Egy csizmadialegény hányattatásai

Egy csizmadialegény hányattatásai
(Fiktív történelmi novella a 18. századból, kitalált eseményekkel és szereplőkkel. Figyelmeztetés! Deresen történő botozást tartalmaz!)


Egy párszáz lelkes, felvidéki faluban láttam meg a napvilágot 1714-ben, nyolcadik kenyérpusztítóként érkeztem a családba. Apám csizmadia mesterségre adott. Amikor felszabadultam huszonkét évesen, vándorútra indultam, ahogy más mesterlegények is teszik.

Gyakran szegődött mellém a szerencse, de megesett, hogy messze elkerült, ahogyan ez már lenni szokott ebben az „egyszer fenn, egyszer lenn” világban. Némelyik földesúr szívesen látott az uradalmában addig, míg megjavítottam elnyűtt csizmáit, mások azonban csak egy csavargót láttak bennem, és minden teketória nélkül megcsapattak, és kiakólbólítottak a szomszéd földesúr birtokára.

Időről időre más mesterlegényekkel, alkalmasint komédiásokkal is megosztottam vándorutam egy szakaszát, akiktől igyekeztem informálódni, hogy melyik uraságnál mire számíthatok, cserébe én is megosztottam velük tapasztalataimat.

Egy ácslegény majdnem három hétig szegődött útitársamul, míg hírét vette, hogy Oraván a jegyző új házat építtet, és arrafelé vette az útját. Az alatt a három hét alatt elregélte, hányszor botozták meg vándorútja során, pedig minden alkalommal igencsak tiltakozott a büntetés ellen. Amikor akadt néhány tallér a batyujában, igyekezett megvesztegetni a poroszlókat, hogy ne verjék el annyira, esetleg kiváltotta a büntetést pénzével. Ennek ellenére huszonhetedik születésnapján kiszámolta, hogy húsz éves kora óta pont ennyiszer feküdte meg a derest.

- Először még abban bíztam, hogy olyan büszkén fogom kiállni, mint az a Kajla csúfnevű részeges katonatiszt a trencsényi helyőrségnél. Annak a híre bejárta az egész felvidéket. Sosem tudta, hol a határ, és a csárdában szinte minden hónapban előfordult, hogy túlsággal sokat kortyolt a „hegy levéből”. Amikor kijózanodott, felettese megcsapatta. Gyakorta több tucatnyian is odagyűltünk, hogy végignézzük a büntetését. Minden alkalommal fogadkozott, hogy ez az utolsó, többé nem hasal deresre, de fogadkozásai nem tartottak sokáig. Mindamellett jól bírta a botot. Miközben kiporolták, magában motyogott. A közelben állók hallották, hogy felváltva fogadkozik és azt emlegeti, aki feltalálta a derest, lehetővé téve, hogy a hozzá hasonló bűnösök alaposan megbűnhődjenek vétkükért. Nem jajgatott, csak erősen szuszogott, és a legények mind fogadkoztak magukban, hogy hasonló esetben ugyanilyen tisztelettudóan, méltósággal fogadják a botbüntetést. Nekem sosem sikerül – fejezte be fanyar mosollyal.

A hamvadó parázsra nézett eközben, mert egy erdei tisztáson tanyáztunk ezen az éjszakán. Újabb marék tüzelőt dobott a tűzre, és amikor a lángok nyaldosni kezdték az illatos fenyőgallyakat, felém fordította arcát.

- Neked is régi a kapcsolatod a bottal, igaz? Látni a járásodon. Óvatosan lépdelsz akkor is, ha éppen nem sajog a segged.

- Épp hajszálnyival vagyok fiatalabb nálad, és való igaz, szereztem már fájdalmas tapasztalatokat. Amíg kitanultam a mesterségemet, gyakorta táncolt a seggemen a bot, és ritkán esett jól.

- Hogyan? Megesett, hogy igen? A nemjóját! – az ácslegény hitetlenkedve nézett rám, majd megrázta a fejét. – Hazudsz!

