Hajfonatok

Hajfonatok
Egy kényszersorozott császári katona vallomása a XVII. században.
(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és eseményekkel. Figyelmeztetés: botozás deresen, dominancia, homoszexualitás.)


Voltaképpen miért is tartom magam másnak? Ugyanolyan parasztlegény voltam, mint sokan itt a császár seregében, akiket erőszakkal soroztak be, aztán a családja vagy ki tudta váltani egy-két év után, vagy jóval hosszabb ideig viselték a mundért, és az ezzel járó szolgaéletet. Mert a parancsot itt is ugyanúgy teljesíteni kell, mint aratáskor a földesúr ispánjáét, aki kiosztotta a feladatokat, és felügyelte a munkánkat. Csak itt a seregben a hajnali kelés, a rengeteg menetelés teljes felszereléssel, vagy a megerőltető fegyverforgatási gyakorlatok végrehajtására kapunk utasítást.

Aki nem elég gyorsan teljesíti a parancsot, az itt is deresre kerül, akárcsak a szülőfalujában, ha lustálkodáson kapták, mialatt a földeken kellett dolgoznia. Sokunk ott találkozott a bottal és a deressel, és míg első alkalommal hányaveti nemtörődömséggel hasaltak a deresre, utóbb már tisztelték ezen büntetőeszközt, és elismerték létjogosultságát.

Jómagam alig húsz évesen ismerkedtem meg a büntetés ezen formájával, és az azóta eltelt csaknem ugyanannyi évben gyakorta sikerült elmélyíteni ezen ismeretséget. Jól emlékszem az első találkozásomra a deressel. Az ispán úgy ítélte meg, hogy túl gyakran megállok pihenni kaszálás közben, és olyankor körülményesen törölgetem a homlokomat, nézegetem a tájat vagy a hólyagos tenyeremet, és ezért úgy döntött, hogy huszonöt botütés majd nagyobb szorgalomra sarkall.

Akkoriban az volt a rendje, hogy a munka végeztével kaptuk meg ezen járandóságot. Alkonyattájt visszatértünk a faluba, ahol azok, akik a nap folyamán rászolgáltak a botra, a főtéren felállított deres közelében gyülekeztek aggodalmas tekintettel figyelve a hajdúkat, akik a földesúr érkeztére vártak, hiszen urunk kedvtelve nézte végig az ilyen alkalmakat. Különösen az első bűnhődések váltották ki fokozott érdeklődését, és engem azon a napon mutattak be a botnak.

Már órák óta tudtam, hogy este deresre húznak, hiszen még dél sem volt, amikor az ispán így döntött, és már előre sajnálgattam a seggem. Kaptam néhány jó tanácsot az idősebbektől, hogy viselkedjek a deresen, de utóbb már tudatosult bennem, hogy mindenki másképp fogadja az ilyen büntetést.

Aznap este először egy tagbaszakadt parasztot kaptak le a húsz körméről. Komótos lassúsággal feküdt fel, és gondterhelt tekintettel hasalt, majd miután urunk intésére a hajdú botozni kezdte, szégyenkezve nyögdelt.

A következő is körülményesen helyezkedett el, oldotta meg gatyamadzagját, mert nem akarta, hogy elszakítsák a bő nadrágját. A hajdúk leszíjazták, majd lerántották ülepéről a nadrágot. Nyomban látták a negyvenes korú paraszt fenekére pillantva, hogy mostanában már kóstolt botot, de ettől még úgy ítélték meg, nem fog ártani neki egy újabb adag. A férfi szégyenkezve vallotta be, hogy alig egy hete látták el a baját. Földesúr emlékezett is arra, hogy mennyire fogadkozott a deresen, hogy szorgalmasabb lesz. Intésére a visszaeső olyan huszonötöt kapott, hogy napokig sántikált utána.

A harmadik paraszt volt a legidősebb köztünk, hatvanadik évét is elhagyta, erős, szíjas teste meg-megfeszült a botütésektől, miközben keservesen sóhajtozott. Utóbb mély tisztelettel megköszönte a kapott ütleget, majd óvatosan tapogatva fenekét hazaindult.

Ketten maradtunk, a hajdúk kérdőn pillantottak ránk, hogy kivel folytassák. Váratlan, alattomos mozdulattal löktem meg társamat, aki hajszálnyival idősebb volt nálam, de még őt sem mutatták be a botnak. Így a fáklyák fényében úgy tűnt, mintha előrelépett volna. Dühös pillantást vetett rám, majd elszántan lépett a deres felé. Kissé kellemetlenül éreztem magam nyilvánvaló gyávaságom miatt, miközben figyeltem, ahogyan szusszanva elhelyezkedik a fekpadon. A hajdúk gyakorlottan dolgoztak, nem került sok időbe, hogy leszíjazzák és lemeztelenítsék a seggét.

Ekkor az ispán kívánt szólni, és hosszú szárú pipából pöfékelő földesúr érdeklődést színlelve hallgatta. Az ispán azt kívánta tudomására hozni, hogy ő ötven botütésre ítélte a legényt, akit a kora délutáni pihenő után fertályórával alváson kapott, és kérte ura véleményét. A földesúr nagyot pöfékelt, majd rövid gondolkodás után a hasaló legényt szemlélve így szólt:

- Huszonöt jó botot kapsz, és utána eldöntheted, hogy most akarod a másik felét, vagy egy hét múlva visszatérsz.

