüntetni az árulkodó könnyeket. Azért viszonylag hamar összeszedtem magam, hisz csak arra vágytam, hogy minél messzebb magam mögött hagyjam ezt a helyet, ahol ilyen csúful elbántak velem.

A tarisznyámért nyúltam, mire a hajdú homlokát törölve megkérdezte:

- A fizetség hol vagyon?

Megtorpant a mozdulatom, ráébredve az utolsó megaláztatásra, tudatosult bennem, hogy a pap a pénzt nem azért adta, hogy elvigyem a levelet, hanem hogy ki tudjam fizetni itteni szokások szerint a botozásomat.

A batyumba nyúlva kikotortam a két érmét, és oda se nézve a hajdú markába nyomtam.

- Na azért! – fogai közé harapta egyenként a pénzdarabokat, majd rám rivallt: - Lódulj, mit bámulsz?

Botladozva, seggem tapogatva indultam az általa mutatott irányba, és hamarosan elhagytam megpróbáltatásaim színhelyét. Vajon mi vár rám további vándorutamon?

Aznap este egy erdei tisztáson vertem tanyát, a környező bokrokon gazdagon termő szederrel csillapítottam éhemet. Kis tüzet raktam, hogy elűzzem a vadakat, vérszívókat. A gyújtós tördelése közben egy ág akadt a kezembe, mely valahogy más volt, mint a többi. A tördeléssel lehántottam róla a kéreg egy részét, simasága buja gondolatokat ébresztett bennem.

Félretettem, és miután végeztem a tüzelő tördelésével, ismét megtapogattam, lehántottam róla a maradék kérget. Miért is ne? A kétarasznyi ágat csaknem feléig a fenéklyukamba erőltettem, majd hanyatt fekve, szétvetett térdekkel maszturbálni kezdtem.

Miért is nem jöttem rá hamarabb, hogy egy ilyen egyszerű dolog mennyivel jobbá teszi megszokott esti ténykedésemet? És arra is rájöhettem volna, hogy miért nem erőltettem Luckával a dolgot. Mert annyira nem is érdekelt, mit rejt a ruhája mélye. Sohasem fogok nőt ölelni. Ha nem is jöttem rá azonnal, de a tapasztalataim elárulták, hogy további életemben csak férfiakkal fogok eljutni az élvezetek csúcsára.

Vajh' meddig kell vándorolnom, míg megtalálom azt a férfit, aki nekem rendeltetett?

Vége