- Pedig nem. Amikor azért tettem vagy nem tettem valamit, amiről feltételeztem, hogy kivívja a mesterem haragját, magam mentem a botért, és adtam a kezébe. Csalódást okozott volna, ha nem kínál meg vele, és néhány alkalomtól eltekintve, amikor nem volt ideje frissiben elverni, mindig meg is kaptam a magamét. Persze a többi tanonc kinevetett, hiszen folyvást kigúnyolták azt, aki éppen nyögte a botot. Magam se tettem másképp.

- Ha nem volt ideje, elmaradt a verés? – vonta fel dús szemöldökét. – Elfelejtette?

- Nem, azt nem – feleltem kesernyés szájbiggyesztéssel. – Néhány nap múlva tűnődőn megállt rajtam a tekintete. Midőn már kellemetlenné vált nézése, és a többi mesterlegény is odafigyelt, akkor kivárta a pillanatot, és megkérdezte, hogy nincs nekünk valami dolgunk? Aztán meg is felelt a saját kérdésére. Általában saját maga vette kézbe a botot, de ha túlságosan elfoglalt volt, akkor a vezető mesterlegényre bízta. Ő pedig beparancsolt a kamrába, mert gyakorlatlan lévén nem szerette a kíváncsiskodókat, és a kamra a ház másik végén volt. Ott egy liszteszsákra kellett hasalnom, amit a kamra közepére fektettem. Ez volt az első deres, amit ismertem, mert a mester általában gyorsan vert, és ehhez csak le kellett hajolni. A vezető mesterlegény szabadkozott, hogy nincs sok gyakorlata, de azért megteszi, amit kell. Az ütései néha lecsúsztak a combjaimra, vagy a derekamat érték, nehezteltem is, hogy miért nem találja el rendesen a seggem, miközben eléggé hánykoltam magam. A végére azért egész jól belejött, méltattam is ügyességét, amikor visszatértünk a többiekhez.

- Mikor húztak először deresre?

- Az már a vándorlásom kezdetén történt. Az egyik földesúr talpaltatta velem a régi csizmáját, és a bőr már annyira elvásott, hogy az első használatnál ismét levált az a fránya csizmatalp. Épp a jól végzett munka után indultam volna tovább, amikor utánam zavarta a poroszlóit. Amikor megláttam a derest, bevallom megriadtam. Pedig sokszor láttam már, hogyan hasalnak fel a legények, még korosabb parasztok se szégyellték. Az élet velejárójának tartották, hogy időnként a bot veszi át felettük a hatalmat. Tehát egy földesúr csapatott meg. Annyira rogyadoztak a lábaim, hogy a poroszlóknak kellett a fekpadra nyekkenteniük, és nevettek rajtam, milyen gyáva vagyok. Olyan huszonötöt kaptam, hogy napokig sántikáltam utána, és ez lelassította vándorlásomat. Minden pataknál, érnél, folyónál borogattam a fenekemet, míg helyrejött.

- A második már bizonyára jobban esett – vélte útitársam.

- Azt tévedésből kaptam. Hazatérő aratók közé vegyültem véletlenül, és engem is odalöktek a főtéren a deresre várakozók sorába. Hiába tiltakoztam, még a deresen is hajtogattam a magamét, és hangosan panaszoltam, mennyire meggyötör a bot.

- Azt elhiszem. Engem a lévai pribék botozott meg annyira, hogy alig volt erőm megköszönni, amikor felkeltem a deresről. Ha arra jársz, és kívánod a botot, feltétlenül tegyél próbát vele. Olyan híre van a vidéken, hogy a csapszékben is tisztelettel beszéltek róla, akiket már botozott. A helyi mészáros igencsak jól ismeri, mert azt a nagydarab embert hatszor is deresre húzta alig egy éven belül. Mindamellett a mészáros kénytelen volt elismerni, hogy hasznára vált a botozás, mert azóta sokkal jobban odafigyel arra, hogy jól végezze a munkáját.

- Mit tud az a lévai pribék? – kérdeztem kíváncsian.

