Zsuzsa - 2. rész

Másnapra elromlott az idő: nehéz, párás levegő szállt a földre, és vele a kedvem is befelhősödött. Egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak tervem megvalósítása. Zsuzsával, nagyjából, negyed évszázada beszéltem utoljára, azóta, jószerivel semmit sem hallottam felőle. Ami tegnap még, a ragyogó napsütésben és vidám hangulatomban, habkönnyűnek látszott: felhívni, és randira hívni őt; mára, kissé kijózanodva és deprimáltan tökéletes képtelenségnek tűnt. Sosem voltam különösebben fesztelen vagy szellemes társalgó: alkalmasint jókora zavarban is leszek, amikor beszélek vele. És egyáltalán: mit mondjak neki? Hiszen még azt sem tudom, hogyan él: megházasodott-e, vannak-e gyerekei, emlékszik-e még rám egyáltalán? És ha emlékszik is, milyen emlékeket őriz?

Én mindenesetre jól emlékszem rá, nem sokat halványult bennem a képe 25 év alatt. Ha nem is túl sok, de néhány kapcsolatot megéltem az életemben, de mind közül Zsuzsával volt a legkülönlegesebb. Először is nagyon szép lány volt, és én nagyon szerelmes voltam belé. Aztán némely dolgokat egyedül ővele tapasztaltam meg, senki mással: például ő volt az egyetlen, aki végül úgy adta ki az utamat, hogy abba szinte belebetegedtem. Voltak, persze, más nők is, akik szakítottak velem, csakhogy azért az ilyesminek volt előjele: sokszor én magam is igyekeztem úgy alakítani a dolgokat, hogy ez megtörténjen. Zsuzsa viszont, amikor rám unt végül, kérlelhetetlen határozottsággal és egyszerűséggel hajított ki az életéből – pedig, minden egyes sejtem tiltakozott ez ellen az eljárás ellen.

Azt hiszem, a „szenvedélyeség” a legjobb szó, amivel jellemezhetem a kapcsolatunkat. Szenvedélyes volt köztünk a szex, és szenvedélyesek voltak a veszekedéseink is. Ráadásul a kettő nem is teljesen függetlenül zajlott egymástól: a legizgalmasabb együttléteinket általában heves szócsaták előzték meg, és gyakran követték is. Sajátos, olykor kifejezetten fájdalmas előjáték volt ez: amennyire emlékszem – bármilyen apróságon kaptunk is össze – általában nem kíméltük egymást.

Aztán (és persze elsősorban ezért esett rá a választásom, amikor a szóba jöhető jelölteken gondolkodtam), bár maga a szex kettőnk között többé-kevésbé konvencionális maradt, fantáziáinkról ez már egyáltalán nem mondható el. Sokszor beszélgettünk ezekről a képekről, pontosabban szólva arról, hogy fantáziái mintegy kiegészítették az enyémeimet: míg engem az alávetettség, a fájdalom elszenvedése izgatott – őt a hatalom és a fájdalom okozása. Mondanom se kell, hogy ezek a beszélgetések szintén gyújtósként izzították fel szenvedélyeinket: bár addig sosem jutottunk el, hogy ezekből a képekből valamit a valóságba is áthozzunk.

Talán csak egyetlen egyszer: történetesen egy veszekedés hevében. Nem tudom már, min különböztünk össze, de arra határozottan emlékszem, hogy Zsuzsa – megunva provokatív válaszaimat – megfenyegetett azzal, hogy ha nem fejezem be, elnyomja a cigarettáját a tenyeremen. Én nem igazán vettem komolyan a dolgot, de kicsit később már megtapasztaltam: ő viszont annál inkább.

Túlzás nélkül mondhatom: életre szóló élmény volt.

Felsóhajtottam, és kimentem a konyhába, hogy csináljak egy teát. Az emlékezés egészen felkavart: minden fájdalmasság ellenére zavarba ejtően heves izgalmat éltem át. Ahogyan most is, amikor felidéztem.

Akárhogy is, de muszáj felhívnom őt! – gondoltam. De hamarosan jobb ötletem támadt. Eszembe jutott egy közeli barátnője, akivel szívélyes viszonyban voltam én is annak idején. Lázasan kutattam át a telefonom névjegyeit: megtaláltam a számát. Vettem pár nagy levegőt, hogy megnyugodjak kicsit, és feltárcsáztam.

Szerencsém volt: egyből felvette. A kezdeti csodálkozás, és magyarázkodás után gördülékenyen folyt a társalgás: és kifejezetten biztató híreket tudtam meg Zsuzsáról. Például azt, hogy néhány hónapja vált el, és a barátnő nem tudott új férfiről az életében. De még ennél is jobban megörültem, amikor elmesélte nekem, hogy nemrégiben – milyen furcsa! – egy Zsuzsával folytatott beszélgetésük során éppen az én nevem került szóba. Ahogyan öregedtem, úgy hittem egyre kevésbé a véletlenekben: ez jel volt a számomra.

Elbúcsúztam és letettem a telefont. Megkerestem Zsuzsa számát, de nem mertem megnyomni a hívás gombot. Hosszú percekig ültem így, remegő kézzel a kijelzőt bámulva: próbáltam összeszedni a gondolataimat, kitalálni, hogy mit fogok majd mondani neki. Végül aztán beláttam, hogy ez mit sem segít: se megnyugodni nem fogok jobban, és nem is fog eszembe jutni valami tuti duma.

Sóhajtottam egy nagyot, és elindítottam a hívást.

folyt. köv.