Magántanár 2

Vöröslő fenekem ég a hajkefém nyomaitól. A nadrágszíjad már a kezedben várja, hogy alaposan megbüntethessen, de egyelőre csak óvatosan megtapogatod félgömbjeim. Szinte kezdek elkényelmesedni, mikor folytatod a mondandódat: - Azt hiszem, még sokáig foglak tanítani, Lola, ezért szeretném, hogy egy valamit most nagyon jegyezz meg. Ha nem tanulsz, én nem kegyelmezem. - Elveszed a kezed, és hirtelen csípősen érkezik a bőr keresztbe a fenekemen. Az egész testem beleremeg, de még nem szólalok meg. Ütemesen csattogni kezd rajtam az öv, az ütések közötti rövid szüneteket pedig kihasználod arra, hogy tovább mondd: - Miközben a következő vizsgaalkalomra készülsz, elég kényelmetlen lesz ülni. De remélem, hogy a fájdalom motiválni fog a tanulásra. Mert ha nem, megígérhetem, 3-asnál rosszabb jegy esetén legalább egy hétig leülni sem fogsz tudni!

Azzal egyre erősebben és gyorsabban érnek a csapások. Enyhén mocorogni kezdek a lassan elviselhetetlen fájdalomtól, de te határozottan lenyomod derekam az asztallapra. Esélyem sincs kibújni a kemény büntetés alól. Egy idő után úgy érzem, már tényleg nem bírom tovább, de egy szót sem merek szólni, tudom, hogy semmilyen könyörgés nem állítana meg.

Aztán egyszer csak abbahagyod, és ismét ujjaidat érzem zsibbadó fenekemen. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, de hamar ellépsz mellőlem, és ismét beszélni kezdesz: - A ház előtt mogyoróbokrok vannak, jól láttam? - az egész testem megfeszül. - Állj fel! - hangtalanul engedelmeskedem, óvatosan a szemedbe nézek. Az arcodon is látszik, hogy még közel sincs vége a büntetésemnek. A nadrágzsebedbe nyúlsz, előveszel egy kisbicskát, és kinyitva nekem nyújtod élével feléd. - Azt szeretném, ha most szépen kimennél oda, és lemetszenél 3 vesszőt nekünk.

Fülig elvörösödöm, ezt látva halványan elmosolyodsz. Nyomatékosan közelebb tartod a bicskát, amíg el nem veszem, majd karbatett kezekkel várod, hogy eleget tegyek kérésednek. Az izgalommal vegyes félelemtől mozdulni is alig bírok, de belebújok gyorsan egy cipőbe, és kilépek az ajtón. Az öreg lépcsőház visszhangzik minden egyes lépésemtől, ahogyan lesietek. Azt sem tudom, inkább vékony vagy vastagabb vesszőt válasszak - vajon melyikkel járnék jobban? Mire a bokrokhoz érek, a torkomban dobog a szívem.
Leguggolva inkább választok egy vékonyabb ágat, egy vastagabbat és egyet valahol a kettő között. Óvatosan lemetszem őket, majd megtisztítom leveleiktől. Csak mikor elindulok vissza, jut eszembe, hogy nincsen hova elrejtenem őket. A kezemben szorongatva fenyítőeszközeimet imádkozom magamban, hogy senkivel ne találkozzak össze a társasházban. Felfelé lifttel megyek, és közben finoman simogatom égő fenekem. Próbálom elképzelni, milyen érintése lehet a vesszőknek.
Kinyílik a lift, és sikeresen eljutok az ajtómig minden kínos találkozás nélkül. Becsukom magam mögött az ajtót, majd hatalmasat sóhajtok a megkönnyebbüléstől. Ekkor jut eszembe, hogy a neheze még csak most vár rám.
Mikor a szobámba érek, te már láthatólag készültél. Az ágyamról minden le van pakolva, ám a közepére egymásra vannak halmozva a párnák. Kezedben selyemkendőim. – Ezeket a szekrényben találtam, remélem nem baj – szólalsz meg kedvesen. Leteszed őket az ágyra, és elveszed kezemből a bicskád és a vesszőket. – Vedd le a szoknyád, és feküdj fel az ágyra úgy, hogy a párnák szépen kidomborítsák a piros feneked! - Szótlanul remegve engedelmeskedem. – Mivel eddig jó kislány voltál, csak a kezeidet kötözöm ki. De amint megmozdítod a lábaid, azokat is kikötöm és elölről kezdjük az egész büntetést!
Összerezzenek a fenyegetéstől, te pedig megfogod az egyik csuklóm, és bár gyengéden, mégis erősen megkötöd rajta az egyik kendőm, másik végét pedig az ágy sarkához erősíted. Ezt megismétled a másik kezemmel is, majd megigazítod a derekam és alatta a párnákat, hogy minden a neked legtetszőbben álljon. Megsimogatod a magasban domborodó fenekem, aztán keményen ráütsz. Ismét bemelegítesz, ezúttal jobban fáj. Gyorsan és erősen kapok jó pár csapást, aztán kissé távolabb állva elkezded próbálgatni a vesszőket. Először csak a levegőben suhogtatod, aztán hirtelen megérzem a csípős fájdalmat.
Felszisszenek a váratlan érzéstől. Ha jól szűröm le az apró zajokból és az enyhén más fájdalomból, mindhárom vesszőt kipróbálod rajtam. Amelyikbe leginkább beleremeg a testem, kiválasztod, a többit pedig félreteszed. Rengeteget kapok, a csípős ütések egyre kisebb szünetekkel érkeznek keresztbe a két félgömbömön. Néha oldalt váltasz, hogy egyenletesen érjen a vessző vége is.
Nyögdécselek, és néha nem bírom egy helyben tartani a csípőm, de nem merek ténylegesen elmozdulni. Kezdem kibírhatatlannak érezni a büntetésem, lecsordul egy könnycsepp is az arcomon. Mikor már nem bírom tovább, sírós hangon szólalok meg: - Kérlek, Tanárúr! Ígérem, tényleg tanulni fogok!
Kisebb szünetet tartasz, megsimogatod sebeimet, de aztán határozottan szólsz: - Nem szeretem a könyörgést! – és még hangosabban kezd suhogni a vessző.
Csak hosszú idő után hagyod abba. Eloldozod a kezeim, kifelé pedig még közlöd: - Kicsit kicsúsztunk az időből, úgyhogy vegyük úgy, hogy duplaórát tartottunk. Jövőhéten találkozunk, addig is ne felejts el tanulni!
Egyfajta fenyegetésként a vesszőket otthagyod az asztalomon.
folyt.köv.