- Halkan, higgadtan beszél veled, megkérdezi, hogy mikor kaptál utoljára, mert az elhalványult nyomokból látja, hogy már máskor is csapattad a farodat. Ott hasaltam a deresen, és ő megpaskolta a seggem, majd válaszomra, hogy a szüreti búcsú hetében kóstoltam utoljára botot, nevetett, és közölte, hogy ezt az alkalmat nem fogom elfelejteni. Addigra már már négy paraszt megkapta a járandóságát, és még hárman várakoztak arra, hogy a botja alá hasaljanak. Végig udvariasan bánik veled, kivárja, míg ellazítod a segged a következő ütésre, és akkor méri rád. Nem szaporázza, nem sieti el, gyakorta megkérdezi egy-egy ütés után a nyögdécselést hallgatva, hogy elégedett vagy-e, és megvárja a válaszod. Ha kedvére van, akkor a következő ütésnél megkérdezi, hogy az előző fölé vagy alá mérje, és ha sokat gondolkodsz ezen, akkor fölé és alá is odavág, majd megkérdezi, hogy így gondoltad-e? Még nem találkoztam ilyen pribékkel, aki ennyire odafigyel arra, akit éppen botbüntetésben részesít. Amikor kimérte az utolsót, megint megtapogatta a fenekemet, és megkérdezte, hogy jólesett-e? Dicsérte a seggem, azt mondta, legyek büszke rá, mert igen jól néz ki. Amikor könnyeimet nyeldesve megköszöntem, azt felelte, hogy katonadolog, és igazi férfi nem csinál ügyet egy kis botozásból. Közben alig bírtam felkecmeregni a deresről, és nyöszörögve álltam talpra.

- A három paraszt, aki a sorára várt, ugyanígy vélekedett?

- Bólogattak, majd akire rámutatott a pribék, az a helyemre hasalt, és felfedte fenekét. Miközben deresre húzatta magát, többször is felsóhajtott. Minden ütéstől nyögött egyet, időnként káromkodott is, majd felemlegette az összes szenteket. A pribék nyugtatgatta, hogy meglátja, jót tesz neki a bot, és holnap szorgalmasabban fog dolgozni, legutóbb is csodájára jártak, úgy megtáltosodott egy kiadós huszonöt után. A paraszt mégis kínlódva nyögött, és valami olyat felelt, hogy igen jó ez a bot, noha reggel még nem is gondolta, hogy még ma kiporolják vele. A pribék vele is türelmesen bánt, hagyta még hasalni kicsit a botozás után, és neki is dicsérte a seggét, ami valóban igen látványos képet nyújtott. Segített neki felkelni, és amikor a paraszt megköszönte az ütleget, megveregette a vállát, mondván, hogy látszik, hogy nem kívánta, mégis igyekezett jól fogadni. Ettől az emberbaráti gesztustól még én is meghatódtam.

- Kivártad a maradék kettőt?

- Az egyik egy nyakas, ifjú legény volt, alig akart felhasalni, tagadta, hogy rászolgált volna. A pribék emlékeztette arra, hogy heves természetét máskor is üdítően csillapította a bottal. Néhány ütés után a legény már elismerte, hogy rászolgált arra, hogy kiporolják a farát, és szabadkozva nyögött, valahányszor a pribék újra lecsapott. Szinte lángoltak a vörös csíkok a seggén, amikor kínlódva felkelt, és néhány szóval pironkodva megköszönte, hogy ilyen alaposan elverték. A pribék azt felelte, hogy ha nem fékezi indulatosságát, akkor hamarosan újra meg fogja csapni. A legény fogadkozott, hogy nem ad rá alkalmat.

- Ezt aligha hiszik el neki – legyintettem.