- Köszönöm, jó uram! – hálálkodott a legény fejét felemelve, tisztelettudóan nézve urunkra.

Kíváncsisággal vegyes félelemmel csapatta magát, fel-feljajdult a kemény botütésektől, de úgy látszott, nincs ellenére a büntetés. Amikor kimerülten elnyúlt a huszonöt után, lihegve felemelte fejét, és az őt várakozóan néző földesúrhoz intézte szavait:

- Kegyelmes uram, méltóztassék elrendelni, hogy büntetésem másik felét is most kapjam meg.

- Ennyire ízlik? – nevetett göcögősen urunk, majd intésére a hajdú ismét a tenyerébe köpött, és folytatta a botozást.

Néztem a meg-megvonagló testet, és hallgattam az ütéseket kísérő jajdulásait. Miután kioldozták, remegve kászálódott le megszégyenülése padjáról, majd bizonytalan léptekkel futott el, a hajdúk és a földesúr gúnyos nevetésétől kísérve.

Én kerültem sorra. Megfogadtam – mint azóta annyiszor - , hogy pisszenés nélkül fogom állni a botot, de elszántságom csak addig tartott, míg megismertettek vele. A kezdeti dac átváltozott riadalommá, és azon az estén nagy valószínűséggel a leghangosabb voltam. Ráadásul nemcsak az ütéseket kísértem jajgatással, hanem végig lamentáltam, ráztam a seggem, felhoztam, hogy mennyire nem érdemlem ezt. A gúnyos nevetés, cicegés nekem is kijárt, sőt urunk javaslatára még tíz botütéssel megtoldották büntetésemet, mivel tiszteletlenül viselkedtem a deresen. Jó néhány napig fájdalmas sóhajok közepette tapogattam a seggem, még akkor is, amikor az idősebbek legyintettek, hogy ennyi ideig azért nem szokott fájni.

Pár hónapra rá a kényszertoborzás során engem is elvittek a császár seregébe, és mivel a családom kevésbé volt tehetős, hát kiváltani nem tudtak. Így a kötelező huszonkét esztendőt le kellett szolgálnom. Akkortájt már tucatnyi botozáson voltam túl, de mégis meglepetésként ért, amikor alig néhány nap múltán valami csekély függelemsértés miatt az én nevemet is felolvasták a parancsban, mely néhány hasonlóan balsorsú társammal együtt huszonöt botütés felvételére utasított.

A seregben jóval gyakorlottabb hajdúk végezték ezen kellemetlen feladatot, és az első néhány alkalom után tudatosult bennem, hogy tudásuk legjavát adják. Tisztában voltak azzal, hogy a hozzám hasonló bakák kényesek a fenekükre, és bármennyire is megkínlódtam ezen alkalmakat, el kellett ismernem, hogy mesterien értenek ahhoz, hogy a seggemen keresztül megfegyelmezzenek. A többiekhez hasonlóan zsoldomból előrelátón félretettem arra néhány tallért, hogy a kantinban fizessek nekik néhány kupa italt a botozás után.

Az első időkben szinte minden hónapban meg kellett feküdnöm a derest, majd az alkalmak hol ritkultak, hol sűrűsödtek. Valahányszor új felettes került a hadtesthez, szerét ejtette, hogy olyan vétkekért is bűnhődjünk, amit elődje elnézett, vagy épp ellenkezőleg, elnézte azt, amiért annak előtte kijárt a bot.

Néhány év elteltével feljebb kerültem a ranglétrán, ezáltal ritkultak ezen alkalmak, ekkortájt írtam meg első elmélkedésemet a katonaorvossal közösen a botozás férfiakra gyakorolt hatásairól, melyet még több követett. Hetente többször is végignéztem a bakák ilyen büntetését, és utóbb a csapszékben néhány kancsó ital mellett meghallgattam tapasztalataikat, összevetettem a sajátjaimmal, és feljegyeztem az értékes gondolatokat.

A legtöbb baka nehezményezte a büntetést, hiszen itt ismerkedtek meg vele, és igencsak berzenkedtek ellene. Többen a megalázó voltát hánytorgatták fel, hogy a botozás nyilvános, ezért mindig akad néhány gúnyolódó naplopó, aki nemcsak a botozás alatt, de utána is rigmusokban csúfolja őket a deresen tanúsított viselkedésükért. Márpedig igen kevesek mondhatták el magukról, hogy higgadtan tűrték a hajdú ténykedését, és szánalmas nyögéseikkel nem adtak okot a kigúnyolásra.

Közülük különösen egyikük vívta ki tiszteletemet, noha csak néhány hete került ide a szokásos kényszertoborzás által, mégis már három alkalommal bizonyította bátorságát a deresen. Vékony hajfonatait megrázva fanyar félmosollyal felelt, amikor arról faggattam, hogyan tartja vissza a jajgatást, és bírja olyan jól a botot, mint egyikünk sem.

