Cornelius és Carissima 2.

A sarokból szisszenés hallatszott. Gaius felült, majd feltérdelt. Az arca szenvedést sugárzott. A keze viszont önkéntelenül is a tógája alá nyúlt az ágyéka tájékán.

- Te utolsó nyomorult gazember! - szaladt ki Cornelius száján az indulatos felkiáltás. - Nyolc éve elraboltad tőlem Carissimát! Amikor a szülei tönkrementek, te az adósrabszolgáddá tetted őt, majd két évre rá feleségül vetted. Még azt is megtiltottad neki, hogy hozzám szóljon. És ő Carissima! Még a neve is azt jelenti, hogy Hűséges! Sikeresen közénk álltál, te bitang! Most pedig, hogy a karjaimban látod őt, magadhoz nyúlsz?! Legszívesebben halálra ostoroználak, de túl drága az időm, hogy rád pazaroljam.

Gaius halkan, nyöszörögve válaszolt, mintha minden szó pokoli kínokat okozott volna neki: - Tégy vele, amit csak akarsz, csak hadd nézzem!

Negyvenkét perc. Még egy óra sem adatott meg Corneliusnak és Carissimának, hogy bepótolják az elvesztegetett hosszú éveket. A házat érő folyamatos kőzápor és az egyre sűrűbb és forróbb levegő sem állíthatta meg őket egykönnyen. Mikor azonban a levegő már elviselhetetlenné vált, ugyanabban a percben, Gaius halála után nem sokkal, ők is elbúcsúztak a földi élettől. Egymás karjaiban.

***

- De további részletekkel nem szolgálok, mert az már nem a történettudomány, hanem a szexológia tárgykörébe tartozik, és nekem semmi szükségem arra, hogy valamelyikőjük bepanaszoljon engem zaklatásért, vagy ahogy manapság divatos fogalmazni: a megfelelő politikai korrektség hiányáért.

Szórványos kuncogásokkal, fejcsóválásokkal és szende mosolyokkal fogadták a fiatal történészcsoport tagjai a tudós szavait. Természetesen a szokásos kérdés azonnal elhangzott:
- Professzor úr pusztán a csontokból olvasta ki ezt az erotikus történetet?

Korábban mindig elütötte ezt a kérdést valami olyasmivel, hogy a tudományos bizonyítékok könnyedén beindítják a képzeletet, és e kettő együtt teszi izgalmassá a szakmát és az életet. De most az egyszer, maga sem tudta, hogy miért, elmondta az igazat.

(folyt. köv.)