- Az utolsó volt a legidősebb, szakállas, ősz loboncú paraszt komótosan feküdt a deresre, meg is jegyezte a pribék, amikor lecsupaszította a fenekét, hogy idestova tíz éve botozza az öreget, ezalatt megfigyelte, hogy az idő előrehaladtával egyre körülményesebben fekszik hasra. Megkérdezte ennek okát. Az öreg azzal magyarázta, hogy köszvénye lassítja, hiszen bokája, térde most is duzzadt és érzékeny, ám ez a korral jár. A pribék néhány próbasuhintást végzett, míg végiggondolta a választ, aztán kétkedésének adott hangot, szerinte az öreg az időt akarja húzni, mert annyira tart a bottól. Ezzel rácsapott a vöröslő fenékre, melyen a nyomok elárulták, hogy a napokban szíjjal is illették. Az öreg vékony hangon nyöszörgött, majd arcát a pribék felé fordítva tiltakozott, miközben vinnyogva elnyögdelte, hogy őt már akkor deresre vonták, amikor a pribék még meg sem született, és megtanulta tisztelni a botot. Csak azért nyűgösködik most, mert két nappal ezelőtt az uraság két poroszlója felkereste, és közölték vele, hogy régi haragosa feljelentette, a földesúr pedig igazat adott neki, egyben ötven szíjra ítélte az öreget. Régebben kapott már szíjjal, és jobban is esik neki, mint a bot, ezért kis tétovázás után felajánlotta, hogy pajtában sort keríthetnek az elverésére. Ezután kiment velük, és míg egyikük rányomta egy hordóra, a másik lehántotta a nadrágját, elvégre a csupasz seggét kellett megszíjazniuk. A hordó jól állta a sarat, hiszen már más alkalommal is erre hajolt, ha csapatnia kellett magát, de ha nem fogta volna le az egyik poroszló, a másiknak nehéz dolga lett volna, hogy pontosan eltalálja ficánkoló ülepét. Így leszorítva, mélyen lehajolva sikerült megkapnia az őt megillető ütéseket a szíjjal, a poroszlók meg is jegyezték, amikor végeztek, hogy ezért jöttek ketten, mert tudták, hogy le kell fogni ahhoz, hogy kimérjék járandóságát. Sziszegve rótta rá a két keresztet a pergamenre, hogy megkapta a büntetést. Ez a váratlan szíjazás az oka, hogy tegnap és ma ellazsálta a földeken a munkát, mert még sajog az ütések nyoma. Nem számított arra, hogy ezért meghasaltatják. A pribék ismét ellentmondott neki, miközben kivárta, hogy a vaskos fenék abbahagyja a vonaglást, újra odacsapott, és míg az öreg panaszosan nyivákolva nyögdécselt az ütéstől, értésére adta, ha így folytatja, akkor javasolni fogja, hogy duplázzák meg a büntetését. Az öreg ettől meghökkent, és fogadkozni kezdett, hogy huszonöt bot ide vagy oda, ő holnaptól a legszorgalmasabb lesz. Felemlékezte, hogy évtizedekkel ezelőtt még a földekre is kivitetett egy derest az jószágigazgató, és ebédidőben sorra megcsapatta a lustálkodókat, nem kellett estig várni. Akkor még sokkal jobban bírta a botot, hetykén hasalt a deresen, és még biztatta is a pribéket, hogy jól vágjon alája. Szinte lepattant izmos seggéről a bot, bár ez mára alig hihető felpuhult farát látve, de akkor is így volt. Ezt bizonygatta, és a pribék nevetett azon, hogy na lám, mik derülnek ki, az öreg fiatalon még nem átallotta a földeken is megcsapatni magát, aztán öregségére már nem fűlik a foga a bothoz. Ezzel kimérte az utolsót, amitől az öreg nyüszögve lihegett, majd illően megköszönte, hogy kiporolták ülepét.

- A falunkban is élt egy szatócs – emlékeztem - aki ösztövér volt, mint a jegenyék sora a határban, és minél idősebb lett, annál jobban berzenkedett a derestől. Emiatt zsugorivá vált, ládában gyűjtötte a tallérokat, hogy ha ismét megcsapatná urunk, akkor ki tudja váltani a botozást néhány tallérral. Egy alkalommal azonban rajtavesztett, rablók jártak nála, elvitték a keservesen összekuporgatott tallérjait, ráadásul a földesúr még azon héten megcsapatta a piac kellős közepén. Annyit fészkelődött, forgolódott, helyezkedett, mint a tojógalamb, mielőtt meghasalta a fekpadot, sopánkodott, hogy nem kívánja a botot, noha a gyóntató atya is optimálisnak ítélte, hogy lekapják a húsz körméről. Annyira elszokott a bottól, hogy igen hangosan jajongott, miközben panaszolta megszégyenülését, amit egyébként mindenki látott. Az egész falunép nevette, és midőn a huszonöt után alig tudott leszállni a deresről. Meghajigálta záptojással, rohadt almával. Hazáig futott szégyenében, el-elbotolva letolt nadrágjában, még hetekkel később is csúfondárosan emlegették nevét a korcsmában.