- Tulajdonképpen én is jajgatok, csak befelé – árulta el kényszeredetten, hajfonatait babrálva. – Pont, amikor jajdulnék, akkorra időzítem a torkomban levegő visszatartását, és néhány másodperccel később csak halk sóhajtás formájában fújom ki.

- Kitől tanultad ezt? – néztem rá nem titkolt ámulattal.

Ekkor már a tisztiszállás épülete felé tartottunk, hiszen nekem is kijárt rangomnál fogva a külön lakosztály. Meghívtam egy italra. Nem állt ellen, hiszen felettese voltam, mindamellett talán abban is bízott, hogy bárszekrényemben finomabb itókák is sorakoznak a kantin szerény kínálatánál. Nem csalódott, hiszen életében először dughatta nyelvét a messze földről hozatott ánizslikőrbe, melyet csekély űrtartalmú kehelyben kapott meg, így hegyes nyelve leért annak aljáig .

- Tisztában vagy azzal, miért parancsoltalak ide?

Mintha egy pillanatra pír futott volna végig arcán, de lehet, csak a szobám fény-árny játéka tette az érzékcsalódást, esetleg az ánizslikőr váratlan íze váltotta ki belőle. Nagyot szusszantott és körbepillantott, mielőtt felelt volna:

- Uram, talán azért, mert… - itt megtorpant. Reménykedtem abban, hogy nem így akarta folytatni: - …ezzel a különleges itallal akart megkínálni?

Cöcögve jeleztem, hogy nem hiszek neki, és intettem, hogy ereszkedjék vissza a karosszékbe. Szükségem volt arra, hogy felengedjen, máskülönben okafogyottá vált volna jelenléte. Megvártam, míg leteszi az apró kelyhet, majd két nagyobbért nyúltam, és nemes portói bort töltöttem beléjük. Láttam felcsillanó szemén, hogy ez már inkább kedvére van.

- Ilyet nem kapni a kantinban, uram – nyúlt az italért, egyszerre emeltük fel a kristálykelyhet.

- Minden bizonnyal – feleltem kissé csalódottan szemlélve a fény felé tartott italt, mert a magam részéről szívesebben maradtam volna a titkos szenvedélyemmé vált ánizslikőrnél. Sebaj, több marad nekem, legyintettem rá lélekben.

A fiatal katona kedvemre valónak ígérkezett. Mértékkel izmos, ruganyos alakján kissé megfeszült ültében a porszürke gyakorlóruha, megnyúlt, sötétbarna haját tucatnyi vékony fonatban viselte, voltaképpen ez már az első napokban felkeltette figyelmemet iránta.

Messzeségbe vesző ifjúkoromban magam is fonogattam ilyenformán megnyúlt tincseimet, azon a tájegységen ez korántsem volt ritka a férfiaknál - , ellentétben a fehérnépek egy ágba fonott hajviseletével, melyet a nehéz munkák során fejük búbjára felcsavarva viseltek - , és elárulta, hogy ez a legény is arról a vidékről származik.

E pillanatban a legény megnyalta ajkát, és csettintett, mintegy dicsérve a minőségi italt. Ez adta meg a lökést számomra, hogy ne köntörfalazzak tovább, hiszen nem holmi ostoba csevegésre invitáltam a privát lakóterembe, még kevésbé azért, hogy bárszekrényem tartalmát végigkóstolgassuk.
- Nos – kis hatásszünetet tartottam, és csak akkor folytattam, amikor figyelme újfent rám irányult a pohara tartalmáról. – ...meghívásom valódi célja…

Itt elakadt a szavam, mert felemelte kezét, ezzel belém fojtva a szót. Felvontam szemöldökömet, hiszen felettese iránt ilyesfajta függelemsértést nem engedhetett meg magának, ha mégis megtette, annak komoly oka lehetett. Beleborzongtam sötét pillákkal árnyékolt barna szeme ragyogásába, mely csak az imént kezdett ilyen tűzzel ragyogni, mintha most kapcsolta volna fel valami módon, ezáltal elérve, hogy szűknek érezzem nadrágom öltájon.

- Uram, a cél nem titok előttem. Rebesgetnek egyet s mást a hadtestnél, és aki kellő alkalmakkor odahallgatózik, érdekes dolgokat tudhat meg.

Kissé megremegett kezemben a kehely, halk koppanással tettem le az asztalkára. Érdeklődőn hajoltam előre karosszékemből, tekintetem újra arcát cirógatta, elszakítottam magam a felparázsló szempártól. Felhajtotta italát, és lenyalt egy lecsurranó cseppet szája széléről. Megborzongtam, amikor letette a poharát az enyém mellé.

- Például?

- Uram azért kéretett ide, mert bizonyságot akar szerezni…

- Bizonyságot - ismételtem, és nyomatékkal megmarkoltam a karfát.

Képtelen voltam levenni tekintetem nedves szájáról. Elmosolyodott, és talán az italtól bátorodott fel, talán mástól, felkelt és a köztünk lévő kétlépésnyi távolság elolvadt.

Úgy csókolt, ahogy forró álmaimban.

Vége