Janco 2/4.

Janco 2/4.
(Kitalált, középkori történet fiktív szereplőkkel és eseményekkel. Figyelmeztetés: homoszexuális aktust, deresen történő botozást tartalmaz!)

Janco

A leves valóban ízes és sűrű volt, a füstölt kalbászt sem sajnálták belőle. Azon forrón bekanalaztam, és a kenyérből is csak néhány morzsa maradt. Épp ezeket szedegettem fel benyálazott mutatóujjammal, amikor a pilises fejű atya visszatért.

Valami megváltozott. Szeméből eltűnt a papokra jellemző jóságosan bárgyú tekintet, és hasonlított az enyémre, amikor említésbe hozta a krumplilevest. Még inkább gazdáméra, akitől megszöktem, hogy másutt keressek szolgálatot, miután…

Az emlékbe beleborzongtam, hiszen azután szakított velem Lucka, akivel aratás után akartunk frigyre lépni. Gazdám szemet vetett rám, és engednem kellett, hisz szolga voltam. Hallottam, hogy más ifjakkal is ezt tette, akik a kocsma félreeső asztalánál néhány szóval, pironkodva vallottak arról, hogyan zajlott, de hogy gondolhattam volna, hogy én is sorra kerülök? Hisz ő is és mindenki más tudta Luckát, akivel szüleink már apró korunkban egymásnak szántak bennünket.

Gazdám azonban letepert, mintha szajha volnék, és miután begombolta nadrágját, még odavetette, hogy legyek hálás, mert beavatott. Napokig sajgott még fenéklyukam a durva beavatás után, de sokkal jobban fájt, hogy mátkám elhagyott, képtelen lévén megbocsátani nekem (NEKEM!), hogy férfi járt bennem. A számadó juhász nem is tartott attól, hogy bármi módon megbűnhődik, ezért még dicsekedett is azzal, hogy megbecstelenített. Még háromszor parancsolt engedelmességet, amikor újra testemre áhítozott, az ötödik alkalmat nem vártam meg, megszöktem.

Most pedig ez a kövér pap a csuháját öltájon emelgető falloszával ugyanazzal a tekintettel méreget.

- Most pedig, meg kell tenned valamit… khm… egy apróságot, ami… talán nem is lesz kedved ellenére – hadarta türelmetlen mozdulattal.

- Apróságot? Vágjak fát, esetleg húzzak vizet? – próbáltam kikerülni sorsomat, de már elkéstem.

A levest elfogadtam, és most fizetnem kellett érte. A testemmel.

Keserveset sóhajtottam, és a konyhaasztalon odébb toltam az edényeket. Biztos voltam abban, hogy nem enged hálótermébe, itt akarja nyélbe ütni a hevenye nászt. „Add uram, hogy ne fájjon túlzottan! – fohászkodtam magamban.”

- Úgy akarok veled tenni, ahogy a csődör a kancával – lihegte, húsos ajkán nyálbuborékok pattogtak az izgalomtól.

- Miből gondolja, atyám, hogy kapható vagyok erre? – tettem még egy utolsó kísérletet.

- Le vagy gyengülve az éhezéstől – nyalta meg száját. – Jóllakattalak. Most rajtad a sor, csak akkor hagyhatod el a házam, ha előtte engedsz kívánságomnak!

Ezzel felhúzta sötét csuháját, férfiassága kivont kardként meredezett előttem.

- Ezek megcáfolhatatlan érvek – morogtam, és felkeltem az asztaltól.

Hátrataszítottam a széket, és ettől a mozdulattól is éreztem, hogy igaza van, legyengültem, ő sokkal erősebb nálam. Az asztal szélére támaszkodtam, majd hasmánt rádőltem annak jeléül, hogy odaadom magam. Szemembe könnyek gyűltek, miközben éreztem, hogy kapkodva lerántja nadrágomat.

- Tökéletes! – lihegte. – Az enyém vagy! Csak az enyém!

Valami zsiradékot kent fenéknyílásomra mohó ujjakkal, majd a maradékot eldolgozta fénylő makkján, nem kevés riadalommal figyeltem hajfonataim mögül ténykedését. A csuhát már ledobta magáról azon idő alatt, míg felvettem a kancapózt. Kurtább, ám vaskosabb dorongot dédelgett markában, mint gazdám.

Eljött a pillanat, amikor szükség volt minden önuralmamra. Fájdalmas nyögéssel fogadtam magamba két-három lökés után, ennyire volt szükség, hogy bezsírozott fenéklyukam megadja magát. Az asztalt markolva, röpködő hajfonatokkal, kíntól összeszorított szájjal viseltem döfölését, le-letörölve kibuggyanó könnyeimet.

Nem tartott addig sem, mint a gazdám ténykedése, jóval hamarabb elsült, nedvét belém lövellve. Hátamra borult, lihegett elragadtatásában, verítékcsöppjei vagy nyála bőrömön araszoltak undort váltva ki belőlem. Kisvártatva kihúzta bájtagját, mely már közel sem volt olyan daliás, és alig hihettem, hogy ezzel okozott a feszítő fájdalmat. Felkelt rólam, a kínzó légszomj, amit rám fekvésével kiváltott, üdvösen megszűnt, újra beszívtam a konyha jellegzetes illatait. Magam is felemelkedtem, nyakamba csúszott ingem ismét eltakarta hátsó felemet.

Leguggoltam, és szégyenérzettől kísérve rántottam fel nadrágomat, addigra az atya is felöltötte tiszteletet parancsoló csuháját átizzadt bőrére.

Batyumért nyúltam, a mozdulattól ismét megsajdult elgyötört fenéknyílásom, mintha döngölőjét nem húzta volna ki.

Nem kívántam búcsúzkodni, csak el innen, minél messzebb, soha vissza nem nézve!

Az ajtónál utolért a hangja.

- Hallod-e, elvinnél egy levelet?

- Levelet? Kinek? – hökkentem meg. – Nincs olyan szolgája, akire rábízhatná?

- Ne kérdezősködj már annyit, idejében megtudod! – pirított rám. – Fizetek érte.

- Hová?

- Csak ide, a földesurunkhoz, a várba – kapkodó mozdulatokkal készítette az asztalra a kalamárist, lúdtollat vett elő, és cirkalmas betűkkel írni kezdett. – Tudsz olvasni? – nyújtotta át kisvártatva az összetekert pergament, miután gyertyát csepegtetett rá, és vaskos gyűrűjét rányomta a lágy viaszra.

Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Olvasni? Én? Maga is rájöhetett kérdése hiábavalóságára, hiszen származásomnál fogva nem járhattam deákoskolába. Legyintett, és megrázta a tekercset, hogy fogjam már meg.

- A pénz? – firtattam.

Fejéhez kapott, majd kirántotta a konyhaszekrény egyik fiókját, és két pénzérmét nyomott a másik markomba.

- De most már eredj!

Türelmetlenségében szinte kilökött az ajtón.

Folyt. köv.