- Valóban ennyire ki tudja forgatni magából az emberfiát egy kis botozás? – ásított az ácslegény.

- Még ennél jobban is – bólogattam, és batyumra hajtottam a fejem. – Elég az arcokat látni, amikor tudatosulnak azzal, hogy hamarosan hasalniuk kell. Van, aki elsápad, mások elvörösödnek, kemény férfiak is megremegnek. Fiataloknak is torkán akad a szó. A falumban élt egy öreg kosárfonó. Sokszor gyűltünk köréje, hallgatni a történeteit téli estéken. Eleinte szégyenkezve tért rá az élete során kapott botbüntetésekre, de aztán mindig megeredt a nyelve. Úgy tartotta, legjobban a harmincas éveiben bírta a botot, akkoriban nem viselte meg annyira, mint későbbi éveiben. Mára egy-egy botozás után két hétig is nyomja az ágyat. Akkoriban olyan hatással volt rá a botozás, hogy miután felkelt a deresről, megkereste a kedvesét, és azzal a lendülettel a szénakazalba döntötte, többször is elhálták alkalmanként a hevenye nászt, aztán ez a lendület fogyatkozni kezdett. A menyecske hiába várta a piritykézést, az ura negyvenes-ötvenes éveiben jó, ha egyszer búbolta meg, miután kiporolták a farát. Egy alkalommal épp a mesélés közepén tartott, amikor poroszlók keresték azzal, hogy van egy kis dolguk. Az öreg a fejéhez kapott, hogy valóban, nyár derekán azzal könyörögte ki magát a verés alól, hogy ebben a hőségben alkalmasint nem kívánja a botot, de ha enyhül az idő, felveszi az elmaradt járandóságot. Valahogy eddig sikerült kibújnia alóla, ám most eljött az idő. Sóhajtozva kelt fel a lefordított vederről, és a két poroszló rátette a láncot. Nem vitték a várba, a főtéri deres közelebb volt. A mindig higgadt, nyugodt öreg a saját lábán ment, a poroszlók sem rángatták a lánccal. A deresen már rá sem ismertünk. Hüppögött, már akkor a szentekhez rimánkodott, amikor még el se kezdték verni. Szó szerint vonyított, miközben megcsapták a hátulját, mint Örzse néne kutyája. Azóta se láttunk ilyet, pedig jó néhány botozást végignéztem, elhiheted.

- Vonyított? – azt gondoltam, már félálomban van útitársam, de kérdése elárulta, hogy még nem alszik. – Ilyet még én se hallottam.

- Nem és nem volt hajlandó a pribéknek segíteni abban, hogy alaposan elverjék. Hiába feddték viselkedése miatt, tovább rázta a seggét, és hosszan vonyított az ütésektől. Egyszerűen nem bírt nyugton maradni, végül betömték a száját. Így már csak nyöszörögni tudott, és a fejcsóváló pribék folytatta a botozását. Ráadásul amikor az utolsót kimérték neki, és kioldozták, és szájpeckét is eltávolították, nem tudott felkelni sem. Csak lihegett és nyálzott, azt suttogta, hogy nincs ereje hozzá. A pribékek így lebillentették a deresről, hogy a következő paraszt sorra kerülhessen. Az öreg előbb négykézlábra, majd talpra kecmergett, a felesége segítségével húzta fel nadrágját, és annak a vállára támaszkodva elsántikált.

- A türelmetlen paraszt sorsa mi lett?

