Zsuzsa 1.rész

I.

Gyönyörű napsütés fogadott, amikor kiléptem a kórház kapuján: a korán érkezett tavasz első igazán kellemes, napsütéses délutánja. A természetet – állapítottam meg némi önsajnálattal – nyilvánvalóan nem rendítette meg túlságosan, hogy várható közeli távozásomról kapott hírt. Különben, tettem hozzá magamban, kissé megbékülve a dologgal, lehet azért van ez így, mert a hír engem sem rendített meg annyira.

Nem mintha nem szerettem volna élni, vagy ellenszenvvel viseltettem volna a világ iránt. Azt hiszem, alapvetően elégedett ember vagyok: legalábbis sosem éreztem különösebb okát a panaszkodásnak. Hanem egyszerűen volt időm felkészülni. Úgy rémlik, egészen kicsi koromban megértettem már, hogy végül mindenkinek meg kell halnia – a kérdés csupán az, hogy mikor. De ha így áll a dolog: ugyan minek is félni valamitől, ami biztosan be fog következni, ami ellen egyáltalán semmit sem tehetünk?

Ráadásul, az elmúlt két hétben – amíg a szövettan eredményére vártam – időm és kedvem is megengedte, hogy még egyszer, alaposan meghányjam-vessem a dolgot. És amire jutottam, egyáltalán nem tűnt kétségbeejtőnek. Sőt. Ötvenhárom éves múltam: ha matuzsálem nem is lettem, de mindenesetre elfogadható hosszúságú életet éltem. És a szélessége miatt sem kell, hogy csalódást érezzek: sok mindent kipróbáltam és megtapasztaltam, alkalmasint még egy-két dologgal többet is annál, mint amit érdemes lett volna megtapasztalnom.
Amitől tényleg féltem viszont, az a fájdalom: a hosszantartó, kínos haldoklás. De e tekintetben, történetesen, valóban jó híreket kaptam: a prognózis szerint, a hátralévő mintegy fél évem nagyrészt tünetmentesnek ígérkezik, a fájdalom megjelenésére legfeljebb az utolsó napokban lehet számítani, ráadásul, megfelelő gyógyszerekkel, az is elég könnyen elűzhető.

Igazán mondom: nem éreztem kétségbeesést, vagy szomorúságot a helyzetem miatt, ahogy hazafelé sétáltam a cirógató napsütésben. Hanem egy kérdés azért erősen foglalkoztatott: mivel töltsem életem utolsó fél esztendejét?

Felpillantva egy dohányboltot vettem észre, az utca másik oldalán. Tizenöt éve szoktam le a cigarettáról: arra gondoltam, most már tényleg nincs értelme tovább gyakorolni az absztinenciát. Bementem, és vettem egy dobozzal. Rágyújtottam, de egyáltalán nem esett jól: egy-két slukk után sietve el is nyomtam a cigit. Kifejezetten kellemetlennek találtam az ízét, amellett szédülni kezdtem és hányingerem támadt. A cigaretta tehát, összegeztem magamban, biztosan nem fogja megédesíteni utolsó napjaimat. A sarkon egy bóbiskoló hajléktalan mellé tettem a dobozt.

Mondom: elég sok mindent megtapasztaltam az életben, így hát nem élt bennem olyan kívánság, amit rögtön felírhattam volna a bakancslistámra. Ami az anyagiakat illeti: évtizedek óta megvolt mindenem, aminek szükségét éreztem (és amely javak, persze, minden várakozással ellentétben, egyáltalán nem adnak az embernek különösebb boldogságot.) Cseppet sem vágytam utazni: jobbára kényelmetlennek és fárasztónak találtam, amikor mégis rákényszerültem. Néhányszor a szerelem eufóriáját is átéltem: az egyik ilyen alkalomból házasság lett: majd jó egy évtized után válás. Ezt az élményt sem kívántam megismételni: nem csupán megszoktam, de meg is szerettem már az egyedüllétet. Egyéb ambíciók sem igen munkáltak bennem: amire tehetségemből és képességeimből futotta, azt valószínűleg régen megvalósítottam már.

Egyetlen dolgot találtam, ami kimaradt eddig az életemből, és aminek pótlására kedvet és kíváncsiságot éreztem magamban. Régóta él bennem valami furcsa, homályos késztetés, amely szüntelenül arra sarkall, hogy rendeljem alá magam egy nő akaratának: szolgáljam őt, viseljem szeszélyeit és büntetéseit. Őszintén szólva, sosem voltam különösebben jó véleménnyel erről a hajlamomról: értelmetlennek és veszélyesnek találtam. Így hát nem is tettem lépéseket a megvalósításuk irányába; de az állandó fantáziálásról mégsem tudtam lemondani: ehhez túlságosan erős volt rám gyakorolt vonzereje. Ez a sajátos, se vele, se nélküle állapot végigkísérte egész felnőtt életemet.

Mi lenne, gondoltam végül, ha arra áldoznám az ebből az életből még megmaradt rövidke időt, hogy a végére járjak ennek a különös jelenségnek? Vajon képes lennék valóban, fenntartások nélkül szolgálni egy nőt, mindenben engedelmeskedni neki és ráadásul örömet találni ebben az engedelmeskedésben? Meddig tudnék elmenni, mit lehet áthozni a valóságba azokból a - néha egészen groteszk – fantáziákból, amelyek évtizedek óta kísértenek? Ezek a kérdések elég izgalmasnak látszottak ahhoz, hogy alaposabban is megvizsgáljam őket.

Persze, ehhez mindenekelőtt találnom kéne valakit, aki társam lehetne ebben a vállalkozásomban. Éppenséggel, pénzem volt elég, de hát nem szexpartnerre vágytam: a profik szóba sem jöhettek. Ugyan miféle engedelmeskedés vagy szolgálat lenne az, ahol én mondom meg, pontosan mi és hogyan történjék? Annál sokkal drágábbnak tűnt a kevés, megmaradt időm, hogy ilyen gyerekségekre pazaroljam el.

Sokkal inkább olyan emberre vágytam, akivel ismerjük egymást már valamelyest. Mindenféle tapasztalat hiányában is nyilvánvalónak látszott, hogy az ilyen kapcsolathoz bizalom kell, nem is kevés – márpedig ennek kiépítése időbe telik, amivel éppenséggel nem állok túlságosan jól. Továbbá úgy kéne, hogy őbenne is munkáljon valódi, szenvedélyes érdeklődés a téma iránt; és hát végül, jó volna, ha legalábbis feltételezhetném, hogy én sem vagyok teljesen ellenszenves neki. De ki lehetne alkalmas e szerepre?

A zebra előtt éppen pirosra váltott a lámpa, megálltam és szórakozottan körülnéztem. Felpillantva egy vegyesbolt cégtáblája ragadta meg a figyelmemet. Egyetlen szó állt rajta, és ez a szó azonnal megadta a választ kérdésemre: „Zsuzsa”.

folyt.köv.