Magántanár

Remegő kezekkel nyitom meg a Neptunt, hogy megtudjam a vizsga eredményét. A kvantitatív kutatások módszertanában sosem voltam jó, ezért is kellett egy magántanár. Már fél éve tanítasz, és rengeteget fejlődtem azóta, de ez a legutóbbi vizsga nehéz volt, úgy érzem, nem sikerült jól. Az eredményre kattintva szinte torkomban dobog a szívem. Van még lehetőségem javítani, de te szigorú vagy, ezért tudom, hogy ha rossz osztályzattal várlak, kemény büntetésre számíthatok.
Az egyes feketén világít rám.
Hatalmas levegőt kell vennem, mikor hirtelen meghallom a csengőt. Itt vagy. Izgalmamban felugrok, de a lehető leglassabban megyek a bejárathoz. Elfordítom a kulcsot a zárban, és összeszorult mellkassal tárom ki az ajtót. Mint mindig, frissen vasalt ingben állsz előttem, de tekintetem egyből az övedre siklik. Bőr, és elég vastag - azt hiszem, készültél minden esetre.
- Szia Lola! - köszönsz vidám hangon, amint belépsz mellettem. A kis nappalimon keresztül egyből a szobámba indulsz, célirányosan az íróasztalomhoz. Némán követlek. - Mesélj, hogy vagy?
- Egész jól - hazudom halkan. Lehuppanok a székemre, és türelmesen várom, ahogy lepakolod a táskád, és elhelyezkedsz mellettem a számodra kikészített széken. - És te hogy vagy?
- Remekül, köszönöm! – mosolyogsz rám. – Kíváncsian várom a vizsgáid eredményét.
Egyből elvörösödöm, mégis próbálok átlagosan viselkedni. – Már nagyjából az összesen túl vagyok, csak egy-kettő van hátra. Eddig egészen jól sikerültek amúgy, a zárthelyikre és a beadandókra különösen büszke vagyok.
- Na és a kvantitatív módszerek? – vágsz közbe. Nagyon jól tudod, hogy csak húzni próbálom az időt, de nem hagyod. – Tudod, az egyetlen, ami miatt itt vagyok…
A szemedbe sem merek nézni, ahogy reszkető hangon kibököm: - Megbuktam.
Most te sóhajtasz nagyot. – Mégis hogyan? Hetek óta ezt tanuljuk.
- Tudom, és én tényleg mindent megpróbáltam – nézek fel végre rád. Az arcod szigorúra váltott közben, most fürkészve várod a kifogásaim. – Csak egy pár tételt nem tudtam, és persze a legrosszabbat húztam ki…
Hosszú percekig egyikünk sem szólal meg. Én kínomban egy gyűrűmmel játszom az ölemben és összevissza pillantgatok, miközben te rendíthetetlenül nézel. – Milyen bugyi van rajtad? – a hirtelen kérdéstől azonnal lefagyok. Teljesen elpirulok, megszólalni sem tudok. Mielőtt összeszedhetném magam, rám parancsolsz: - Vedd le!
Feszülten várom a pillanatot, mikor elneveted magad a rossz poéntól, ehelyett csak látom rajtad, ahogy szépen lassan elveszíted a híres türelmed. Felállok, miközben azon gondolkodom, mekkora szerencse, hogy aznap szoknyát vettem, így csak a vékony anyag alatt kibújok fehérneműmből, és az ágyamra teszem. Már nem is ülök vissza, csak teljesen zavartan álldogálok melletted, várva utasításaidat.
- Ez a 12. alkalmunk, igaz? – folytatod. – Ez azt jelenti, hogy 12 hete tanítalak… Ami ezek szerint nem sokat ért. Ez már a második vizsgaidőpontod volt, ugye? Szóval még egy van hátra. Akkor most mélyen az eszedbe vésem, mennyire fontos, hogy jól teljesíts. – Ezzel enyhén fel is emelkedsz, és arrébb rakod a széked, hogy elég helyünk legyen, majd jelentőségteljesen rám nézel.
Tudom a dolgom. Megadóan odalépek a közvetlen környezetedbe és a térdedre fekszem. Elégedetten felhajtod a szoknyám. Enyhén végigsimítasz meztelen fenekem, azán erőteljesen rácsapsz. Egy darabig még egészen kellemesek az ütések. Picit fáj, de mozdulatlanul tűröm. Aztán kis szünetet tartasz, finoman megsimogatsz. - Tudod, Lola, már hónapok óta foglalkozom veled, és kezdtem azt hinni, hogy elértem valamilyen haladást...hogy végre eljutott valami a kis kobakodba - újra fenekelni kezdesz, ezúttal kicsit lassabban, ám sokkal nagyobb erővel, közben folytatod: - Eddig kétszer kellett megbüntesselek. Ez most már nem lesz olyan gyengéd.
Önkéntelenül felnyögök, hisz már az előző verések is határozottan fájdalmasak voltak. Ezt meghallva gyorsabban és keményebben fenekelsz. Amikor nem bírom tovább, óvatosan mocorogni kezdek, mire újabb szünetet tartasz. Égő bőrömnek jól esik, ahogyan finoman simogatod. Nem tart sokáig.
- Szóval ma nem csak egy eszközzel kapsz ki - folytatod, majd az asztalom egyik fiókjához nyúlsz. Hirtelen arra sem emlékszem, honnan tudod, hogy ott van a hajkefém, de pillanatok alatt megérzem a hideg fát az égő fenekemen. Hatalmasat csapsz a közepére, amitől összerezzenek. Halkan felkuncogsz. - Már nagyon rég kinéztem ezt a fésűt. Tudtam, hogy egyszer még jól fog jönni...
Erősen, ütemesen büntetsz. A fájdalom élesen hatol belém, lassan kitörnek belőlem az apró nyögdécselések is. Úgy tűnik, ezzel nem törődve hosszan fenekelsz. Mikor már szinte sírni kezdek a lüktető fájdalomtól, végre leteszed a hajkefét.
- Állj fel! – utasítasz. Te is felkelsz, de a közelemben maradsz. Mielőtt bármit is csinálhatnék, megragadod a derekam, és ledöntesz a pár lépésre lévő asztalomra. Ismét felhajtod a szoknyám, majd meghallom azt a jellegzetes hangot, ahogyan előveszed az öved.