- A türelmetlen paraszt már akkor lerántotta bő gatyáját, mielőtt felhasalt. Az egyik legterebélyesebb hátsója volt azok közül, amit láttam. Recsegett a deres, ahogy az a nagydarab ember elhelyezkedett rajta. A pribékek össze is néztek, majd megkérdezték tőle, hogy jól látják-e, hogy kívánja a botot? A paraszt zavartan felelte, hogy napok óta várja, hogy hasalhasson, mert jó urunk már előző pénteken kiadta, hogy botozzák meg, mivel nem süvegelte meg a hintaját. Mindazonáltal meglehetősen kívánja, hogy bottal illessék seggét, mert ő maga is úgy véli, hogy alaposan rászolgált. Megkönnyebbülten nyögött fel, amikor egy kiadós botütéssel köszöntötték. Ritkán látni, hogy a paraszt ennyire igyekszik a pribék kedvéb járni, így annak a dolga ilyenkor igazán könnyű. A férfi körülnézett a deresről, miközben nyögdelt, és odabólintott egy ismerősének, aki visszaintett, és megkérdezte, hogy ízlik-e a kapott ütleg. Miután kinyögte a következő ütést, újra megkereste tekintetével ismerősét a tömegben, és azt felelte, hogy ideje volt már, hogy alaposan megcsapják, mert igencsak rászolgált, hogy botvégre kerüljön. Mindeközben fegyelmezetten nyögte a botot, és egy-egy ütés után halkan suttogott, hogy „ez aztán a botütés!”, vagy "uhh, ez jólesett!", "aohh, a farom!", "auhh, ez igen!", "remek ez a bot!", "uram, kicsit lejjebb, ha kérhetném, auhhh, ez az!", "mennyi van még?", "auhh, becsülettel alámvágott, uram", "oohh, ez kell a faromnak!". Azóta is szállóige nálunk, ha valaki nehéz dolgot visz véghez, hogy „állja a botot, mint a derék Paróclaki.” Merthogy Paróclaki Gáspár volt a becsületes neve a parasztnak, aki férfiasan csapatta seggét, miközben még az ismerősének is elismerte, hogy jó kezekbe került.

- Bizony, a deresen kiderül, hogy milyen bátor férfi az illető – helyeselt az ács – de most már tegyük el magunkat holnapra, mert kelet felől hamarosan virrad.

Az ácslegénnyel néhány nap múlva elváltak útjaink, beállt arra az építkezésre, én meg folytattam az utam. Néhány hónappal később, éppen a 27. születésnapomon érkeztem meg Lévára. A helyi csizmadiák ajtót mutattak, amikor inasnak jelentkeztem náluk, a vargák utcájában sem akadtam olyan helyre, ahol megkereshettem volna kenyeremet. Így kénytelen voltam egy gazdag paraszt kamráját fosztogatni, ahogy már máskor is tettem, ha gyomrom követelte az ételt.

Így esett, hogy mire feleszméltem, már a híres/hírhedt lévai pribék előtt álltam, és hallgattam a társa felolvasását egy széttekert pergamenről, amelyen az állt, hogy két szál kalbász és egy sódar eltulajdonításáért, mely bűn beigazolódott, egyenesen arányban áll büntetésem, mely „huszonöt a jobbikból”, ahogy már sokszor hallottam hetyke legények szájából az útszéli csárdákban. Azok kérkedtek így, akiknek meg se kottyant huszonöt botütés, legalábbis azt állították, hogy ezzel a rikkantással hasaltak deresre.

- Van valami, amit felhozol mentségedre? – kérdezte a pribék, majd látva, hogy megrázom fejem, utasított, hogy tegyem le batyumat, és hasaljak az udvaron álló deresre.

- Gondoltam, hogy nem úszom meg – lazítottam meg gatyamadzagomat, majd rákönyököltem a deresre, és feltérdelve rá kimért mozdulatokkal hasra feküdtem.

- Mi ez a nemtörődömség? Talán nem tartasz a bottól? – a pribék lerántotta seggemről a bő gatyát, éreztem, ahogy a könnyű szellő becirógat a fenéklyukamhoz.

- Instállom, uram, én tisztelem a botot, de még mennyire tisztelem! – igyekeztem menteni a menthetőt.

- Eszerint már többször kínáltak vele?

- Ahogy mondja, jó uram – alázatoskodtam. – Csikóéveim óta, mióta felszabadultam huszonkét évesen, csaknem annyiszor vontak deresre, ahány évet most számlálok, és ne legyen a nevem Durko Tynek, ha nem ma lettem huszonhét éves.

- Durko? Miféle név ez?

- Egy hősről neveztek el, aki – e pillanatban elakadt a lélegzetem, mert a pribék váratlanul megkínált egy közepes erősségű ütéssel.

- Aki? – a pribék kivárt, majd újra megcsapta seggemet.

- Aki… kétszáz éve… ősöm volt – a mondat vége nyögdelésbe veszett, mert már megint kaptam egyet.

- Aztán félted-e a segged? – folytatta a kikérdezést.

- Auhhhh… ostoba az, aki… nem félti – lihegtem.

- Bölcs válasz, ezt is valamelyik ősöd hagyta rád?

- Ezt alkalmasint – visszanéztem rá, hogy lássam az arcát. – egy olyantól hallottam, aki kelmed botja alatt nyögött.

- Másfél tucat éve tanítom móresre a környékbeli alantasokat, vajh’ melyik lehetett? – tűnődött fennhangon, majd lepillantva seggemre újra lecsapott.

- A nevét ne kérdezze kelmed – feleltem könnyednek szánt hangon, miután szabadkozva nyögtem. –, igen dicsérte uraságodat.

- Nofene, ilyen jólesett neki a bot?

- Auhhhh… jó uram… - nyögtem. – azóta többször is volt szerencséje kelmed keze alá kerülni, de az elsőt… uhhh… sose felejti el. – „ahogy én sem” – tettem hozzá gondolatban.

- Mi a véleményed? Például erről?

Lehajtottam a fejem, és megfeszített vállakkal vártam a botütést, amiről a véleményemet kérdezte. Nem is késett sokáig. Seggem alsó részét kapta el, összerándultam tőle.

- Nos? – sürgetett, hallva, hogy felnyikkantam.

- Uram… - ingujjamba töröltem verítékes arcom. – igen jól sikerült ütésnek érzem.

- Gyakran kínálnak bottal? – folytatta a könnyed csevelyt.

- Auhhh, uram, egy magamfajta legényt… - felcsuklottam a következő ütéstől, amely seggem felső részét érte. Oda még csak kétszer kaptam, mióta elkezdett botozni. – egy magamfajta legényt… - ismételtem, és azon törtem a fejem, mit akartam ezzel mondani. Nemhiába volt ilyen híre a lévai pribéknek, egy jól irányzott botütéssel kiverte a fejemből a gondolatot is.

- Nos? – firtatózott, és kérdését egy alapos botütéssel támasztotta alá.

- Magamfajta legény… auhhh… - nyögtem, ahogy ismét faron suhintott – gyakorta megszégyenül. Még tanulom a derest és a botot, úgy tartom, harmincas éveimben… már jobban fogom bírni.

- Meglehetősen jól bírod – tűnődött válaszomon a pribék, majd kisvártatva ismét megcsapta ülepemet.– Nem panaszlod, és a nyögéseid se erőteljesek.

- Mindig így nyögök a bottól – méltatlankodtam. – Uraságod talán máshoz szokott?

- Hol így, hol úgy, vannak csendesebbek és hangosabbak. Mikor csapattad utoljára ezt a fart? – ezzel megtapogatta felforrósodott hátsó felemet.

- Mikor is? – ujjaimat mozgatva számoltam. – Nehéz így visszaemlékeznem, ha uraságod folyton újabb ütést mér a seggemre.

- Ohó, az alantas megsértődött? Kiverem én a sértettséget is belőled! Most figyelj!

- Auhh, uram… dehogy… instállom – vitatkoztam, míg a pribék lendületesen négy ütést mért felkínált faromra, kínlódva nyögdécseltem.

- Azért lásd be, nagyszerű találmány a deres – eresztette le a botot.

A váratlan szünettől felörülve buzgón helyeseltem:

- Az, uram, a szülőfalumban a gyóntató atya is folyton deresre küldte a magamfajta legényeket, és mindig azzal indokolta, hogy a Mindenható a parasztok fenekét jelölte ki arra, hogy bottal illessék, és ha tiltakoztunk, azzal válaszolt, hogy egy kis botba még senki se halt bele. A poroszlók aztán összeszedtek bennünket, és alaposan ellátták a bajunkat. Mire kitanultam a csizmadia mesterséget, megtanultam a helyes viselkedést is a deresen, hiszen a mesteremnek nem volt mindig alkalma saját magának elverni, amikor rászolgáltam. Azóta is gyakorta nyögdeltet bot, de bevallom, a mai napig inamba száll a bátorságom, ha botbüntetésre ítélnek.

- Érdekes megközelítés – vélte, majd könnyedén ismét kimért egy ütést. – Tehát tiszteled és féled is a botot?

- Igen… auhhh… uram! – nyögtem szégyenkezve, mert már megint faron kínált vele.

- Nono! Mit fogsz mondani a büntetésedről? Szidni, ócsárolni fogod azt, aki kimérte rád az ütéseket?

- Ó, dehogy, uram! Méltatni fogom – ismét összerándultam, és nyögdécselve töröltem arcom ingembe.

- Tehát mit fogsz mondani arról, hogy megcsapattad Léván a farodat?

- Uram… uraságodat dicsérni fogom, bármerre visz utam – suttogtam, mert már alig volt hangom, annyira sokat nyögdeltem az elmúlt percekben. – Elmondom, hogy olyan huszonötöt kaptam, hogy alig tudtam lábra állni, uraságod mindent megtett azért, hogy alaposan megbűnhődjek.

- El is várom, hogy jó híremet vidd a világba!

Kínos lassúsággal kecmeregtem előbb négykézlábra, majd felegyenesedtem, mindkét tenyeremmel seggemen. Még mindig nem másztam le, térden, seggemet nyomkodva köszöntem meg, ahogy minden botozás után elvárás, ha kicsit is tanult az emberfia deres etikettet.

- Hálásan köszönöm, uram! Számtalan alkalommal csapattam már, de ilyen alaposan még sosem látták el a bajomat.

- Ízlett a bot? – kérdezte gunyorosan félrebillentve fejét.

- Meglehetősen kedvemre való volt – vallottam be zavartan. – Ha a jövőben erre járok, és kerül ok, remélem kigyelmed keze alá kerülök.

- Ok az mindig kerül, elvégre gyakran hasalnak deresre ártatlanok, de ők is hamar felhagynak a méltatlankodással, és úgy nyögik a botot, mint annak a rendje. Utóbb mindig felemlékeznek egy bűnt, amiért kijárt nekik verés.

- Alaposan meg lettem csapva – ismertem el, miközben lekászálódtam le a deresről. – Minden elismerésem, uram, igazán ért hozzá, hogyan tanítsa móresre a hozzám hasonló törvényszegőket. Köszönöm az ütleget!

- Remélem, okultál a leckéből. Ha meg újra erre jársz, kerül rá ok, hogy móresre tanítsalak! – veregette meg vállamat búcsúzóul.

Néhány évvel később valóban visszatértem Lévára. Tudakozódtam a pribék iránt, és még dolgozott. Ezúttal néhány almát loptam egy kerítés át utcára hajló ágról, mire a poroszlók bekísértek eléje.

- Újabb delikvens? – pillantott rám. – Hát mivel érdemelted ki a botot?

- Almát loptam – feleltem kissé kihívóan. – Kér belőle uraságod?

- Nono, hátrébb az agarakkal!

- Ha nem, hát nem – vontam vállat.

A két poroszló a deres felé rángatott, és hamarosan leszíjazva vártam sorsomat. A pribék lerántotta seggemről a nadrágot, és eltűnődözött felette:

- Ismerős, netán botoztam már?

- Egyszer már kerültem uraságod keze alá, és méltóztatott huszonöt botütéssel megnyögdeltetni – vallottam be. – Azóta is deresre húztak néhányszor, de amit itt kaptam, azzal egy sem ér fel.

- Ennek igazán örülök! – hallatott egy jellegzetes gúnykacajt. – Akkor itt a második alkalom. Az első után meddig nem tudtál ráülni?

- Egy héten át hason aludtam, uram – vallottam be pironkodva.

- Most sem lesz másképp. Na lássuk, miből élünk! – ezzel tenyerébe köpött, és megmarkolta a botot.

Vége